———————————————————————
J U N G K O O K
———————————————————————

Szerencsére Jimint hamar kezelésbe vették, így kissé megnyugodva, mégis fel-alá járkálva várakoztam a korterem előtt. Az orvos nem engedett be és elképzelni nem tudtam, hogy mégis mit művelnek odabent az én Jiminemmel, amit én nem láthattam. Kínkeserves tíz perc után végre kinyílt az ajtó és szemeim elé tárult az orvos, akit azonnal letámadtam a kérdéseimmel.

- Jól van? Nincs vészhelyzetben? Tud lélegezni? - estem egyre jobban kétségbe.

- Nincs ok az aggodalomra, ez egy teljesen normális tünet volt. Habár akármennyire is természetes az ő helyzetében, még szerencse hogy hamar behozták, alig pár percen múlhatott volna az élete - válszolt az orvos teljesen nyugodtan, engem pedig a vele ellentétes érzések leptek el. Mi az, hogy perceken múlt az élete?

Válaszolni nem tudtam, mivel ellépve tőlem ment tovább a dolgára. Ajkamat harapdálva léptem be Jiminhez, aki az ágyon feküdt, lehunyt szemekkel. Arca kisimultnak tűnt, mégis azok a fekete karikát ott éktelenkedtek szemei alatt. Lassan leültem az ágyra, szorosan mellé ahogyan csak tudtam és megfogtam hideg kezét. Kezeimmel próbáltam felmelegíteni mindkét mancsát, hátha most az egyszer sikerrel járok. Annyira féltem az elmúlt egy órában, hogy szívem még most sem tudott kellőképpen lenyugodni.

Még mindig sírtam. Némán hullajtottam könnyeimet és próbáltam nem felébreszteni Jimint, hiszen olyan békésen aludt, ráférne most a pihenés.

- Ne merj még egyszer így megijeszteni - szorítottam rá kezére, ezzel is magamat nyugtatva, hogy itt van mellettem, biztonságban van és semmi baj nem történhet, míg én vele vagyok. - Mostantól nem hagyom, hogy még egyszer ilyesmi történjen, teszek róla hogy meggyógyulj.

Lassan lehajoltam hozzá és egy csókot nyomtam homlokára, mire Jimin mocorogni kezdett.

- Jungkook - lehelte erőtlenül, félálomban. Kezét számhoz helyeztem, hogy megpusziljam a most már meleg kézfejét.

Jimin nyitogatnj kezdte szemeit, én pedig egy apró mosollyal köszöntöttem őt. Láttam rajta, hogy fogalma sincs arról, hol van és mi történt.

- Jobban vagy? - kérdeztem rá, mire egy aprót bólintott. - Nem kaptál levegőt, most a korházban vagyunk.

- Oh.. - nagy szemeivel körbe nézett a szobában, ami szinte már üres volt.- Mióta?

- Alig telt el azóta egy óra, tudod te egyáltalán hogy mennyire megijedtem? - váltottam azonnal témat, játékosan megdorgálva, mégis minden szavamat komolyan gondolva.

- Sajnálom - hajtotta le szomorkásan a fejét, már amennyire a fekvés engedte.

- Nem tehetsz róla, kincsem - simogattam arcát, mire kiskutya szemeivel rám pillantott. Úgy éreztem, rögtön kiugrik a szívem, olyannyira szeretem ezt a fiút. Ahogy barna szemeibe néztem, szinte minden megszűnt körülöttem, a szavak pedig bennem rekedtek, képtelen voltam megszólalni. - De ezen változtatni kell. - válaszoltam, miután megtaláltam a hangomat. - Szeretném, ha hozzám költöznél.

- Mi? - kérdezte döbbenten. Tulajdonképpen már gondolkodtam ezen, de sosem tudtam hogy melyik alkalom lenne a legmegfelelőbb arra, hogy neki is elmondjam. Igen, megbeszéltük hogy mindent az elejétől kezdünk, de telhetetlen vagyok és a ma történtek után csak még jobban ragaszkodom a közelségéhez. - Nem akarom ott hagyni a lakásom.

- Nem kell otthagynod, de sokkal nagyobb biztonságban tudhatnálak magamnál - néztem bizonytalanul csillogó szemeibe. Ismerem már, tudom hogy a helyzetet mérlegeli és azt, hogy jó ötlet lenne-e, ha hozzám költözne. - Engedd, hogy vigyázzak rád és gondoskodjak rólad.

- De mi csak tegnap óta...

- Nem érdekel, hogy mit beszéltünk meg, ezek után biztos nem hagylak magadra egy percig se. - közöltem vele kimérten, mire ő lesütötte a szemeit.

- Jó.. - motyogta az orra alatt, mire én egy megkönnyebbült mosollyal hajoltam vissza hozzá.

Ajkaival szemeztem és miután Jimin ezt észrevette, szemeibe néztem, hogy lássa mennyire vágyom a csókjára. Szinte azonnal szájára tapadtam, hiszen nem bírtam már tovább várni. Egy halk nyögés hagyta el számat, hiszen régen éreztem már ezeket a telt ajkakat, pontosabban tegnap, de számomra az egy örökkévalóságnak tartott. Örömömre Jimin viszonozta a csókom. Kezeit megfogva a nyakam köré fontam őket, majd saját kezeimet lecsúsztattam derekára, hogy közelebb húzzam magamhoz, mintha már nem lett volna elég közel hozzám.

Egy halk cuppanással váltunk el egymástól és, míg Jimin kipirult arccal vette szaporán a levegőt, addig én egy győztes mosollyal figyeltem, hogy mégis mit tudok kihozni belőle egyetlen egy csókkal.

—————

Nem tudom, hallottatok-e már erről a bizonyos orkánról, ami elért Európába is. De most "örömünkre" Németországba is elért, szóval egész éjjel és most is olyannyira nagy szél fúj, hogy az ablakot alig tudtam becsukni. A lényeg, hogy emiatt nem jár se busz se vonat, ezért ma nem tudtam suliba menni, így volt idő megírni az új részt. Remélem  elnyerte a tetszéseteket!💜

~2020.02.10