———————————————————————
J U N G K O O K
———————————————————————

- Mondd, ezt hogy gondoltad, Taehyung? - emeltem fel a hangomat ellene, hogy tudja, menyire is felcseszte az idegeimet. Tegnap nem tudtam vele megbeszélni a dolgokat, hiszen közbejött valami fontosabb. - Hogy gondoltad azt, hogy beleszólhatsz a Jiminnel való kapcsolatomba?!

- É-én csak...én -

- Te csak, mi?! - vágtam szavába türelmetlenül, miközben ujjammal az álla alá nyúltam, hogy felemelje a fejét és a szemeimbe nézzen. Egyetlen dolog, ami irittált az az, amikor nem néztek a szemeimbe, miközben velem beszéltek. Retteneteen fel tudott idegesíteni és most sem volt másképp. - Válaszolj, Taehyung!

- Ki neked Jimin? - nézett egyenesen a szemeimbe. Hangja magabiztosan csengett, de átláttam rajta. Remegett a hangja és ezzel lebuktatta magát, miszerint még mindig fél tőlem és jól is teszi.

- Miért érdekel az téged? - dőltem hátra a fotelben. - Az exem és az első szerelmem. - sóhajtottam megadóan, mire Taehyung szemei kipattantak és meglepődve figyelte továbbra is arcomat.

- Sajnálom, biztos szereted még - hajtotta le a fejét. Meghallottam, ahogy szipog egyet és próbálta eltakarni az arcát, hogy ne lassam ahogy sír.

Szemet forgatva nyúltam a zsepikhez, hogy oda dobjak hozzá egyet, amit halkan megköszönt. Végülis, ha jobban belegondolok, Taehyung érzéseit is megtudom érteni. Ő csak szeretetre vágyik és nem tehet róla, hogy a szíve engem választott.

- De most már ideje lenne felfognod, hogy nem lesz köztünk semmi - szólaltam meg hosszú percek múltán, miután abbahagyta a sírást. - Most pedig menj vissza dolgozni.

- Akkor maradhatok? - kapta fel ismét tekintetét, mire egy erőltetett mosollyal biccentettem az ajtó felé. - Köszönöm, Jungkook. Nem okozok több csalódsst! - hajolt meg többször, majd szélsebesen elhagyta az irodámat.

Sóhajtva ültem vissza székembe, hogy elvégezzem a maradék papírmunkát, amiből a tegnapi is hátra maradt. Mivel hamarabb befejeztem és már dolgom sem volt, sőt meglepően semmi nem jött közbe, szerettem volna Jimint meglátogatni. Féltettem őt, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikör tör rá egy újabb roham, netalán elindult az orra vére, sok vért vesztett és elájult. A rémképeknek köszönhetően meg sem
lepődtem, amikor alig tíz perc alatt odaértem és még szerencsém volt, hogy egy idős ember épp most gondolta, hogy remek ötlet lenne kijönni, így be is tudtam lépni a panelház bejáratán.

Siettségemben eszembe se jutott, hogy a liftet használjam, nem volt türelmem arra várni és ha jól emlékszem, akkor nem is működött, szóval feleslegesen húztam volna az időt, míg rájöjjek, hogy nem is megy. Lihegve érkeztem meg a nyolcadik emeletre, majd kopogás nélkül berontottam a lakásba, hiszen tudtam, higy Jimin napközben sosem zárja be az ajtót, amikor otthon van. Meglepetten fogadtam a kanapén ülő volt barátomat, aki ugyanolyan tekintettel illetett engem, mint én őt. Kezeiben egy vaskos könyv lapult, annak is már a fele kiolvasva.

- Jimin? - léptem hozzá még mindig lihegve, mire értetlenül pillantott rám, amikor kezeim közé fogtam arcát. - Jól vagy?

- I-igen, miért? - kérdezte ártatlanul, mire karjaimat nyaka köré fontam és magamhoz húztam egy szoros ölelésre, amit habozva, de viszonzott. - Mi történt?

- Semmi, csak aggódtam - válaszoltam majd a rohanásomnak köszönhetően a le nem vett cipőmet, most az ajtó elé helyeztem, majd zokniba bújtatott lábaimmal ismét Jimin felé vettem az irányt. - Biztos jól vagy?

- Jungkook, leukémiás vagyok és szinte még az elején, nincsenek még komoly tüneteim - válaszolt szemeit forgatva, mire duzzogva figyeltem továbbra is őt. -Ne nézz így, mert megesik rajtad a szívem.

- És aztán mi lesz? - kérdeztem tőle, mire elfojtott egy széles vigyort.

- Semmi - rázta meg fejét, majd a könyvet becsukva, az asztalra helyezte. - Pont jókor jöttél egyébként, mert nemsokára kezelésem lesz.

Tényleg! Tegnap azt beszéltem meg vele, hogy eljövök érte, csak annyira aggódtam, hogy teljesen kiment a fejemből ez az egész.

Míg Jimin készülődőtt, addig én a telefonomon lévő játékkal ütöttem el az időt, míg rá vártam. Röpke fél óra múltán végre kegyes volt kijönni szobájából, hogy felvegye a kabátja és cipőjét.

- Minden megvan? - kérdeztem tőle.

- Ig- Ah, nem zártam le a villanyt! - rohant vissza a szobájába, mire felkuncogva tudattam magammal, hogy még mindig olyan felelőtlen tud lenni, amikor siet.

———————

Mostanában nehéz megírnom a részeket és nem csak itt, hanem a többi ficimnél is. Mindig is szar önbizalmam volt és szerintem a könyveim egyre unalmasabbak. Fogalmazni nem tudok, egy jó részt sem tudok írni és a végén pedig olyan mintha össze lenne csapva az egész, ami nagyon nem tetszik. Sokszor gondoltam azt, hogy abbahagyok itt mindent és lesz, ami lesz. De képtelen voltam megtenni és igazából nem is szeretném befejezni, csak szimplán úgy érzem, hogy jobb lenne, ha befejezném az írást. De már annyira megszerettem az olvasóimat, hogy úgy döntöttem, maradok és tovább írok. Megpróbálom összeszedni magam és elnyomni a rohadt depressziómat az írással, ami nehéz dolog lesz, de bízom abban, hogy sikerülni fog. Köszönöm, hogy itt vagytok nekem, olvassátok ezeket a borzalmas könyveimet és köszönöm, hogy rátok bármikor számíthatok.

Köszi, hogy eddig elolvastátok, én már rég meguntam volna ezt a sok szövegelést xd.

A történet folytatódik tovább, tali a következő részben.

Sziasztok!💜

~2019.12.31