———————————————————————
J I M I N
———————————————————————

Valójában csak halványan emlékszem arra a bizonyos estére. Nem is próbáltam előhozni az emlékeim róla, hiszen amúgy is rettenetesen fájt a fejem. Az orvos elmondása szerint már nem vagyok veszélyben, legalább is részben. Azon kívül, hogy halálos beteg vagyok, még egész jól érzem magam, de persze ami késik, nem múlik. Jungkookot sajnáltam nagyon, kettőnk közül ő volt jobban megrémülve és nem győztem ezért bocsánatot kérni. Úgy éreztem, hogy én tehetek róla, amiért sírt és ennyire kikészítette magát az elmúlt egy órában.

- Ne hozzak semmit? Nem vagy éhes? - vette Jungkook ismét kezébe az enyémet és kissé megszorongatta.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor is hozol valamit - forgattam meg szemeimet, mire Jungkook közölte, hogy igazam van. - Jó lesz egy szimpla szendvics és víz. - vontam vállat hanyagul, mire Jungkook rögtön fel is pattant a székről, pár pillanaton belül pedig már hűlt helyét találtam.

Nevetve megingattam a fejemet, majd a plafont kezdtem el bámulni, ugyanis nem volt nálam telefon, így nem tudtam mással elfoglalni magamat. Még egyszer átgondoltam azt, amit Jungkook mondott, miszerint költözzek hozzá. Még ha együtt is fogunk lakni, akkor sem figyelhet rám a nap minden percében, végülis dolgoznia kell és persze nekem is. Teljesen kiment a fejemből! Már napok óta kerülöm a munkát és a gépem közelébe sem megyek, mintha már nem tartanám izgalmasnak ezt az állást.

Túlságosan elgyengültem és már annyinak is tudok örülni, ha végre lehunyom a szemem egy jó alvás érdekében. Azt hiszem, a betegség végképp megváltoztatott, mind kívülről mind belülről. Nem hogy soványabb lettem, még az a csepp lelki erőm is elhagyta a testem. Mindenki azzal nyugtat, hogy nem lesz semmi bajom és hamar felépülök, ám én másképp érzem. Érzem, ahogy napról napra gyengülök és mintha már a gyógyszerek sem hatnának rám. Ha nem lesz megfelelő donor a számomra, kétlem, hogy jobban lennék, egyenesen a kemoterápia fog a sírba vinni.

Gondolataimból az ajtó nyitódása zökkentett ki. Halványan elmosolyodva figyeltem Jungkookot, ahogy a gondosan megpakolt tálcat az ölembe rakva ül le mellém az ágyra. Legalább ő itt van mellettem, van kire számítsak, csak úgy mint Yoongira, aki még nem is tudja, hogy jelen pillanatban hol tartózkodom.

- Jól vagy? - simított arcomra Jungkook, miközben aggódóan csillógó íriszeivel pillantott enyéimbe.

- Igen, csak... - nyeltem le azt az egy falatot, amit kín keservesen tuszkoltam be a számba és szintúgy száműztem a gyomromba. - Bűntudatom van, hogy nem szóltam Yoonginak, mi is történt velem.

- Akarod, hogy felhívjuk? - vette kezébe a telefonját de közöltem vele, hogy nem tudom fejből a számát. - Holnap, a kezelésed után hazamegyünk és felhívhatod, rendben?

Aprót bólintottam, majd megpróbálkoztam még egy falattal, ám sikertelenül, hiszen már az étel szagától és látványától hánynom kellett, de Jungkook szerencsére észrevette. Egy, az ágy alatti fémtálba ürítettem gyomrom tartalmát, míg Jungkook a hátamat simogatta. Már gyerekkoromban is utáltam hányni, így felnőtt korban pedig még rosszabb. A torkom száraz volt és keserű íz keletkezett szájüregemben, amit hideg vízzel öblítettem ki.

Jungkook elvitte a kaját, majd egy nedves törülközővel tért vissza, amivel az arcomat törölgette meg, majd mindkét csuklómon kilátszódó ereimet. Pontosan ugyanazt tette, amit még annó az anyám csinált, miután hánytam. Őszintén szólva, frissítő volt, ahogy Jungkook a hideg textilt a homlokomhoz, majd arcomhoz érintette.

- Szerintem te lázas vagy - szólalt meg halkan, majd az ágyam melletti szekrényben kezdett el valami után kutatni.

Ekőzben én egyre rosszabbul éreztem magam, mintha belülről lángolnék. Szinte éreztem, ahogy ég az arcom és a szemeimet sem tudtam nyitva tartani. Kezeim remegni kezdtek és mintha ez átterjedt volna lábaimra, később pedig az egész testemre. Kezdett minden sötétülni körülöttem, de még mielőtt eszméletemet vesztettem volna, Jungkookra pillantottam, aki mintha kifelé rohant volna segítségért.

——————————————
Helló-belló
Hogyan telik a napotok?

~2020.03.08