Jól kipihenve ébredtem. Robert bácsi ott ült az ágyamon és kedvesen mosolygott rám.

- Jó reggelt Lexie! Ideje lesz fölkelni!

- M-megyek – mondtam álmosan két ásítás között. Felültem és nyújtózkodtam.

- A szekrényben vannak ruhák, vedd fel, amelyiket akarod, aztán gyere ki, ott várlak.

- Rendben! – majd leszálltam az ágyamról és kinyitottam a szekrény ajtaját, mire ő kiment. Belenéztem és színültig tele volt lány ellenálló ruhákkal. Kiválasztottam egyet és felpróbáltam. Az túl nagy volt. Kivettem egy újabbat, de abba a karom se ment bele.

Hosszas keresgélés után végre sikerült megtalálnom a megfelelőt. Nem volt se bő, se szűk. Visszatettem az eddig a szobába szétdobált ruhákat a szekrénybe és kiléptem az ajtón. Robert bácsi tényleg ott várt, majd leguggolt hozzám.

- Tökéletes!

- Köszi!

- Megmutatom neked az edző termet. Megbeszélünk pár dolgot és utána megtanítom az alapokat. – hevesen bólogattam, és megfogtam a kezét majd el is indultunk. Néhány kanyar után egy lépcsőhöz értünk, amin lementünk és egy óriási termet pillantottam meg. Tele volt az egyik fal fegyverekkel.

- Oda még nem mehetsz, nehogy megsérülj. Gyere, üljünk le! – felültetett egy doboz tetejére és ismét mellém ült. – Apukád mit mesélt a Jedikről?

- Hát azt, hogy velük van az Erő! Mindig van náluk zöld vagy kék fénykard. Tudnak tárgyakat mozgatni és nagyon erősek, kitartóak. Ügyesen használják a fegyverüket és összetartanak. És legyőzik a gonoszt! – soroltam csillogó szemekkel.

- Többet nem mondott?

- Kábé ennyit. Csak mindig másképp. Néha azt játszottuk, hogy én is egy Jedi vagyok! – mondtam boldogan visszagondolva azokra az emlékekre.

- Tudnod kell, hogy ő nem úgy mondta el ezeket neked, mint aki ezt látta volna. Tapasztalatból mesélte.

- Hogy értsem ezt?

- Úgy, - vett egy mély levegőt, majd folytatta – hogy ő is egy Jedi volt. És anyukád is.

- Hogy mi?! – kerekedtek el a szemeim. – Ez nem lehet! Miért nem meséltek erről?

- Van, amit jobbnak lát az ember, ha eltitkolja. De elmondták volna idővel biztosan, ha nem... - mire sóhajtottam egyet.

- És te ezeket amúgy honnan tudod?

- A szüleid nagyon jó barátaim voltak. Amikor én mentem harcolni, ugyanis pilóta vagyok – mire büszkén kihúzta magát pilóta jelvényére mutatva – akkor ők adtak nekem tanácsokat, figyelmeztettek és együtt beszélték meg a terveket a tábornokkal. Viszont amikor ők kerültek közelharcba a gonoszok ellen, én tettem ugyanezt, mint amiket ők. Én meg még felülről is védelmeztem őket, és mindig sikerrel jártunk. Nem volt egyszer sem komolyabb sérülésünk, csak néhány kisebb, ami eltűnt az idő múlásával. Mondhatni egy megállíthatatlan trió voltunk.

- Akkor biztosan nagyon jóba voltatok. De hogyhogy nem éltek itt, amikor én is megszülettem?

- Joe és Grace elhatározták, hogy nem akarják itt megalapítani a családot. Azt mondták veszélyben lennél. Ha valami baj történne veled, azt nem tudnák megbocsátani. Így hát elköszöntek ismerőseiktől és útnak indultak a Bothawuira. Eltitkolták, hogy ők milyen életet éltek eddig, mert jobbnak látták, hogyha nem tudsz erről még.

- Értem – mondtam kicsit szomorúan.

- Volt néhány komolyabb akciójuk, onnan ismerték meg Phasmat. – erre a névre felfigyeltem. Ezt mondta ki a páncélos nőre apa mielőtt meghalt... - Bennem bíztak meg a legjobban, ezért adtak nekem egy riasztót, egy másikat pedig magukkal vittek. Tudták, hogy ha valami baj történik, riasztani fognak. Még mi sem tudjuk, miért téged akartak téged, amikor a legtöbben nem is tudtak rólad... De amikor szembe találták magukat a szüleid Phasmaval, Joe riasztani akart volna, de nem sikerült neki. Nem tudta megnyomni a gombot, ezért nem rögtön akkor értünk oda. Nemrégiben jelentést kaptunk arról, hogy Kylo Ren a Bothawuira tart, és azonnal tudtam, hogy baj van. Mert az a személy, és az, hogy nem riasztottak, nyugtalanított. Ez elég volt ahhoz, hogy összeszedjem a legjobb embereimet. Mielőtt indultunk volna, szóltam Organa tábornoknak, aki útnak eresztett. Olyan gyorsan mentünk oda, ahogy csak tudtunk. Szerencsére még épp időben, bár a szüleidet nem, de téged meg tudtunk menteni. A szüleid miatt... nagyon sajnáljuk! – mire megöleltem őt könnyes szememmel.

- Nem a te hibád! – mondtam neki megmaradt erőmet összegyűjtve. – Nem tudhattátok mi történt akkor.

- De téged megmentettünk. Én voltam az első, aki nekirontott Kylo Rennek. Belegondolni abba, hogy ártott neked, nem tudnám elviselni a bűntudatot. Amikor megláttam, hogy el tudsz menni, megkönnyebbültem egy kicsit. Utánad mentem, reméltem, hogy jól vagy... már amennyire ezek után jól lehet lenni.

- Köszönöm, hogy jöttél! Köszönöm, hogy itt vagy nekem!

- Ezentúl bármikor! Csak szólj, és ott leszek! Ígérem!

Elengedtük egymást, mire leszállt a dobozról. Engem is leemelt, és közölte, hogy most átvesszük az alapokat.

- Fogtál-e bármikor fegyvert a kezedben?

- Még nem – mire odament a tőlem eltiltott falhoz, és leemelte a legkisebb botot.

- Kapd el! – és odadobta nekem, én pedig próbáltam elkapni, de elejtettem, viszont a lábammal visszarúgtam és immár el tudtam kapni. – Kezdésnek nem rossz – mosolyodott el, mire egy nagyobbat emelt le magának. – Most csináld utánam a lépéseket!

- Oké.

Elém állt, úgy hogy én oldalról láthassam. Lábait összetette, karjait maga elé emelte, így botja úgy állt, mint ő. Felvettem ezt a pozíciót én is. Majd hirtelen jobb lábát kitette, botját elfordította mire hozzátette – Ez a védekező állás, ezt akkor vesszük fel, mielőtt támadunk. – Egyszerűnek tűnt, és szerencsére sikerült is utánoznom. Felvette alaphelyzetét, majd hirtelen előre helyezte jobb lábát, ugyanekkor lendítette jobb kezét és beleütött a levegőbe botjával. Ezt is sikerült megcsinálnom. – Ez meg a legegyszerűbb támadás volt. – Fegyverét középen megfogta, majd azt el kezdte pörgetni. Na, én akkor megijedtem, mert ez nem szokott nekem menni. Abbahagyta, majd rám került a sor. Megpróbáltam, de leejtettem. Fölvettem, újra próbáltam, de most sem sikerült. Ekkor közelebb jött hozzám és megmutatta még egyszer, csak most lassabban. Én ismét megpróbáltam olyan lassan, ahogy ő mutatta. Az elején irányította ujjaimat, majd rám hagyta és... sikerült! Ráéreztem az ízére és úgy pörgettem immár, mint egy profi. Nagyon boldog voltam, ezt Robert bácsi is észrevette. – Úgy látom, valaki itt nagyon örül, hogy megcsinálta számára a lehetetlent. – Egy kis ideig el voltam ezzel, szaladgáltam körbe-körbe, miközben az új gyakorlatot mutattam be. - Ha elég gyorsan tudod majd forgatni, - mire megálltam, hogy halljam, mit mond - akkor ezzel a technikával ki tudod védeni az ütéseket vagy a sugarakat. - Bólintva vártam a következő feladványt. Rám nézett, majd visszább tette lábát, hogy stabilabban álljon, botját kitéve nyolcasokat írt le vele egyre többször. Kicsit nehezen, de próbálkoztam vele. Persze nem tudtam olyan gyorsan forgatni a botomat, mint ő, de azért sikerült nagyjából. – Még gyakorolni kell. Idővel nagyon sok mindenre képes leszel!

Folytattuk a gyakorlást, fogadni mernék, hogy egy órán keresztül. Kisajátítottam egy technikát. Ami akkor jöhet szóba, ha ellenségem velem szemben áll és lefog. Akkor ugrok egyet, majd a lábai között átcsúszok és amikor átérek, felpattanok, majd hátba rúgom vagy ütöm... Ennek gyakorlása érdekében a kiképzés végére meg már egy bábut is kaptam, amire a kisebb csapásokat mérhettem. Meg kell, hogy mondjam, kicsit élveztem is a kiképzésemet. Nem volt olyan megerőltető, legalábbis nem annyira, mint amit elképzeltem. Elégedett voltam magammal. El is fáradtam a végére. És megéheztem.

- Mit szólnál a reggelihez? – mire eljutott az agyamig, amit Robert bácsi mondott, nagyon megörültem.

- Igen! Merre van az ebédlő?

- Gyere, elvezetlek odáig. Aközben meg még az útba eső helyeket is megmutatom.

- Oké, csak menjünk már! – kérleltem sietősen, mert már nem ettem napok óta normális kaját.

Épp a csatahajók mellett mentünk el, én meg azokat ámuldozva figyeltem. Mire megállított egy pillanatra.

- Látod azt a fehér alapon narancssárga-piros csíkos X-Szárnyat ott a jobb oldalon? – mutatott az említett irányba.

- Aha.

- Az ott az enyém! – felelte büszkén, mire még jobban megnéztem. Látszott, hogy már egy ideje használatban van, kissé ütött kopott, de még mindig fényes egy gépezet. És biztosan jól repül.

- Nagyon menő! – mondtam ámuldozva.

- Na, menjünk tovább, mert én is mindjárt éhen halok! – mire nevetve megfogtam ismét a kezét és újra célba vettük az ebédlőt.

Tíz perc után már padokon ülve ettük reggelinket. Nem volt túl nagy cucc, de nekem ez tökéletes volt. Elégedetten dőltem hátra, mondván hogy tele vagyok. Erre Robert bácsi csak nevetett és ette tovább az ő adagját.

A nap hátralevő részében még körbevezetett mindenhol ahol kellett, és még gyakoroltunk. Igaz, ügyesebben bántam a bottal, de még mindig nem tökéletesen, ami egy kicsit zavart. Bár ezzel a zavaró érzéssel nem törődtem sokat. Mikor ezzel is végeztünk, Robert bácsi elégedetten nézett rám.

- Elfáradtál, igaz?

- Igen... egy... kicsit... nagyon... – vettem zakatoltan a levegőt.

- De ügyes voltál, gyorsan tanulsz, ami tetszik! Ha így haladunk, kiváló harcos lesz belőled az évek folyamán. Még megmutatom, hogy az én szobám hol van, aztán hagylak. Megérdemled a pihenést. Gyere, menjünk! – Elvezetett a szobájáig majd megkérdezte, hogy visszatalálok-e. Határozottan mondtam, hogy igen, mire jó éjszakát kívánva nekem, bement. Az ajtó bezárult előttem, mire sarkon fordultam és a saját kis „lakosztályom" felé indultam. Meg is találtam, bementem majd fáradtan bedőltem az ágyba.