Talán, ha nem lettem volna annyira dühös...

Talán, ha nem lettem volna annyira ideges...

Talán, ha csak Jisungra koncentráltam volna és nem a nyomorult apámra...

Akkor nem történik meg mindez.

Könnyeimet halkan nyeldesve öleltem át Hannie élettelennek tűnő testét. A vámpír hallásommal érzékeltem, ahogy még lüktetett az ereiben a vér, de szívének vad és erős dobogása egyre haloványabb volt.

Vajon sikerült átváltoztatnom?  És ha igen, kómába tud esni egy vámpír? Ha átváltozás közben esett kómába, feltéve ha ez a baja, akkor ő most emberként reagál erre? Annyi kérdés cikázott a fejemben, de egyikre sem tudtam a választ... Soha nem változtattam még át senkit és a környezetemben sem volt olyan vámpír, aki tapasztalt lett volna a témában. Így hát jobb ötlet híján csak magamhoz húztam Jisungot és vártam valamilyen csodára.

Végső esetben utána megyek... Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

Óvatosan odébb tűrtem a haját a nyakáról és szemrevételeztem a sebet, ami már jól láthatóan másképp nézett ki. Sokkal szebb volt és a szélei már elkezdtek varratosodni.
-Mi a... - suttogtam megkövülten magam elé, miközben ujjaimat óvatosan végig futtattam a harapáson. Hallottam már olyan vámpírokról, akik ájulásig szívták egymás vérét, ezzel földöntúli extázist okozva egymásnak, csakhogy Jisung még kurvára ember volt, amikor belé mélyesztettem az agyaraimat. Talán már át is változott volna, amikor esztelenül szívni kezdtem a vérét? Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan...

-Minho - szólalt meg elhaló hangon a karjaimban fekvő fiú és ijedtségemben majdnem elejtettem ölemben heverő kis testét.
-Sungie?! - kiáltottam fel meglepetten és pofiját azon nyomban két kezem közé véve kezdtem el vizslatni arcának minden egyes milliméterét. -  Ohh, Jisung...
-Na, milyen vagyok hyung? - mosolyodott el halványan, majd hatalmas baba szemeivel reménykedve pillantott fel rám. - Ugye még mindig szeretsz engem? - tette fel azt az ostoba kérdést, mire én zokogva a nyakába borultam.
-Hogy a picsába ne szeretnélek, a kurva életbe! - sírtam fel hangosan és olyan erővel öleltem magamhoz a fiút, hogyha még ember lett volna akkor biztosan összetöröm.

-Jisung a frászt hoztad rám - kiabáltam szinte az arcába kissé elhúzódva tőle, miközben tekintetem mélyen az övébe fúrtam. Úgy örültem annak, hogy mégsem öltem meg életem szerelmét, hogy először fel sem tűnt, hogy íriszei kéken ragyogtak. - Annyira sajnálom édesem, kérlek bocsáss meg nekem! Ha akkor leállok, amikor rám szóltál... - hadartam egy szuszra, mire a fiú a mutatóujját finoman az ajkaimra nyomta.

-Végig hallgatsz? - mosolyodott el halványan Hannie. - Nem azért állítottalak le, mert fájt volna, hanem mert felesleges volt már a vérem szívnod - közölte sejtelmesen, majd óvatosan felült az ágyon és pillantását mélyen az enyémbe fúrta.  - Ugyanis akkor már át voltam alakulva - fecsegte lazán.
-Hogy mi? - kérdeztem vissza egy oktávval magasabb hangon és az állam szinte a padlón csattant a csodálkozástól. - De hát az lehetetlen... - motyogtam totális sokkban.
-Pedig így történt hyung - vonta meg a vállait Jisung. - Csupán egy másodperc volt az egész és a legkevésbé sem fájt, sőt... - tette hozzá pironkodva. Hihetetlen ez a fiú, de komolyan... Én amiatt agonizálok, hogy majdnem megöltem, ez meg felizgult rá.

-Különös - húztam oldalra a számat elgondolkodva. - Bár még nem változtattam át senkit, de hallottam már legendákat és azok nem pont így szóltak - morfondíroztam tovább, ugyanis nagyon szerettem volna megérteni a dolgot. A furcsa esetek sajnos nehezen hagytak békén, ahogyan Jisung is.
-Igen igen, én is hallottam őket  - legyintett kissé ingerülten, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. - De most már foglalkoznál végre velem?! - puffogott aranyosan.

Alaposan végig mértem a mellettem ülő  fiút, majd vigyorogva közelebb húzódtam hozzá. Haja pár árnyalatot világosodott, bőre olyan lett mint a porcelán, tekintete pedig mintha a legtisztább vizű  tóba tekintettem volna. De egy valami nem változott...

Annyira szeretem őt, hogy majd' szét robban a szívem.

-Mi ez a nagy rohanás picim? - szívtam a vérét jókedvűen, majd közelebb hajolva végig csókoltam a nyakát. - Előttünk van az egész örökké valóság - doromboltam mély orgánumommal a fülébe. Hannak sem kellett több, a pulcsimnál megragadva maga alá tepert és azon nyomban fölém kerekedett.
-Éhes vagyok Minho - hajolt kissé közelebb minden egyes szónál. - Kibaszottul. Kurvára. Nagyon éhes... - Az utolsó szót már az ajkaimra suttogta és eddig ismeretlen vehemenciával csapott le rájuk. Újonnan szerzett agyaraival végig karcolta a párnácskáimat, majd nyelvével átfurakodva a számba kezdett el úgy csókolni, hogy majd' bele fulladtam. Jaj nekem, ha ilyen marad hetekig... Félek a végén lefog szakadni a családi ékszerem.

Erősen Jisung csípőjébe vájtam a körmeim és ezzel sikeresen kizökkentettem a fiút. Semmit sem értve bámult le rám és ahogy a nyála a véremmel keveredve végigfolyt a szája sarkában...  Az több mint szexi volt.
-Mondanám, hogy előbb vérhez kéne jutnod, hogy legyen erőd, de mivel mindjárt a tüdőmbe állítod a bordáimat nem féltelek - nevettem fel kissé fájdalmasan, mire Jisung tekintetében szégyen suhant át és úgy húzódott el tőlem, mint a kapcarongytól.

-Bocsánat - hebegte szemlesütve és  végig simított a mellkasomon. - Nagyon fáj? Nem tudtam, hogy ekkora erőm van máris - csóválta meg a fejét szomorúan. Óvatosan felültem az ágyon és az ölembe húzva Hant öleltem magamhoz karcsú alakját.
-Mindkettőnknek új ez a helyzet, nem igaz? - mosolyodtam el féloldalasan és lágyan megsimogattam mókusszerű pofikáját.  - Ügyesen kontrollálod magad - dicsértem meg őszintén a szerelmemet. - Én az átváltozásom után lemészároltam egy családot, majd a legközelebbi kupiba rohantam csillapítani a másik éhségemet - vakartam meg a tarkómat kínosan nevetgélve, mire Sungie sértődötten felhúzta az orrát.
-Hát ezt nem biztos, hogy hallani akartam... - jegyezte meg csípősen.

-Ugyan már, ez csak a múlt - adtam hangot az őszinte véleményemnek. - A tiéd vagyok Sungie, te az enyém - suttogtam szelíden, mire Jisung rám kapta a tekintetét. Finoman végig cirógattam puha orcáit, mézédes ajkait és homlokát az övének döntve egymásnak nyomtam a nózijainkat. - Mit számít, hogy mit tettünk régen, ha csak ránk vár az öröklét...?

A fiú vonásai ellazultak és íriszeiben végre a nyugalom és a szerelem egyvelege ragyogott rám.  Pici kezeivel úgy markolta az oldalam, mintha attól félt volna, hogy a teleportálási képességeimet kihasználva menten kámforrá váltam volna.
-Most már a tiéd leszek egy életen át, nincs ami kettőnk szerelme közé álljon - vigyorgott rám önfeledten Jisung és ajkait azonnal az enyéimhez tapasztotta. Boldogan öleltem magamhoz a szerelmem, akitől immáron már semmi és senki nem választhat el. Ameddig a nap felkel és lenyugszik, addig Jisung az enyém és az is marad.
-Ennél tökéletesebb nem is lehetne minden - jelentettem ki könnyelműen.

Megtanulhattam már volna, hogy az élet az ilyen mondatokat kihívásnak veszi...

Hannie lassan hátrébb húzódott tőlem és mosolyogva végig mért, majd arca hirtelen rémültté változott és egy ijedt nyögés hagyta el a torkát. Összeszűkült tekintettel méregettem a fiút, aki csak egy pontot nézett a hátam mögött, majd lassan megfordulni készültem.

-Szerbusz fiam - hallottam meg apám hangját a hátam mögül. Azon nyomban talpra szökkentem és teljes testemmel Han elé tornyosultam, ezzel próbálva védeni őt.
-Mit keresel itt? - sziszegtem és éreztem ahogy az agyaraim kicsúszva az irányításom alól maguktól bukkantak elő.
-Ugyan... Hát így kell köszönteni atyádat? - csóválta meg a fejét a vénség, majd a vállam fölött átpislogva próbálta meg felvenni a szemkontaktust Jisunggal.

-Nem vagy az apám Lee Minsu - közöltem higgadtan, de a dühömet szinte harapni lehetett a levegőben. Hannie megragadta a kezem és igyekezett lecsillapítani, de ehhez sajnos ő is kevés volt. Hiszen az előttem álló seggfej miatt kellett megfosztanom a kedvesemet az emberi életétől. - Sosem viselkedtél úgy, csak szenvedést és fájdalmat okoztál nekem! -kiáltottam rá  a férfira, akit a legkevésbé sem hatottam meg szavaimmal.
-Hátrább az agyarakkal - somolygott fölényesen. - Kivételesen azért jöttem, hogy elismerjem végre egyszer valamit jól csináltál átkozott léted során - mondta, majd végig mérte a hátam mögött "rejtőzködő" Jisungot. - Egész csinos kis vámpír lett a mátkád és a képessége sem minden napi - jegyezte meg sejtelmesen. - Hasznosabb így a léte, mint a vacsorámként végezve, nemde? - nevette el magát és biz Isten, ha Han nem fogja a kezem akkor tuti neki megyek annak a szaralaknak.

Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de szerintem inkább hasonlított végül egy torz vigyorra... Egy apró lépést tettem a férfi felé és kissé meghajoltam előtte.
-Ha ez minden amit akartál, akkor el is mehetsz - biccentettem fejemmel a bejárati ajtó felé.
-Tényleg csak gratulálni jöttem - emelte fel a kezét védekezésként. - Üdvözöllek köztünk  a vámpírok világában  Han Jisung - hajolt meg a párom előtt, de nagyon nem tetszett az a tekintet ahogy végig mérte őt. Hannie óvatosan kilépett mögülem és bár reszketett, de képes volt a férfi szemeibe nézni, amiért elmondhatatlanul büszke voltam rá.
-Köszönöm uram - viszonozta illedelmesen a gesztust a fiú, majd bátran kihúzta magát. Bár ez után Minsu szó nélkül eltűnt, de engem nem hagyott nyugodni a dolog...

Valamit tervezett a rohadék.

-Hé, Minho! - lépett elém hirtelen Sungie, de képtelen voltam rá fókuszálni. Éreztem ahogy a szemeim vérvörössé változnak és az agyamra ránehezedik az a bizonyos köd, ami a dühnek volt köszönhető. - Figyelj rám - ragadta meg hirtelen az arcom és ezzel már sikeresen magára vonta figyelmemet.  - Elment, már nincs itt és reméljük nem is fog visszajönni - csitítgatott a fiú, majd egy puha, szoros ölelésbe vont.

-Készül valamire - motyogtam mániákusan, miközben Minsu hűlt helyét bámultam megkövülten. Semmitől sem féltem ezen a kibaszott világon, kivéve ettől a rohadéktól...
-Paranoiás lettél - csóválta meg a fejét Jisung. - Bár valahol megértem, de kérlek megtennéd nekem azt a szívességet, hogy végre rám figyelsz? - pöckölte meg az orrom játékosan és tettetett sértődöttsége őszinte mosolyt csalt az arcomra.  Annyira hálás voltam a sorsnak, hogy az utamba sodorta ezt a fiút... Nem is tudom mi lenne velem nélküle. Több száz éve tartó létezésemnek most lett csak igazán értelme, hogy örök társammá tettem őt.

-Létezésem minden egyes másodperce csak a tiéd - simítottam végig az arcán, majd a füle mögé túrtam pár rakoncátlan tincsét.
-Az enyém pedig a tiéd - vigyorodott el édesen, majd olyan hevességgel lökött rá az ágyra és tepert ismét maga alá, hogy a gerincem fájdalmasan nyekkent egyet.

-Mondanám, hogy te vagy a lelki társam - mászott fölém vigyorogva. - De szerintem már az én lelkem is lent rohad a pokolban - közölte könnyedén és boldogságban úszó arcát nézve képtelen voltam visszafogni önfeledt nevetésem.
-De legalább az enyémmel együtt - vontam meg a vállam és vékony derekáról kerek fenekére csúsztattam a kezeimet. - Szeretlek baby! - néztem rá mosolyogva, majd csücsörítve vártam, hogy cseresznye ajkai újra az enyéimre tapadjanak.
-Én is téged Minho hyung - felelte kipirulva. Imádtam, hogy ott lüktetett még benne emberi vérének a maradéka és  egy darabig még  képes volt ilyen reakciókra mint az elpirulás, nem volt még teljesen hideg a teste és folyamatosan dobogott a szíve.

A boldogságtól sírni tudtam volna és úgy éreztem mintha valami távoli, ismeretlen világban lebegnék. Hihetetlen mit nem tesz az emberrel (vagy vámpírral) a szerelem... Ez volt az a pillanat amiért érdemes volt évszázadokon át szenvedni és kibírni minden megpróbáltatást.

Jisung volt az én jutalmam.

Csöpp kis szája mohón falta az én párnácskáimat  és ahogy megmarkoltam kerek barackjait oly' kéjesen nyögött fel, hogy attól tartottam menten a gatyámban élvezek. Furcsa érzéseket tapasztaltam meg, nem gondoltam volna, hogy kővé dermedt szívem és elrothadt lelkem képesek még ilyenekre... Egyszerre tudtam volna sírni és nevetni, miközben majd' megbolondultam a szexuális vágytól. Normális egyáltalán ez a reakció?

-Kérlek ígérd meg, hogy mindig így leszünk - suttogta bele a csókba Jisung, majd apránként megszakította nyelveink táncát. - Mindig így fogjuk szeretni egymást és már tényleg semmi és senki nem állhat közénk! - nézett rám félelmetesen komoly tekintettel és kisujját felém nyújtva várta, hogy tegyem le a "nagy esküt". Gyerekes tettén elmosolyodtam, de kisujjába akasztottam az enyémet és végül szorosan összefűztem a többi ujjainkat is. Kéz a kézben, ketten együtt a világ ellen!
-Ígérem - bólintottam vigyorogva és szavaim hitelességét egy apró szájra puszival pecsételtem meg, ami hamar egy szenvedélyes csók csatába csapott át.

Kérlek Istenem, vagy bárki is vagy odafent...

Engedd, hogy be tudjam tartani az ígéretem!

Alig 2.5 hónap alatt sikeresen befejeztem ezt a könyvet, mely jelenleg 2.9K megtekintéssel és 861 csillaggal büszkélkedhet. 🥰 A hashtageknél most nem ért el valami pozitívan kirívó helyezést, de bízom benne, hogy ennek ellenére is elfog jutni a Minsung és fantasy kedvelő STAY-ekhez! 🥹

Kedves olvasó! 💕

Szeretném megköszönni, hogy időt szántál arra, hogy elolvasd ezt a történetet és remélem nem okoztam vele csalódást. Bízom benne, hogy élvezettel olvastad az általam leírt sorokat és más ficimre is időt fogsz szánni a jövőben. 🙏😊

Remélem mindannyiótok tetszését elnyerte Minho és Jisung kalandos útja, nagyon boldoggá tennétek, ha így a végéhez érve hagynátok magatok után egy őszinte véleményt kommentben! 😄

Szeretettel: Raven. 💜