"Well, when you go

Don't ever think I'll make you try to stay

And maybe when you get back

 I'll be off to find another way  "

Már két hónapja, hogy elkezdtük a középiskolás életünket, egy osztályba kerültem egy igazi szépfiúval, a lányok már az első nap óta legyeskednek körülötte. Levente szemei mindig hidegek maradnak, még ha mosolyog is, külsője tökéletes, stílusa pedig laza, farmer és pulóver szettből áll.  Személyisége magával ragadó, olyan tipikus ragadozó kisugárzása van, azonban engem nem tudott behálózni, nem mintha ő egyáltalán észre vett volna engem, nem gondolom magam kimondottan szépnek, én inkább csak egyszerűen átlagos vagyok, egy fekete ruhás rocker lány, akit a stílusa miatt néznek meg maguknak az emberek. Nem igazán beszélgettem vele, néhány szót talán ha váltottunk, de az is csak abból állt, hogy mi lesz a következő óránk és hol. Teljesen más körökben mozgunk, ő a ribik görög istene, és az akinek már minden bizonnyal az egész iskola tudja a nevét, vagy legalább ismeri az arcát.  

Azonban ma a tanórák után meglepett engem, mivel az iskola épülete előtt állt jó néhány lány társaságában, akik szintén kilencedikesek voltak. De amikor meglátott engem, mindenféle intés vagy búcsú nélkül otthagyta a csoportot és felém indult. Én nem is törődve vele tovább haladtam, de ő nem tágított és mellém lépve felvette a tempómat.

-Szia! Gondoltam megvárlak és mehetnénk együtt! -mondta miközben zsebéből előhúzott egy cigarettát és rágyújtott. Arcán egy hideg félmosoly ült.

-Értem. -Csak néztem rá közömbös tekintettel, minek láttán felnevetett, de nem fűzött hozzá semmit.

Nem értettem az egész helyzetet, viszketett a tenyerem, ideges lettem a ténytől, hogy Levente mégis miért várt meg és egyáltalán mit is keres velem egy járdán? Nem szóltam, ő sem, néma volt köztünk a levegő, csak néha-néha lopva egymásra pillantottunk.

Egymás mellett sétáltunk, mikor hirtelen elém lépett és majdnem neki mentem. Csak kíváncsian néztem fel rá, Levente barna szemeivel csak engem fürkészett, ahogy egyre közeledett az arcával hozzám. Másfél fejjel magasabb nálam, sötétbarna szinte már fekete haja a homlokába lógott a fejére húzott kapucni miatt. Járomcsontjának határozott kiemelkedése még szebbé tette szemeinek a vonalát. Pillantásomat magukhoz vonzották az apró, keskeny ajkai, nem húzódtam el csak egyszerűen hagytam, hogy magával sodorjon az ár.  

Ajkaival az enyémre kapott, gyors volt az egész csak egy pillanat, majd rám nézett várakozó tekintettel a szemében, jól esett az érintés. Válaszul csak az alsó ajkába haraptam, mire viszonozni kezdte a csókot, teljesen elöntött a mámor, Levente illata bekúszott az elmémbe és elkábított. Mint valami drogos feledkeztem bele ajkaink táncába, nyugis volt és pihentető, gyomromat elöntötte egy finom meleg érzés, majd kiterjedt karjaimra, mikkel Levente arcát fogtam közre. Égett a testemen a bőr, még ha egy pulóver és egy kabát is volt rajtam, kezei a derekamon pihentek és haladtak egyre feljebb. 

Kellemes volt a gyengéd érintés, a hosszú nap után teljesen kikapcsolt. Nem kellett gondolkodni azon, hogy mit teszek, csak egyszerűen engedtem Leventének. Úgy éreztem, még csókolt, hogy törődnek velem és hogy a létezésemet végre valaki tudja hasznosítani a maga javára.

Már kapkodtam a levegőt, de nem csak én és ez megnyugtatott, mindketten egymásba feledkeztünk, legalábbis a másik ajkába. Lassan elengedtük egymást, biztosítva arról a másikat, hogy megtud állni a saját lábán mindenféle segítség nélkül. 

-Ezt most miért? -kérdeztem felnézve rám nem hátrálva egy lépést sem.

-Mert jól esett és neked is, éreztem. -mondta komoly tekintettel, szemei furcsán csillogtak. 

-És akkor most mi lesz ezután? -tettem fel az ésszerű kérdést.

-Ugyan mi lenne? Semmi. -mondta flegmán miközben elindul és én követtem. Nem lepődtem meg, számítottam, valami hasonló válaszra. A szavai nem váltottak ki belőlem súlyos érzelmeket, mint ahogy az összes többi emberé sem. Már megszoktam, hogy az élet csak egy halálig tartó játék és szórakoztatóbb azt irányítani, mint betartani a játékszabályokat. 

Levente haladás közben megfordul és egy széles mosollyal az arcán rám nevet, nem tudom hova rakni a helyzetet, egyáltalán nem százas ez a gyerek. 

-Te fogsz engem kimenteni! -mutat felém mindkét kezével, majd jobb tenyerével a homlokára csap. -Hogy is nem jöttem rá eddig erre, már az elején is ezt kellet volna tennem. 

Nagy léptekkel elém lép és rámarkol az eddig zsebeimben tartott kézfejeimre. Sötétbarna szemeit az enyémbe fúrja, gyönyörű hideg szemek, ő sem érez semmit, Levente is képes arra amire én. Ő is csak színészkedik, nem csapat játékos, még csak nem is fizikai játszmát űz. Levente egy tökéletes színész, akit már rég óta keresek. Végre megtaláltam a szörnyeteget magam mellé, egy olyat, aki olyan mint én. 

-Ha mi járunk, akkor a picsák biztos lepattannak rólam, ez mellett még jól is érezhetjük magunkat! Mit szólsz hozzá? Lenne hozzá kedved? -kedves és várakozó mosoly festődött arcára.

Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. Hogyhogy nem hisz engem is picsának mikor az előbb csak úgy hirtelen lesmárolt és én még viszonoztam is. Ez az egész olyan abszurd! Hasamat fogva görnyedtem össze és csak nevettem tovább megállíthatatlanul, vállaim remegtek, arcomat a tenyereimbe temettem. 

Egy idő után észhez tértem és mély levegőt vettem, majd az engem fixírozó Leventére pillantottam egy félmosoly kíséretében. 

-Rendben, viszont cserében modellt állsz a rajzaimhoz, megegyeztünk?

Válasz helyett egyszerűen csak arcomra simított kezével, majd egyre közelebb hajolt hozzám ismét, majd arcomat magához húzta és ajkaimat ajkai közé fogta.