LUKE

  Mikor magamhoz tértem, nem törődtem a saját épségével, csakis Brittanyre tudtam összpontosítani. Azt viszont teljes homály fedi, hogyan is kerültem a taxin kívülre. Az aszfalton fekve tértem magamhoz. Felpattantam, és megközelítettem a kocsi bal oldalát. A hátsó ablak véres és egy része kitörött. Brittany ájultan feküdt az ülésen. Halántékáról szivárgott a vér, bemocskolva hófehér ruháját.
  - Brittany... - erőtlenül suttogtam. Könnybe lábadt a szemem. Ki akartam nyitni az ajtót, de képtelen voltam rá. Értetlenül néztem a kezemre. A következő próbálkozásra sem tudtam megfogni a kilincset. Mi a f...?
  A kocsi jobb oldalára tévedt a tekintetem. A belénk ütköző terepjáró lökhárítója szó szerint bele volt épülve a taxi oldalába. Telibe kapva a jobb hátsó ülést. A legrémesebb és legundorítóbb horrorfilmekben nem láttam még ilyen jelenetet sem, ami most elém tárult.
  Megláttam a testem, ami természetellenes pózban ernyedt el az ülésen. Számból még mindig csorgott a vér, ahogy a testem többi része is a sötét folyadéktól volt mocskos. Ekkor jöttem rá, a kocsi lökhárítója nem a taxiba, hanem jobban mondva, én épültem bele a lökhárítóba. Szétroncsolva a jobb oldalam. Az első könnycsepp végiggördült az arcomon. Szívem helyén ürességet éreztem, aminek most veszettül kéne vernie. De nem teszi. Nem tudja, mert... Meghaltam... Ezért látom magamat kívülről. Ezért nem tudom megérinteni az ajtót. Mert... meghaltam. Egy szellem vagyok? Én, az alig 22 éves Luke Robert Hemmings, a 5 Seconds Of Summer együttes frontembere... Életemet vesztettem egy balfasz miatt, aki figyelmetlenül áthajtott a piroson, és belénk jött. Könnyeim egyre csak folyni kezdtek. Belülről fojtogatott valami. Talán a sokk? Vagy egy pánikroham van kialakulóban? Vagy csak a felismerés, hogy meghaltam? Közelebb sétáltam a testemhez. Elkapott a hányinger, ahogy végignéztem magamon. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ennyi... Nincs tovább. Megszűntem létezni. Arcomon, vagyis nem a testemén, végigfolytak a könnyeim. Némán kezdtem sírni.
  Gondolataimból, a sofőr hangja szakított ki. Riadtan és szörnyülködve telefonált. Mentőt és tűzoltókat hívja. Látszólag a karját fájlalta, szemöldöke és szája is fel volt repedve. Az ütközést talán ő úszta meg a legjobban. Hangja rettentően kétségbe volt esve. Gondolom a látványom... vagyis a testem látványa miatt.
  Megnéztem a terepjáróst. Ah, jézusom. Megint elkapott a hányinger. Valószínű nem volt bekötve, mivel kifejelte a szélvédőt, és most ott fekszik félig a motorháztetőn. Vére csöpögött lefelé a kocsijáról. Kurvára megérdemelted, te fasz!
  Hamarosan megérkeztek a mentősök, a rendőrök és tűzoltók. Az egész utcát kék villogójuk töltötte be. Sárga szalaggal zárták le a területet. A rendőrök kifaggatták a taxist. Eléggé sokkos állapotban volt. Ahogy én is. A mentősök neki láttak a munkájuknak.
  Ekkor már gyülekezni kezdett a kíváncsiskodó nép is. Néhányan szájuk elé kapták kezüket, ahogy meglátták a terepjárós hulláját a motorháztetőn. Az egymás mellett állók halk duruzsolásba kezdtek.
  Tehetetlenül figyeltem, ahogy a fehér köpenyesek kiszedték barátnőmet a kocsiból. Szerencsére csak elájult, mikor beütötte a fejét. A dokik hordágyra fektették, és ellátták a sebeit. Most láttam meg, hogy halántékába pár szilánk fúródott, ahogy kifejelte az ablakot. A vére végigfolyt az arcán, egészen a nyakáig. Eláztatva a haját és a ruháját. Újabb könny csordult ki a szememből. Brittany... Majd' megszakad a szívem, hogy így kell őt látnom. Odaléptem mellé, és próbáltam megsimogatni az arcát, de képtelen voltam rá. A francba már! Zsebre vágtam remegő kezeimet.
  Miután ellátták barátnőm, a terepjáróshoz mentek. Lekaparták a kocsijáról, és máris előkészítették neki a fekete zsákot. Előbb megkeresték a tárcáját. Steve Normannek hívták. A harmincas évei közepén járt. Körszakállas, kissé nagydarab ember. Agyon tetováltak voltak a karjai. Kamionsofőr volt.
  Ezután a tűzoltók kivágtak a taxiból. Megkönnyebbülve néztem, hogy egyben tudtak kivenni onnan. Azt hiszem, nem lettem volna rá felkészülve, hogy darabokban lássam magam. Ettől függetlenül baromira nem nyújtottam szép látványt. Nem lennék a tűzoltók helyében. Miután az útra húztak, három orvos állt körbe. Megállapították, hogy az ütközés során belehaltam a sérüléseimbe. Jóformán kilapított a terepjáró. Eltörtek a bordáim, amik a tüdőmbe fúródtak. A koponyám megsérült, eltört a csípőm. Belső vérzésem is volt.
  - Én... én tudom ki ő. – szájához kapott a nővér. A két orvos ránézett. – Ő a lányom kedvence... a 5 Seconds Of Summer bandának az énekese. – élesen vette a levegőt. – Luke... Luke Hemmings. – megremegett a hangja. A dokik meglepődve meredtek a nőre, majd a testemre.
  - Ez egészen biztos?
  - Igen. Ma voltunk egy kis koncertjükön. És ezt a pólót viselte. – bizonygatta a nő.
  - Igen, határozottan Luke Hemmings vagyok. – magyaráztam. Rám se hederítettek. Máris gondoltam.
  - Akkor mielőbb értesíteni kéne a családját.
  - Vagy a bandámat. – tettem hozzá. A nő odalépett az egyik rendőrhöz, és hadarni kezdett. Remélem, mielőbb el tudják érni anyáékat, vagy Ashéket. Bár, biztosan akarom, hogy így lássanak?
  Egy rendőr leguggolt a testemhez, és átmotozott. Nagyon bátor. Megtalálta a tárcám és a mobilom. Bólogatott, amint megpillantotta a személyim. Majd a telefonomat kezdte vizslatni. Arrébb sétált. Remélem a legutóbb hívott személyt tárcsázod. Pár foszlányt hallottam a beszélgetésből. Valóban az utolsó hívottat hívta fel. Vagyis Ashtont. Émelygés lett rajtam úrrá, ahogy belegondoltam, miként fogadja a hírt Ashton. Gyomrom görcsbe rándult, torkomban egy gombóc nőtt. Látásom elhomályosult a felgyülemlő könnyeimtől. Pislogtam párat, hogy eltüntessem őket.
  Közben a dokik bebújtattak a fekete zsákba, majd feltettek egy hordágyra. Csendben bámultam sápadt arcom. Ahogy élettelen testemre nézek, képtelen vagyok felfogni mit is látok. Nem tudom elhinni, hogy ez velem történt meg. Hogy én fekszek holtan ebben a zsákban. Ráadásul, ilyen szörnyű halált szánt nekem a sors? Eddig sosem gondolkodtam el, miként fogok meghalni. De erre nem számítottam, hogy egy figyelmetlenség miatt leszek áldozat. Előbb tudtam azt elképzelni, hogy a színpadon rám esik egy reflektor lámpa, vagy valami. Vagy akár egy repülőbalesetre is előbb gondoltam volna. De ilyenre, még csak nem is számítottam.
  - Luke! – összerezzentem a nevem hallatán. Talán tíz percig merültem el a gondolataimban. – Édes istenem, Lukey! – odakaptam a fejem. Ashton. Bandatársaim átbújtak a szalag alatt, és máris megrohamozták a mentősöket. Jobbára a fekete zsákot, amibe engem raktak. Még nem cipzárazták be, valószínű azonosításra vártak. Vagy nem tudom. A dokik nem engedték a közelembe a barátaimat. Elszorult a torkom, ahogy megláttam őket. Ashton borult ki a legjobban.
  Hozzájuk lépett az egyik orvos és az előbbi zsaru, aki felhívta Ashyt. Ash szemeit törölgetve figyelt a két pasasra. Kilétükről kérdezősködtek. Egyedül csak Calum volt annyira magánál, hogy beszélni kezdjen. Elmondta, hogy barátok vagyunk, egy bandába tartozunk. Sőt még azt is hozzátette, hogy Brittany és én, haza felé tartottunk a taxival.
  Mikey pedig sokkos állapotban volt. A semmibe meredt, és csak egy pontot bámult. Asht úgy kellett visszafogniuk, nehogy a holttestemhez tudjon rohanni. Az orvosok azt akarták, hogy a szüleim azonosítsanak. Ashton tehetetlenségében térdre rogyott és keservesen sírni kezdett. Calum mögé lépett és a vállára tette kezeit. Könnyei végigfolytak kreol bőrén. Michael arcát is könnyek áztatták. De látszott rajta, hogy még nem fogta fel, mi történt. Arcomon utat szántottak a könnyeim. Jó tudni, hogy a szellemek tudnak sírni. Szívem szakadt meg, ahogy láttam barátaim szenvedését.
  - Ashton... - szólongattam és letérdeltem elé. Persze csak átnézett rajtam, és a hullámat vizslatta, már amennyit látott a dokiktól és a zsáktól. – Ashy... - elcsuklott a hangom. – Igazad volt. Hallgatnom kellett volna rád. – próbáltam megérinteni az arcát, de kezem áthaladt rajta. A francba! Még egy darabig térdeltem előtte, és könnyáztatta arcát fürkésztem. Szemei vörösek voltak a sírástól. Bassza meg, hogy lehettem ekkora hülye? Képtelen voltam tovább őt nézni, mert még inkább felbasz, hogy mekkora idióta voltam, amiért nem hallgattam rá. Felálltam. – Calum... Mikey. – tudom, hogy nem hallanak, de nem tudnám megállni, hogy ne szóljak hozzájuk. Mike káromkodva törölte le tenyerével az arcát, majd idegesen a hajába túrt.
  - Kérem, lépjenek hátrébb! – utasította az egyik orvos. A srácok felhúzták Asht a földről, aki erőtlenül állt lábra. Nem jó ez így. Nagyon nem jó...  Egy hordágyon tolták a mentőbe Brittanyt. A fiúk kérdezgették az egyik orvost. Azt mondták, könnyebb sérüléseket szenvedet. Illetve a fejét szépen beütötte, de aggódásra semmi ok. Ez remek hír. Megkönnyebbülve sóhajtottam.
  - Srácok, viseljétek gondját, ha kérhetném. – megremegett a hangom, ahogy végignéztem magukba roskadó barátaimon. Mikey elővette csörgő mobilját.
  - Liz? - anya? - Igen... annyira sajnálom. – eltartotta fülétől a mobilját és mély levegőt vett. Összeszorult a szívem, mintha csak facsarni kezdték volna. – Már úton vannak. – súgta a másik kettőnek. – Igen, mi is itt vagyunk. – szipogva elfordult.
  - Ashton... nyugodj meg. – Calum halkan nyugtatta a dobost, aki csak megállás nélkül sírt. Átölelte, Ash csak erőtlenül lógatta kezeit, és vöröslő szemeivel a zsákomat pásztázta. Zöld szemeiben leírhatatlan fájdalom, kétségbeesés és tehetetlen düh csillogott. Nyilván magát okolja emiatt. Holott én voltam a gyökér, én nem fogadtam szót.
  - Ne okold magad, Ashy. – motyogtam. – Én voltam a fasz, amiért... - elharaptam a mondat végét.
  Anyáék hamarosan megérkeztek. Anya zokogva tört utat a sürgölődő mentősök közt. Szorosan mögötte haladt apa is. A dokik beazonosíttatták velük engem. Mikor lehúzták a cipzárt, mindketten megrökönyödve nézték véres arcom. Sírás kezdett marcangolni. Anya hangosan zokogott fel, aprót bólintott, és apa mellkasába temette az arcát. Apa próbált erős lenni, de látszott rajta, legszívesebben bőgne, mint egy pólyás.
  Elmagyarázták neki, hogy mi fog ezután következni. Elszállítanak a hullaházba. Nem tudtam a dokira figyelni, csak a szüleimmel tudtam foglalkozni. A szomorú arcukat, anya hangos sírását. Apa egy kézzel ölelte magához, hátát finoman simogatta. Sosem akartam őket így látni. Nem akartam, hogy...
  Fájt így látni a szeretteimet. A három legjobb barátomat, a szüleimet... Kegyetlen az élet. Sírva rogytam le a betonra. Mély levegőt vettem. Úgy csinálok, mintha ez annyira létfontosságú lenne. Egyre csak erősödött bennem a fájdalom, ahogy végignézek életem legfontosabb személyein. Kibuggyanó könnyeim csak nem akartak elapadni. Ahogy az övéik sem.
  Apa elhúzta anyát a zsáktól, amit ismét becipzáraztak. Elsőként Ashton ölelte át anyát. Tudom, ebben a bizarr pillanatban nem kéne mosolyognom, de legbelül boldogsággal tölt el, hogy látom mennyire fontos voltam Ashnek. A fordított esetben, valószínű én is így reagálnék, ahogy most ő. Vagy még durvábban kiakadtam volna. Calum és Michael is sorra ölelték meg a szüleimet. Sírva motyogtak egymásnak valamit.
  Pár percig figyeltem őket, majd a mentősök szóltak, hogy elvisznek engem. Volt bennem valami késztetés, hogy a testemmel legyek. Még egy utolsó pillantást vetettem a barátaimra és beszálltam a mentőautóba. Egész úton csak figyeltem a mozdulatlanul fekvő zsákot. Hitetlenkedve bámultam magam. Egyszerűen, még mindig nem fogtam fel, hogy meghaltam. Hogy ez az egész velem történik. Azt meg végképp nem értem, hogy a lelkem miért maradt itt? Hát hol marad a nagy fényesség az alagút végén? Vagy azt is –mint minden jóságot az életben– ki kell érdemelni? A terepjárós bunkó miért nem ragadt itt? Ő mégis merre van?
 Arra eszméltem fel, hogy már a hullaházban sétálok egy doki kíséretében, aki engem tol. Amint beléptünk a kissé félhomályban levő terembe, kibújtatott a zsákból. Így megint elém tárult a borzalmas látvány. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogy magamat bámultam. Nem, ez lehetetlen. Ez csak egy kicseszett rémálom lehet. Nem... nem én fekszek holtan ezen az asztalon. Képtelenség. Bassza meg.
  Kiterített pár papírt a mellette levő asztalkára. Bekapcsolta a kis diktafonját, és beszélni kezdett.
  - Az áldozat neve, Luke Hemmings. Született 1996. július 16-án, Sydneyben. – elmondta, hogy milyen balesetben vesztettem el az életem. Rátért a külső sérüléseim elemzésére.
  Nagyot nyelve néztem, ahogy a doki lemossa arcomról a vért. Korábban, orromból és a számból is folyt a vér, ami sötét és vastag csíkban terült el az államig. Megállapította, hogy ezek a belső vérzés jelei. Mégis, hogy a fenébe van ehhez gusztusod?
  A hányinger kezdett kerülgetni, mikor lefejtette rólam a kedvenc izompólómat. Mellkasom beesett volt, gondolom a törött bordáim miatt. Mindenem a rám száradt vértől volt mocskos. A jobb karom fura pózban lógott a testem mellett. Hosszú lábaim is furcsa helyzetben voltak. Jól látszott, hogy eltört a csípőm. Valószínű a gerincem se lehet a legjobb állapotban.
  Miközben vizsgált folyamatosan beszélt. Nem nagyon figyeltem rá miről is hablatyol. Arra meg pláne nem, hogy hány perce tart már a vizsgálat. Félúton a könnyeim megint útnak indultak, hogy eláztassák az arcom.
  - A halál beállta... – ám erre a mondatra felkaptam a fejem. – Szeptember tizenharmadika. Hajnali egy óra ötvenkét perc. – gombóc nőtt a torkomban. Belülről mardosott a fájdalom és a kétségbeesés. Zihálva vettem a levegőt, egész testemben remegni kezdtem. Azt hiszem, ez a pánikroham első jele.
  - Luke, ezt kurvára elbasztad. – motyogtam magamnak. Könnyezve túrtam bele a hajamba. Mégis mihez kezdjek most? A srácok, anyáék és a rajongóink mihez fognak kezdeni? Egy csomó kérdés futott át az agyamon. Egyre jobban csak magamat tudtam okolni és vádolni mindenért. Mindenért, az egész estéért, a hülye döntésemért, a balesetért...
  Képtelen voltam egy légtérben lenni a testemmel. Így elhatároztam, hogy megkeresem Brittanyt.
A recepción hallgatóztam, mikor megjelentek a szülei. Nagyszerű! Követni kezdtem őket. A kórtermébe érve szülei sírni kezdtek, mikor meglátták, hogy a lányuk gépekre van kötve. Megkönnyebbülve sóhajtottam. Bár még nem tért magához. De legalább ő jól van. Az ágya mellé sétáltam, és mosolyogva néztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt.
  - Brittany, édesem... - letérdeltem, és nyugodt arcát fürkésztem. Vajon hogyan fogsz reagálni, mikor közlik veled, hogy meghaltam? – Őrülten szeretlek. – próbáltam megfogni a kezét. Persze sikertelenül. De nekem egyelőre az is elég, hogy láthatom.

........
Hali kis jellybeanjeim!
Elkészültem a 2. résszel. Eléggé érzelmesre sikeredett. Remélem, azért nem fújtatok el egy csomag zsepit. :)
Milyennek látjátok a sztorit? Érdemes folytatni, vaaagy... ?