[Nagyon sírós és hosszú rész lesz, so egy százas zsepivel ajánlatos neki állni olvasni. 😉😢A végén levő monológomat is érdemes elolvasgatni, thx. 😘 ]

BRITTANY

   Négy nap telt el, mióta kiengedtek a kórházból. Tehát a balesettől számítva ez az ötödik nap. A temetés napja.
   Az elmúlt napokban nem sok mindent csináltam. Leginkább körbebarikádoztam magam az ágyun... a volt közös ágyunkon. Mindenféle Luke-al kapcsolatos dologgal, poszterek, cikkek, plüssállatok, fényképek, lemezek, ékszerek, és minden egyébbel, ami rá emlékeztetett. Tudom, nem kéne ezt csinálnom, de egyszerűen nem volt erőm semmi másra, csak saját magam sanyargatására. Hogy mindez az én hibám. Miattam halt meg a szerelmem!
   Azóta is képtelen vagyok felfogni, hogy tényleg elment. Hogy többé már nem lesz itt mellettem, velem. Nem fog többé átkarolni, nem érezhetem édes csókjait, nem túrhatok bele puha szőke fürtjeibe. Nem hallhatom gyönyörű, angyali hangját és bájos nevetését. Nem merülhetek el mélységesen kék szemeiben.
   - Lukey, annyira hiányzol. – suttogtam, és letöröltem a könnyeimet. Majd átkaroltam mellkasomhoz felhúzott térdeimet. Azt hinné az ember, hogy öt napon keresztül tartó, megállás nélküli sírás kiszárítja az ember szemét. Hát nem. Nekem még mindig vannak könnyeim, amik folyamat csak kibuggyanni kívánnak a szemeimből.
   Viszont, elég ijesztő is volt ez a magány. Senkivel sem beszéltem, a telefonomat is kikapcsoltam, hogy ne tudjanak zavarni. Senkinek sem nyitottam ki az ajtót, pedig rengetegszer csengettek vagy kopogtattak. Vártam, míg elmennek. Nem tudtam volna senkinek a szemébe nézni. Nem mondom azt, hogy nem vágytam egy megnyugtató ölelésre, egy-két szép szóra. Pedig kurvára vágytam erre. De képtelen voltam bárkit is a közelemben tudni. Legyen szó, a szüleimről, Luke szüleiről vagy a bátyjairól. Illetve a három jó barátról, vagy a két barátnőmről. Nem, egyszerűen nem bírtam volna rájuk nézni ezek után. Ők hiába nem okolnak engem Luke haláláért. De én tudom magamról, hogy mindez az én kibaszott hibám volt. Ha... ha nem erősködök, és nem beszélem rá Luke-ot, hogy menjünk haza, hanem maradjunk Ashtonnál...
   - Istenem, miért?! Miért kellett hagynod, hogy ez történjen? Pont Luke-al, aki a világ egyik legcsodálatosabb embere volt? – hangom kissé tompa volt, mivel fejemet térdemre hajtottam. Újabb könnyek szántották végig az arcom, melyek a karomra és a lábamra hullottak le.
   De a legszörnyűbb és legijesztőbb dolog, ami ebben a néhány napban történt, az az, hogy hallucinálok és rémálmaim vannak. Számtalanszor láttam pár másodpercre felbukkanni Luke-ot, a ház bármely pontján, ahol éppen voltam. Hangokat hallok, pontosabban szerelmem hangját, amint engem szólongat. Éjszakánként is erre ébredtem. Illetve arra az érzésre, mintha valaki erőteljesen bámulna. És mikor kinyitottam a szemem, a sötétben egy alakot pillantottam meg magam előtt, vagy éppen az ágyon fekve. Rettenetes volt. Arról nem is beszélve, hogy az elektromos kütyük maguktól, csak úgy váratlanul bekapcsoltak. A lámpák is folyamat villództak. Az ébresztőórám rádiója is bekapcsolt, össze-vissza ugrált a csatornák között, és sistergő hangot adott ki. A tévé képernyőjén egy fekete vastag vonal elkezdett lefelé „futni", miközben hangyás volt az egész. Emellett néha kicseszettül lehűlt a levegő. Értem én, hogy szeptember közepe van, de... ezek csak pár másodperc erejéig tartottak. Olykor még párafelhőt is hagyott maga után a lélegzetem. Kurva ijesztő. Mintha szellemjárás lenne. Ebbe még belegondolni is borzalmas.
   Nem tudom, hogy most a gyógyszerek miatt történnek velem ezek a dolgok. Vagy szimplán csak bekattantam, mert elvesztettem életem szerelmét. Nem tudom. Lehet, hogy mindkettő? Lassan kezdek beleőrülni abba, hogy Luke meghalt? Lehetséges.
   Mivel ma van a temetés, ezért nagy nehezen rávettem magam, hogy bekapcsoljam a telefonom. Tudom, hogy rengetegszer próbálhattak elérni, ezért is kapcsoltam ki. Napokig nem tudtam eldönteni, hogy elmenjek-e a temetésre, vagy sem. De rájöttem, marhaság lenne nem elmenni a saját szerelmem temetésére. Bármennyire is fog fájni, látni, ahogy elsüllyesztik a koporsóját... Muszáj lesz megjelennem. Nem lehetek ennyire önző picsa, hogy magamat sajnáltatva, itthon gubbasszak az ágyban. A négy fal között, ami lassan megőrjít és...
   Amint bekapcsoltam a telefonom, és megláttam a hátterem, amin Luke boldogan vigyorogva ölelt át hátulról. Torkomban egyből nőtt egy hatalmas gombóc. A sírás újból fojtogatni kezdett.
   - Luke... - suttogva érintettem meg a képernyőn az arcát. Rettenetesen hiányzik.
   Nem sok időbe telt, mire megkaptam az üzenetek hadát. Volt köztük még hang és videó üzenet is. Legtöbbje a három jómadártól érkezett. Illetve voltak még a szüleinktől és a barátnőimtől is. Elsőként a fiúkét, jobbára Ashtonét nyitottam meg. Lényegében arra kért, hogy nyugodjak meg, és engedjem be őket, hogy meg tudjanak látogatni. Meg persze rá akart venni arra, hogy elmenjek a temetésre. Mintha csak gondolatolvasó lenne, és tudná, hogy eleinte nem akartam elmenni. Visszaírtam neki, hogy nyugodjon meg, ott leszek.
   Ezután az ágyra tettem a telefonom, és összeszedtem néhány váltás fehérneműt, hogy vehessek egy jó forró fürdőt. Miután félig teleengedtem a kádat forró vízzel, lassan elmerültem a habok között. Fejemet a kád szélének támasztottam és lehunytam a szemem. Próbáltam nem elaludni, csak lazítani egy picit. Nem akarok aludni, mert azzal megint csak rémálmom lenne. Általában mindig a baleset játszódik le az álmaimban. Amiben, a véres arcú, összetört Luke mindig engem hibáztat, amiért hazarángattam, és nem maradtunk Ashtonnál. Mert ha én nem vagyok, ez nem történik meg. És baszki, teljesen igaza van.
   Talán húsz percet se töltöttem el a kádban bóbiskolva, mikor a valaki hosszasan megnyomta a csengőt. Mondanom se kell, hogy rendesen meg is ijesztett vele. Sietősen kikászálódtam a kádból és belebújtam a kapucnis, barackszínű köntösömbe. A fejembe húztam a kapucnit, majd szorosan megkötöttem az övet. Az ajtóhoz caplatva kiáltottam egy „Megyek!"-et. Kilestem a kukucskálón, és egy kissé megviselt Ashtont találtam az ajtó másik felén. Mély levegőt vettem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
   - Hey, szia, Britt. – fájó mosolyra húzta ajkait.
   - Szia, Ashton. – visszamosolyogtam rá, majd kitártam az ajtót, hogy beférhessen mellettem. Amint átlépte a küszöböt egyből magához ölelt. Pár másodpercre lefagytam, és csak utána karoltam át a derekát. Torkomban gombóc nőtt, a könnyek is gyűlni kezdtek a szememben.
   - Hogy vagy? – kérdezte, miután elhúzódott tőlem. Én pedig becsuktam az ajtót.
   - Ramatyul. – kerültem a tekintetét, és inkább fekete ruháját vizslattam. Egy térdig érő fekete zakószerű kabátot, fekete inget és fekete farmert viselt. – Te, ti hogy viselitek? – beljebb léptem a lakásban.
   - Hasonlóan, ahogy te. Calum napok óta nem eszik és szótlan is. Michael meg csak el van a gondolataiban, magába fordult. A szülei rettenetesen össze vannak törve. A bátyjai próbálnak erősek maradni. – halkan hadarta, én pedig bólogattam.
   - És te? – zöldes barna szemeibe néztem, amiket sötét karikák öleltek körbe. Arca beesett és szokatlanul sápadt. Válaszolnia sem kellene, hisz minden az arcára van írva.
   - Kibaszott szarul. Még nem fogtam fel, hogy meghalt. – sóhajtotta, szemei könnyektől csillogtak. – Rettenetesen hiányzik. – megnyomorgattam a felkarját. – Khm... lassan menj készülődni. Hamarosan oda kellene érnünk. – megint bólintottam.
   - Kérsz kávét, vagy valamit?
   - Az jól esne, köszi. – újabb mosolyt erőltetett magára, ahogy én is magamra. Aztán a konyha felé vettem az irányt. – Ne, hagyd csak, majd én főzök egyet. Te csak menj öltözni, Brittany. – megint bólintottam, és a felsiettem a szobámba.

LUKE

   Végignéztem, ahogy barátnőm felrohan a szobánkba, majd Ashton után sétáltam a konyhába. Épp a kávéfőzőt babrálta, mikor mellé álltam. Alaposan végigvizslattam az arcát. Borzasztóan rosszul néz ki. Még sosem láttam így.
   - Ashton... - suttogtam, bár tudom, hogy amúgy sem hallana. Vállamat neki támasztottam a konyhaszekrénynek. Legszívesebben megölelném, de nem érnék vele semmit. Csak némán figyeltem a mozdulatait.
   Miután kitöltötte a kávét, ajkához emelte és picit megfújta. Mosolyra húztam a szám, mivel Ashről ez jut eszembe először, ha rágondolok. A kávé mániája. A turnék során, akárhova mentünk, első dolga volt megkóstolni az ottani híres kávékat.
   Lassan megfordult és elindult valamerre. Követtem a lépteit. Egyenesen a kis „dolgozószobámba" ment. Ahol a gitárjaimat tartottam, a dalszöveg piszkozataimat, minden egyebet, ami a zenéléshez szükséges. Ashtonnal néha ide jöttünk agyalni, ha már nem bírtuk elviselni a stúdiója falait. Általában kettesével írtuk a dalokat. Ashton velem, míg Calum Michaellel.
   A szobát halványan világította meg a délutáni napfény. Kissé borongós az idő. Persze, had legyen már klisés a temetésem, mint valami bugyuta filmben. Pont ma kell esnie, vicces. Ash a fal melletti szekrénysorhoz lépett. A rajta levő fotókat kezdte nézegetni. Mellé állva néztem, amit ő is. Apró mosolyra görbült szája széle, ahogy letette a csészéjét és felvette az egyik képet. Négyen vagyunk rajta, még nagyon a zenélés elején. Még mielőtt beütött volna ez a hatalmas hírnév. A hajam még a homlokomba volt fésülve, és eléggé hosszú. Ashtoné ki volt vasalva, Mikeynak itt még eredeti a hajszíne. És Calumnak is olyan hosszú volt, mint nekünk. Vagyis az „egyenséró". Vigyorogva néztem a képet, aztán Ashtonra emeltem a tekintetem.
   - Basszus, milyen kis kölykök voltunk még itt. – hangja picit rekedtes volt. – Mennyi idősek lehettünk? Tizenöt-tizenhat? – kérdezte magától.
   - Valahogy úgy, Ashy. – rámosolyogtam. Letette a képet, és picit odébb lépett. Felvett egy másik fotót. Itt már valamennyivel idősebbek voltunk. Nekem már meg volt az ajakpiercingem, ahogy Mikeynak a karika fülbevalói is. Egy fotózáson készülhetett, egymás mellett ülünk a padlón. Rajtam valami kockás ing volt, mellettem ülő Ashtonon kalap, farmering, alatta egy fehér póló. Mikeynak sötétlila a haja, és egy világos nagyméretű pulcsit visel. Calumon pedig egy sötét kabát és szürke póló volt. Persze mind a négyen a védjegyünkké vált fekete farmerben feszítünk.
   - Kurvára hiányzol, Lukey. – hangja picit elcsuklott. Nagyot nyelve léptem közelebb hozzá.
   - Te is nekem, Ash. – egy hirtelen ötlettől vezérelve, vállára tettem a kezem. Furcsa módon, nem nyúltam át rajta, hanem ténylegesen megérintettem őt. Tenyerem alatt éreztem testéből áradó hőt. Majd azt is, ahogy hirtelen megfeszülnek az izmai. Picit lemerevedett, mintha érezne valamit, amire nem számított. Lassan oldalra fordította a fejét, és a vállára pillantott. Várjunk csak! Érzi? Ashton a vállán érzi a kezem? Úristen... tényleg?
   - Luke... t-te vagy az? – motyogta. – Ha tényleg te vagy... k-kérlek, válaszolj. – szemei könnybe lábadtak, akárcsak az enyémek is. Istenem, hát tényleg érzi? De mégis hogy válaszoljak neki? Úgysem hallaná meg.
   - Én vagyok, Irwie. – szipogva súgtam. Ahogy sejtettem, tényleg nem hallotta. Ezért inkább enyhén megszorítottam a vállát.
   - Lukey, ha most hallasz... - megremegett a hangja, arcán legördült az első könnycsepp. – Bárcsak láthatnám az arcod. Annyi mindent szeretnék elmondani neked. – kézfejével letörölte a könnyeit. Ettől pedig az enyémek is útnak indultak. – Tudod, kezdetben dühös voltam rád, amiért... makacskodva leléptél a buliból. Ha... ha ott maradsz velünk... még most is... - nem tudta befejezni, és inkább hátat fordított nekem. Esetlenül meredtem rá.
   - Sajnálom Ashton. – mögé léptem. – Tudom, hogy rád kellett volna hallgatnom. Mint ahogy általában, most is neked volt igazad. – hosszasan kifújtam a levegőt. Nem mintha szükségem lenne rá. Ashton pedig ebben a pillanatba összerezzent, mintha csak végigfutott volna rajta a hideg. Majd pár másodperc múlva, egy kisebb párafelhő jelent meg előtte. Baszki, tényleg a közelségemtől fázik? Ezt már Brittanynél is észrevettem. Ezek szerint... valóban érzik, hogy itt vagyok?
   - Ez őrültség... - szólalt meg Ash. – Ahogy az is, hogy magamban beszélek. De... - beletúrt a hajába. – Az előbb éreztem valamit. Talán a jelenléted, Hemmo? Mo-most is úgy érzem, mintha itt állnál mögöttem.
   - Mert itt is vagyok, Ashton. – óvatosan megböktem a lapockáját. Amivel persze megijesztettem, és picit ugrott egyet. Halkan felnevettem rajta.
   - Ez hihetetlen... Lukey, nagyon remélem, hogy tényleg te vagy az. És nemcsak az agyam szórakozik velem. – megint megtörölte az arcát. Sóhajtva kihúzta az egyik fiókot. Picit kotorászni kezdett benne. Lövésem sincs, hogy mit kereshet. – Félre ne értsd, nem akarlak kirabolni, vagy valami. Csak keresek valamit, amit én adtam neked. Tudod, kell a tem... - megállt a keze, mintha elakadt volna valamiben. – Mi ez? – egy sötétlila bársony dobozkát vett elő.
   - Oh, baszki! – lehunytam a szemem, majd tenyereim közé vettem az arcom.
   - Ez az, aminek látszik? – kíváncsian nézett körbe a szobában. Mintha csak engem keresne. Lassan felpattintotta a doboz fedelét. – Uramisten, Lu... ez meseszép. – mosolyra húzta a száját, ahogy a gyémántköves ezüstgyűrűt nézegette.
   - Jövő hónapban szerettem volna megkérni a kezét. Pontosabban az évfordulónkon. – vagyis október 17-én. De gondolom, ez már nem fog összejönni.
   Mindketten felkaptuk a fejünket léptek zajára. Ashton gyorsan zsebre vágta a díszdobozt.
   - Hey, hát itt vagy? – a küszöbön állt meg Brittany.
   - Hát, igen... Tudod, szerettem volna egyedül lenni Luke dolgaival.
   - Oh, megértem. – magára erőltetett egy mosolyt.
   - Látom, elkészültél. – csak bólintott. Eszméletlen gyönyörű ebben a fekete, majdnem térdig érő ruhában, melynek ujjait és mellkas részét csipke borította. Gyönyörű kék szemeit még inkább kihangsúlyozta a ruha sötétsége. Kevés smink fedte az arcát és a szemeit. Nyilván így kevésbé látszik, ha sír. Ajkait vérvörös rúzzsal emelte ki. Haja finom hullámokban omlottak a vállára. Lélegzetelállító.
   - Akkor, mehetünk? – Ashton bólintott, mire Brittany már el is fordult. De még nem talált semmi... Mindegy.
   - Várj csak! – szólt utána Ash. Britt felvont szemöldökkel nézett vissza rá. – Nem bánod, ha valami rá emlékeztető dolgot elvinnék?
   - Csak nyugodtan, Ash. – rámosolygott. – A nappaliban várlak.
   - Köszi, egy angyal vagy. – barátnőm csak mosolyogva legyintett, és már el is tűnt. Ashton elgondolkodva nézett körbe a szobában.
   - Mit szeretnél, Ashy? Egy plüsst? Egy fotót? A git... Tényleg, tiéd lehetne a kék gitárom! – odasuhantam a gitárállványomhoz.
   - Luke, itt vagy még?
   - Itt állok előtted... ajh baszki, hisz nem látsz.
   - Meg van még az a plüss, amit három éve kaptál tőlem szülinapodra? – szemei ide-oda cikáztak, mintha csak engem keresne. Elgondolkodva néztem körbe, hová is tettem azt a plüsst. A sarokban levő szekrényhez sétáltam. Ebben mindenféle kütyüt, leveleket, ajándékokat tartok, amiket a rajongóktól és a barátaimtól kaptam.
   Kezemet ökölbe szorítva tettem a szekrény ajtajára. Mély levegőt vettem mielőtt megkopogtattam volna a fa ajtót. Elsőre nem történt semmi. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam még egyszer. Kopp-kopp.
   - El se hiszem, hogy sikerült! – vigyorogva néztem hátra Ashtonra.
   - Abban a szekrényben van? – csillogó szemekkel nézte a bátordarabot. Majd mellém sétált. Pontosabban átsétált rajtam.
   - Ouch! Óvatosan, Irwie. – vigyorogtam rá. Kinyitotta a szekrényt és picit eltátotta a száját a látvány miatt. Rengeteg plüssállat, és mindenféle kütyü nézett szembe vele. Ha a ruháimat nem is, ezt legalább mindig rendezetten tartottam. A szekrény sarkában volt egy cipős doboz, amiben a rajongóktól jött levelek hevertek.
   - Ez az! – mosolyodott el barátom. – Reméltem, hogy megtartottad. – elővett egy közepes méretű plüsst, egy koala és egy pingvin, melyek egy szívecskét fognak a kezükben, amin „Legjobb barát" felirat áll. Imádtam ezt, hisz minket jelképez, Ashton a koala, én pedig a pingvin. Mindig is gyanakodtam rá, hogy direkt ő csináltatta nekem, mivel a koalának és pingvinnek igazából semmi köze sincs egymáshoz.
   Ashton gondolataiban elmerülve szorongatta a kis játékot, miközben a pingvint simogatta. Szívemet ismét facsarni kezdte a bűntudat és a fájdalom.
   - Iszonyatosan hiányozni fogsz, Lu. – szaggatottan vette a levegőt. – Köszönöm, hogy megmutattad merre van. – mielőtt megint elkapta volna a sírás, kitrappolt a szobából. Letörten néztem, ahogy eltűnik. Nagyot sóhajtottam.
   - Te is rettenetesen fogsz hiányozni. – idegesen túrtam a hajamba. Közben tompa hangfoszlányokat hallottam a nappaliból. Majd egy halk huppanással becsukták az ajtót. – Biztos készen állok a saját temetésemre? Kötve hiszem...

.....

   Fél kettőkor kezdődik a temetés, így már egy órától gyülekezik a népség. A templom előtt egy hatalmas fénykép vagy plakát van kiállítva rólam egy kis asztalszerűségen. Rengeteg virággal és gyertyával rakták körbe. Elképesztő. Az ajtótól nem messze megpillantottam a szüleimet és a bátyáimat. Mindannyian talpig feketébe öltözve. Anya most is a szemeit törölgette, apa pedig finoman simogatta a hátát. Nézni sem bírom. Ben valamit magyarázott anyunak. Jack pedig nyakát nyújtogatva nézelődött, mintha csak keresne valakit.
   Egy autót hallottam leparkolni. Megfordultam, és megláttam, hogy a fekete, sötétített ablakos kisbuszunk az. Elsőként Ashton szállt ki, ő pedig kisegítette Brittanyt, majd őt követte Calum és Michael. Mindannyian megviseltnek és esetlennek tűntek. A srácok persze fekete zakót és inget viseltek, meg a szokásos fekete skinny-t. Mikey piros haja csak úgy rikított a gyászos színben.
   Ajkamra egy fájdalmas mosoly vándorolt. Rettenetes őket így látni. Reméltem, hogy sosem fogom őket ilyen megtörtnek és már-már depressziósnak látni. Arra meg pláne nem is mertem még csak gondolni sem, hogy mindez pont miattam lesz. Méghozzá az elvárthoz képest korai temetésemen. Kimondani is rossz: a temetésem.
   Brittany belekarolt Ashtonba, és így jöttek közelebb a családomhoz. Üdvözölték egymást, anya pár szót barátnőm fülébe súgott, amíg a többiek is halk beszélgetésbe kezdtek. Brittany szülei is hozzájuk szegődtek, majd együtt mentek be a templomba.
   Amint beléptem, a tekintetem azonnal megakadt a koporsómon. Megrökönyödve néztem, hisz nyitva volt. Úgy látszik sikerült helyrepofozniuk, hogy szalonképes legyek. Jó, az arcom nem rongálódott, csak a vértől volt mocskos. A testem többi részét érte súlyosabb sérülés. A koporsóm mellett szintén ugyanaz a fénykép volt rólam kirakva, ami a bejárat mellett is. Csak itt még rengeteg kisebb fotó, virágok, gyertyák és plüssállatok vették körül.
   Odamentem a koporsóhoz, hogy egy utolsó pillantást vessek magamra.
   - Hát, ennyi volt, Luke? – szólaltam meg, miután megláttam sápadt arcom. – A világhírű, Luke Hemmings... - nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Annyira abszurd ez az egész. Arcom nyugodtnak tűnt, mintha csak aludnék. Rengeteg gondolat és kérdés tódult az agyamba, melyek fele megválaszolatlan marad. Gyomrom görcsbe rándult, torkomban nőni kezdett egy gombóc. Szemeim viszkettek a felgyülemlő könnyek miatt.
   El se hiszem, hogy ez tényleg megtörténik. Hogy tényleg meghaltam, és... Nem, még mindig nem tudom ép ésszel felfogni. Kurva sok minden várt volna még rám. Nemcsak zenészileg, hanem a magánéletemben is. Feleségül akartam venni ezt a csodálatos lányt, aki most miattam összetörten és keservesen sír. Gyerekeket akartam tőle, az istenit! Ezzel annyira sok mindent kértem volna? Nem hiszem. Miért pont az én életemnek fellegzett be? Miért nem élhettem le normálisan az életem? Brittanyvel akartam megöregedni, ahogy minden szerelmes a párjával. De nem, nekem ez nem adatott meg. Csak tudnám, miért pont nekem kellett meghalnom? Ennyire rossz ember lettem volna, hogy mielőbb elakartak tűntetni az élők közül?
   Annyira elragadtak a gondolataim és a könnyeim, így arra eszméltem, hogy páran már kijöttek beszédet mondani, illetve rózsákat rakni a koporsómra. Következőnek Ashton jött ki. Jézusom, előre tudom, hogy nagyon nem vagyok erre felkészülve. Picit arrébb álltam, hogy jobban láthassam az arcát. A koala-pingvin plüsst szorongatta a kezében, és egy szál fehér rózsát. Mielőtt megszólalt volna, megköszörülte a torkát.
   - Nem akarom sokáig húzni az időt, meg jelenleg nem is tudnék hosszasan beszélni. Szóval, mint azt mindenki tudja, Luke volt a legjobb barátom. – mély levegőt vett, nyilván a könnyeivel küszködik. – Rettenetesen sokat jelentett nekem, ahogy Calumnak és Michaelnek is. És persze a gyönyörű barátnőjének, Brittanynek is. – egy halvány mosollyal mutatott feléjük. – Luke volt a banda lelke, egy igazi zseni. Senkit sem lepek meg, ha azt mondom, neki köszönhető a 5 Seconds of Summer. Ha ő nincs, a banda meg se alakult volna. – szemeiben gyűltek a könnyek. – Lu, nagyszerű ember volt, hatalmas szívvel, aki mindig segíteni akart másoknak. Akár a dalainkon keresztül, akár személyesen. Emellett nagyon jó humora volt, mindig meg akarta nevettetni a körülötte levőket. – pislogott párat, hogy eltüntesse a könnyeit. – Emlékszem, pár hónapja, azon nevettünk, hogy a Simsben beszélni lehet a szellemekkel. Sőt még meg is lehet ölelni őket. – vigyorogva emlékeztem vissza. – Nos, most én is szívesen beszélgetnék a szellemeddel, és szorosan megölelnélek. Jobbára, sosem engednélek el, Luke. – könnyei legördültek napbarnított arcán. – Őrülten hiányozni fogsz, Lukey. – ezzel megfordult és a koporsómhoz lépett. Mondanom sem kell, szeretteimből szinte egyszerre tört ki a zokogás.
   Ash mély levegőt vett, mielőtt halott testemre nézett volna. Miközben engem vizslatott, arcát végigszántották könnyei. Nekem is nehéz visszatartani a kitörni kívánó sírást. Egy halk sóhaj hagyta el a száját, mégpedig a nevem. Hosszasan nézte sápadt arcom, zöldes barna íriszeiben tucatnyi érzelem örvénylett.
   - Mindig is te maradsz a legjobb barátom, Lukey. – rám tette a rózsát. – Találkozunk odaát, és feltétlenül keress meg, Lu.
   - Úgy lesz, Ashton. Várni foglak. – kézfejemmel töröltem meg az arcom. Szívszaggató látvány ilyen összetörtnek látni őt. Pont őt, aki örök életében vidám és mosolygós volt. Egy halvány mosolyt erőltetett arcára, majd visszasétált a helyére.
   Calum és Michael egyszerre álltak fel és megszorongatták Ashton vállát. Aztán, mindketten halkan sírva tették meg a távot a koporsómig. Egy szó sem hagyta el a szájukat, csak hitetlenkedve nézték az arcomat.
   - Hemmo, örökké a szívünkben fogsz élni, tesó. – végül Michael suttogása törte meg kettejük csendjét.
   - Sosem fogunk elfelejteni, Luke. – motyogta Cal, és remegő kézzel tette rám a rózsáját. Övét követte Mikeyé is.
   Miután a srácok visszamentek a helyükre, Ashton mellé, Brittany is lassan feltápászkodott. Majd kilépdelt és alig pár lépésnyire állt meg tőlem. Ő is egy szál, fehér rózsát tartogatott a kezében.
   - Nem tudom, mit is mondhatnék? – kezdte halkan. Az a magabiztos lány, akit megismertem, most olyan kis esetlenül áll itt a családunk és a barátaink előtt. – Talán csak annyit, hogy rettenetesen szerettem Luke-ot. Felhőtlenül boldog voltam mellette. Ez a négy együtt töltött év, volt életem legcsodásabb szakasza, mindezt neki köszönhetem. Ha csak kék szemeibe néztem, láttam azt a szenvedélyt, ami bizonyította irántam érzett szerelmét. – sóhajtott. – Luke jelentette számomra a teljes világot, az életet. És most, hogy meghalt, így minden összeomlott bennem. Képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé. Rettenetesen fáj, hogy elveszítettem életem szerelmét. – vállai megrázkódtak, ahogy halkan sírni kezdett. – Elnézést. – letörölte a könnyeit, és elfordult. Majd a koporsómhoz lépett.
   - Luke, édesem... - ismét elkapta a sírás, ahogy meglátta az arcom. Szavakkal se lehet leírni mit, érzek most. Leginkább fájdalmat és bűntudatot. Mivel mindezt én okoztam nekik. Ha hallgattam volna Ashtonra, még most is élnék... - Annyi minden kavarog a fejemben. Őszintén, nem akarok elköszönni tőled, mert az azt jelentené, hogy végleg búcsút intek neked. De nem akarok! Képtelen vagyok elengedni téged. – szaggatottan vette a levegőt. – Csakis én tehetek róla, hogy meghaltál. Az én hibám miatt történt ez veled, Baby. Kérlek, bocsáss meg nekem, Luke. – arcán halvány fekete csíkok jelentek meg, ahogy elmaszatolódott a sminkje. – Örökké szeretni foglak. – sóhajtotta és lassan mellkasomra tette a rózsát. Szívem kismillió darabokra tört. A könnyeim csak nem akartak megszűnni.
   - Brittany... - suttogva nyúltam utána, mikor hátat fordított nekem. – Én is mindig szeretni foglak.

......

   Nyomasztó érzés végignézni, ahogy a koporsódat belehelyezik a sírgödörbe. Arról nem is beszélve, mikor a szeretteid körbe állják, és dobálják bele a rózsáikat. Miközben pár búcsúszót motyognak el. És persze mindenki a könnyeivel küszködik. Borzasztó...
   Olyan érzés, mintha ezzel tudatosulna bennem, hogy innen már nincs visszaút. Hogy nem térhetek vissza az élők közé. És tulajdonképpen, így is van. Meghaltam, a testemet és az életemet már nem kaphatom vissza. A lelkem pedig itt ragadt ebben a világban. Csak tudnám, miért?
   Miután vége lett a szertartásnak, a családommal tartottak a barátaim és a barátnőm. Gondolom, együtt emlékeznek meg rólam. Végig jelen voltam, de csak egy dologra tudtam gondolni, az pedig a lelkiismeret furdalás. Folyamat az a jelent játszódott le a fejemben, mikor Ashton próbált meggyőzni, hogy maradjak náluk. Nem értem, miért erőltettem ezt a haza menetelt, holott tényleg elfértünk volna náluk, hisz 3 emeletes az stúdiójuk.
   Anyán látszott, hogy nagyon maga alatt van. Valószínűleg bele fog rokkanni, hogy elvesztette a legkisebb fiát. Apa picivel jobban tartja magát. Valószínűleg csak addig, míg a barátaim le nem lépnek. Jack és Ben is megviseltnek tűnnek, akárcsak a három legjobb barátom. Brittanyről nem is beszélve. Szörnyű így látni őket.
   Ha a lelkem is eltűnt volna, legalább nem kellene ezzel szembe néznem. De sajnos itt ragadtam, így muszáj.
   Nagyjából másfél órát töltöttek együtt, majd lassacskán kezdtek indulni. Calum és Michael is Ashtonnal tartott a hatalmas stúdió épületébe. Brittanyt viszont hazaszállították a fekete buszunkkal. Így legalább biztonságban tudom őt is.
   Mikor megálltak a lakásunk előtt, nehézkesen köszöntek el egymástól. A fiúk szerették volna, ha Britt továbbra is tartja velük a kapcsolatot, és nem tűnik el megint napokra, ahogy az elmúlt 5 napban tette. Barátnőm megígérte, hogy reggel jelentkezni fog.
   Brittany felvánszorgott a lépcsőn, majd a lifthez sétált. Látszott rajta, legszívesebben összegömbölyödne a padlón és megállás nélkül bőgne. Miután belépett a liftbe, megnyomta a négyes gombot. A tükörben vizslatta fáradt és nyúzott arcát. Sminkje eléggé elkenődött arcán. Egész nap nem zavartatta magát, hogy helyre hozza. De még így is hihetetlenül gyönyörű. Kék szemei üvegesek voltak, vörösek és picit megpuffadtak. Grimaszolt egyet, majd lehajolt és levette magas sarkúját.
   Az ismerős csengetés jelezte, hogy megérkeztünk. Kezében lóbálta a cipőjét, ahogy a folyosón haladt a lakásunk felé.
   Az ajtónkban megállva kotorta elő a kulcsait. Egyszer majdnem el is ejtette az egyik cipőjével együtt. Belépett az ajtón, az előszobában felkapcsolta a lámpát. Aztán kulcsra zárta az ajtót. Nagyot sóhajtva dobta le a cipőit és a kis táskáját, aztán az emelet felé vette az irányt. A hálószobánkba érve, felkapcsolta az éjjeliszekrényen levő kis lámpát. Utána a szekrényemhez lépett, és kitárta az ajtaját. Picit kutakodni kezdett benne, majd elővette az egyik Blink 182-es pólómat. Majd átvonult a szobából nyíló fürdőbe. Én addig leültem az ablakpárkányra.
   Tulajdonképpen lövésem sincs, hogy miért vagyok még itt vele. Bárhova elmehetnék, de inkább itt maradok. Így legalább tudom, hogy biztonságban van. Na, nem mintha sokat tudnék tenni szellem létemre.
   Hamarosan megjelent Britt. Egy laza fonatba rendezte a haját, a pólómon kívül csak fehérnemű volt rajta. Lepakolta az ágyra halmozott, hozzám kötődő kütyüket. Aztán bemászott a takarók alá. Mellkasához húzta fel a lábait, amit át is karolt.
   - Annyira hiányzol, Luke. – suttogta. Szívem szaporábban kezdett verni.
   - Te is nekem, Babe. – halvány mosoly jelent meg az arcomon.
   - Bárcsak itt lennél velem. Bárcsak élnél még. – újabb könnyek gyűltek a szemeiben. – Fogalmam sincs, mi tévő legyek nélküled. Hogy fogom kibírni ezt? Hogy fogom túltenni magam ezen a sokkon? Luke... nélküled képtelen vagyok létezni. Nélküled elveszett vagyok. Kurvára elveszett. – hadarta.
   - Édesem... - közelebb léptem hozzá. Félúton jöttem rá, hogy feleslegesen próbálkozok, úgysem tudom megölelni, semmit sem érnék vele. Lehet, hogy Ashtont sikerült megérintenem, de most képtelen lennék rá. Ez a nap szörnyen lefárasztott. És asszem egy szellem is le tud merülni. Csak az a baj, hogy nem tudom, mivel tudnám feltölteni magam. Az embereknek könnyű, hisz csak aludniuk kell. Én nem tudok olyat. A testemet –amim ugye nincs is– nem tudom alvással feltölteni. Valahogy más móddal kell ezt elérnem...
   - Olyan jó lenne, ha hallanál, és ha itt lennél. Annyira szeretnék beszélni a szellemeddel. Vagy látni a gyönyörű arcod. – magához vette az ágyon maradt pingvin plüssöm. Játszadozni kezdett a piros sáljával. – Tudod, ha most hallasz, a napokban, néha úgy éreztem, mintha itt lennél.
   - Mert itt is voltam, Britt.
   - Éreztem azt a kellemes jelenléted, mint amikor valóban mellettem voltál. Lehet, hogy kótyagos lettem a gyógyszereimtől... esetleg a hiszékenységem hülyéskedett velem... De néha úgy hallottam, mintha beszélnél hozzám. A te hangodat hallottam, Lukey. – végig a pingvinnek magyarázott. Aranyos lett volna a látvány, ha nem ebben a kibaszott szituációban lennénk. – Éjszakánként is arra ébredtem, mintha bámulnál. Ilyenkor többször is pár másodpercre felvillant előttem az arcod. A szellemed... - sóhajtott, és magához ölelte a plüsst.
   - Valóban engem láttál, szívem. Végig itt voltam veled. Egy pillanatra sem hagytalak magadra. Be akartam ugrani a srácokhoz is... De végül itt maradtam.
   - Mit gondolsz, Pingi, nagyon klisé lenne, ha vennék egy szeánszot? – a pingvin nagy kék szemeibe nézett. – Szerintem is, az lenne. – erőtlen mosolyra húzta ajkait. – Mindegy. Próbáljunk meg aludni. Marhára kimerültem. – lekapcsolta a lámpát. Mellkasához ölelte a pingvint és az oldalára feküdt. Lehunyta szemeit, ezzel együtt könnyek gördültek le a párnájára.
   Az ágy szélére ültem, és felé fordultam. Bájos vonásait tanulmányoztam. Legszívesebben lefotóznám, hogy örökké nézhessem ezt a szép arcot.
   Nem tudom miért, de kedvem támadt énekelni. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja hallani, de... Tudom, hogy mindig megnyugtatta és szerette, ha énekeltem neki. Így most is fogok.
- „Somebody speak to me
Cause I'm feeling like hell
Need you to answer me
I'm overwhelmed
I need a voice to echo
I need a light to take me home
I need a star to follow
I don't know

I never see the forest for the trees
I could really use your melody
Baby I'm a little blind
I think it's time for you to find me"

   Amint elkezdtem énekelni, miközben finoman haját simogattam, picit mintha megnyugodott volna. Lassabban vette a levegőt, arca is ellazult. Lehet, hogy mégis hallja a hangom? Mindegy, folytatom tovább az éneklést.

- „Can you be my nightingale?
Sing to me
I know you're there
You could be my sanity
But bring me peace
Sing me to sleep
Say you'll be my nightingale

I don't know what I'd do without you
Your words are like a whisper cutting through
As long as you are with me here tonight
I'm good

Can you be my nightingale?
Feels so close
I know you're there
Oh, nightingale
You sing to me
I know you're there
'Cause baby you're my sanity
You bring me peace
Sing me to sleep
Say you'll be my nightingale."

--------------------------------------

Hello, it's me! I'm fuckin back!

Tudom, őrült régen volt már rész... Most viszont megtámadt az ihlet. Végre valahára, cirka 8 hónap után. Nem tudom, hova a fenébe veszett... Najóóó, tudom hova. Belegondoltam, és rájöttem: kurva nehéz lesz ezt írni, mert tényleg számolni kell azzal, h minden egyes fejezet írásánál elkap a sírógörcs. (igen, a mostaninál is így volt. nemcsak ti bőgtök ilyenkor, hanem én is. többször is le kellett állnom vele percekre, h összeszedjem magam.)

So, van ennek a fic-nek egy bizonyos légköre, ami marha nehéz és fájdalmas. És úgy látszik, kevésnek bizonyulok hozzá, h ne bőgjem el magam, mikor írom, és h ne legyek egy törpe szökőkút vagy vmi. 😀

Most viszont, összeszedem a gondolataimat és eltervezem, h végül is mi a fenét akarok kihozni ebből a sztoriból. Rengeteg gondolatom volt már hozzá az elmúlt fél évben. De egyiket sem találtam vmi frappánsnak. És nem akarok klisés sztorit kreálni ebből is (khm Safety pin). So így a 3ból már csak kettő esélyes cselekmény tervem maradt. Eme kettő közül viszont nagyon kell vacillálnom, mert nem tudom melyik az ötletesebb. Illetve melyiket tudnám jól összehozni, blabla...

Btw, a lényeg, megérte nem levenni a színről ezt a fic-et, mert folytatni fogom. Lehet, nem hetente lesznek részek, sőt biztos h nem. De már nem kell attól tartani, h befellegzett neki. 😉

Comment in the section below or vote for it. Thanks. ;)
Love y'all! ✘✘
-N