***17:07***

    Felszálltam, és egyből kiszúrtam a busz hátuljában. Kezemből majd kihullott a jegyért nyújtott apró, táskám beleakadt az első ülésbe, esernyőmmel pedig bokán találtam szegény öregnénét. Kettőt is. A fojtogató érzést nem félelem, hanem Sándor keltette.
   Szemeztünk. Bamba vigyort vághattam, mert nem mosolygott vissza. Valaki ült mellette, így nem közelítettem feléjük. Azt hiszem, azt a másikat is ismerem, tartozik egy hamutállal. Vagy két röviddel és egy sörrel – ilyen sorrendben, mert ez a gyorsabb agyhalál. Lábamban az ideg járt ritmust a fülembe dugott Black Betty-re. Az esernyővel játszadoztam, és a gondolattal, hogy le kéne vennem a szemüvegem. "Badarság, itt nem áll le mindenki előtt, publikusan... Ő is nyolcra megy?"
    Az utasok száma minden egyes megállóval csökkent, de Sándorék nem mozdultak. Tudtam, hogy figyel, tekintetünk többször is találkozott. Arcomról nem tudtam levakarni az adrenalin okozta sokkot, ami tágra nyílt szemekben és széles mosolyban nyilvánult meg. A pályaudvar előtt két megállóval keltek fel, azt hittem a következőnél leszállnak. Nem így történt.
    Felém közelítettek, mire én is tettem fél lépést irányukba, és a csuklóban találkoztunk. Sándor komoran üdvözölt, én fogadtam köszöntését, majd mindketten visszább léptünk egy-egy kényelmes pozícióba. "Az élet kemény, és sok benne a mosogatás" – tartja egy ősi kabai mondás, és abban a pillanatban ezt találtam a legmegfelelőbb cselekedetnek. Mármint mosogatni magam után.
    – Volna rám egy perce? – hajoltam közelebb, mire egy bólintás volt válasza. – Sándor, kérem, úgy lehet, hogy ön rosszul ítélt meg. Nem kívánhatom, hogy nekem megbocsásson, viszont Miss...
    – Ki ne mondd! – Parancsolta szenvtelen hangnemben. Vagy kérés volt?
    – Értem... Szóval őt ne hibáztassa. Én kérleltem és zaklattam, míg el nem árulta a teljes igazságot, melyre felelőtlenül és hibásan cselekedtem. Rendelkezésnek olvastam, hisz felettem áll, de mindez önmagam vétke volt. Ez az átok újra és újra előbukkan életemben, és...
    – Nem haragszom rád – szakította félbe magyarázkodásom, mégsem könnyebbültem meg. A feszültség maradt pár másodpercig, majd egész közel, súgva folytatta. – Ellenben, amit utána ... – a zötykölődéstől nem hallottam a mondat közepét, csak a lényeget – ... akkor meg foglak ölni.
    Visszakérdeztem, és még most sem vagyok biztos benne, hogy jól értettem szavait. Végig tartottuk a szemkontaktust, és lelke tükre alátámasztotta ígéretét. Mert ez nem fenyegetés volt.
    Transzomból a végállomást jelző fékezés ébresztett fel, kapkodva szálltam le a járműről. Biztosítani akartam Sándort (és magamat), hogy nem előle menekültem, ezért a padkán bevártam őket. Társalgásunkat sem éreztem befejezettnek, ezért kértem, hogy egy darabon elkísérhessem, bármerre is vigyen útja. Elsőként a váróban található ATM-et céloztuk meg, ahol sorra jöttek az ismerős arcok. A harmadiknál nem bírtam tovább, és a nyomás egy része könnycsordító nevetés formájában távozott testemből. Tension and release, right?!
    Szememet törölgetve néztem körbe, és Sándorék már nem voltak sehol. Úgy rontottam ki az utcára, hogy még hahotázásom kiváltójától is elfelejtettem elbúcsúzni. Még láttam elkanyarodni mai utastársaim a főutca felé, ám túl messze voltak, hogy utolérjem őket. Cipősboltok felé vettem az irányt.

***17:23***

SHOULD I STAY OR SHOULD I GO

***21:48***

    Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem jön el, ennek ellenére teljes harci pompában jelentem meg az eseményem. Kifizettem a buszt, meg kifelé is. Kifizettem a belépőt, mert hát beszökni nem tudtam. És valamit azért innom is kellett, nem igaz? Nem félreértendő, nem vagyok zsugori, de ennyi pénzből akár jól is érezhettem volna magam. Elismerem, a zene pompás volt, a belépőt megérdemelte a banda (már ha abból kapták díjukat), de egy lánybúcsúztatót tartó csapaton kívül nem sok táncpartnerem volt. Mással roptam volna.
    Postáson keresztül nem érdemes kommunikálni, mert elvész a különbség (például) "menj" és "jöjj" között. Úgy tudtam, hogy van egy járat egészkor, ezért távoztam. Nem volt. A lakásomban nem aludhattam, a következő busz háromnegyed óra múlva indult, taxizni meg nem akartam – tehát kézenfekvő döntés volt a Mauzóleumban várni.
    Reménykedtem benne, hogy Sándor is tiszteletét teszi, ám exére, Akác Lizára (ki régi barátném) nem számítottam. Másfél héttel korábban még jegyben jártak, de egyes források szerint már több hónapja megromlott kapcsolatuk. Liza szerint nem volt előzménye a szakításnak. Deja vu.
    – Hát te? – kérdeztem köszönés helyett. – Nem a hazaköltöző barátnőddel búslakodsz?
    – Sziiaa! Dehogynem – vigyorgott rám, mint a tejbetök –, ő is itt van... valahol. Vigyázol erre nekem? – azzal kezembe nyomott egy táskát, és elnyelte a toalett.
    Körbenézve többek felé intettem, de maradtam az asztalnál. Kisvártatva megérkezett a táska tulajdonosa három fröccsel és röviddel. Nagy gondosan szortírozta a frissítőket, majd ültében magához vette kezemből a kiegészítőt. Nem Liza volt, de már találkoztam vele egy rendezvényen. Enéh, együtt nőttek fel, ha nem tévedek.
    Barátném Pannával tért vissza, akiről tudtam, hogy külföldön élt, ezek szerint eddig. Meglepett, hogy emlékezett a nevemre, hiszen nagyon régen beszéltünk utoljára. Mindenki vidám volt, amit nem szabad összetéveszteni a boldog kifejezéssel. Én is szereztem hűsítőt, és csatlakoztam hozzájuk.
    – Kapitányban volt ma Sándor – fordult felém Liza üres tekintettel. – Mondta, hogy találkoztatok.
    – Erre te...? – érdeklődtem őszintén. Már amennyire tudok olyant.
    – Nem adom fel a büszkeségem. Nem tudnék tükörbe nézni.
    Telefonjára nézve visszatért bele a muris kedély, és bohókásan tüsténtkedni kezdett: sietni kell, mert megy az utolsó busz. Enéh még maradt volna, csak együttes erővel sikerült kiimádkozni a Mauzóleumból. Pohara tartalmát műanyagflakonba töltötte, az állomásig pedig a partival szembeni ellenszenvét ecsetelte, ahova hivatalosak voltak. Búcsúzóul felvetettem, hogy fussunk még össze a hetekben.

***22:37***

BREAK ME SHAKE ME

***22:39***

    Két járat is áthalad a településen, ahol szállást kaptam, de Sándor messzebb lakik. Tudtam, hogy melyiken lehet, ha otthon éjszakázik. Nem volt kérdés, hogy nekem is azzal kell mennem.
    Egy hölgy társaságában ült a négyesben, háttal a felszállóknak. Megkérdeztem, hogy szabad-e velük szemben leülni, és a lány megadta az engedélyt. Utána tudatosult benne, hogy Sándorral ismerjük egymást. Bemutatásunkkor megjegyezte, hogy máris kedvel.
    – Mauzóleumból? – kérdezte az úr.
    – Igen. Hallottam, mi volt a Kapitányban – túloztam, hiszen ismereteim felületesek voltak. Kíváncsi voltam, de nem akartam jobban belefolyni: korrekten rövidre zártam a témát. Amúgy is többet vesztettem már, mint amennyit megengedhettem volna magamnak.
    Filmes topikkal eveztem semleges vizekre, viszont a véletlen, vagy Sándor az eredeti mederbe terelt minket vissza. Az Univerzum stúdió jobbkor nem is kezdhette volna világa építését, bár már próbálkozott vele korábban is. Eddigi hírek alapján ez is bukásra van ítélve, de Sándor szerint haverokkal és sörrel fogyasztható hétvégi műsor.
    – Tehát hétvégi vetítésre ment? – tettem fel az ártatlannak tűnő kérdést.
    – Ne akarj megölni – hangzott a tökéletes válasz. "Mindenki belé akar halni?! Hát tényleg latrodectus."
    A biztonság kedvéért Steven Attenborough kalandjai kerültek elő az út hátralévő részére, valamint hevesen bólogattam a virtuális valósággal kapcsolatos problémájára is. Azért bőven van köztünk hasonlóság.
    Megállómhoz közeledve felemlegette, hogy ajánlata továbbra is áll, ha kiruccanni támad kedvem. Megköszöntem a lehetőséget, elköszöntem tőlük, és elhagytam a buszt. Zsongó fejjel álldogáltam az elrobogó jármű mögött a sötétben. Kacajom felverte a környék kutyáit, hogy vonyításuk elfödje zokogásba forduló hisztérikus nevetésem.

***22:55***