Jiusng fura volt. Bár amúgy is képes volt érdekes viselkedési formákat produkálni, de most határozottan érezhető volt rajta, hogy valami nincs rendben. Imádja a kávét és az omlettet úgy ahogy elkészítettem, de most mióta leültünk reggelizni csak turkálja az ételt.

-Minden oké Sungie? - nyúltam át az asztalon és finoman megcirógattam a fiú kézfejét, mire rögtön rám kapta a tekintetét. - Nem ízlik? - kérdeztem aggódva.
-Deee! Nagyon finom hyung - vágta rá rögtön, de tudtam jól, hogy csak füllentett. Szó szerint egy falatot sem kóstolt meg az elé rakott ételből...
-Akkor mi a baj? - faggatóztam tovább óvatosan.

Hannie nagyot sóhajtva lerakta az evőeszközt és meredten az ölében pihenő kezeit kezdte el bámulni. Közelebb csúsztam hozzá és tenyerem finoman a lábára helyzetem, mely' úgy járt mint a nyuszi tappancsa. Érezhetően feszült volt, én pedig próbáltam szavak nélkül nyugtatni őt.
-Tudod, hogy időre van szükségem... - motyogta alig hallhatóan.
-Igen, ezt már mondtad - bólintottam egyetértően. - Túl gyors voltam, igaz?
-Nem - rázta meg a fejét hevesen. - Vagyis nem ez a bajom... - harapdálta idegességében az alsó ajkát. - Jaj hyung annyira nem vagyok egyszerű eset - fakadt ki a mókusarcú.
-Ha az lennél, akkor nem lennél önmagad - nyugtattam meg vigyorogva.
-Köszönöm, hogy elfogadsz úgy ahogy vagyok - somolygott félénken.

-Nem csak elfogadlak, de így szeretlek - mosolyogtam rá és olyan édes látványt nyújtott, hogy legszívesebben azonnal birtokba vettem volna a csöpp kis száját. - Viszont még mindig nem mondtad el, hogy mi a baj - köszörültem meg a torkomat.
-Kérhetnék pár olyan napot, amikor egyáltalán nem kommunikálunk egymással? - kérdezte csendesen, majd tekintetét félénken rám emelte.

-Miért? Valami rosszat tettem? - keseredtem el, mire a fiú rögtön heves tiltakozásba kezdett.
-Dehogy! - nyugtatott meg Hannie. - Csak át kell gondolnom ezt az egészet... - kezdte el magyarázni az érveit. - Azt tudom, hogy szeretlek és nagyon hiányzol, de még nem jutottam dűlőre magammal, hogy a lelkemben szétáradó melegség neked szól, vagy az emlékednek. Szeretnék tisztán látni hyung - túrt tincsei közé rezignáltan és a reakciója nem igazán volt valami bizalom gerjesztő.
-Sungie - szólítottam meg, mire azon nyomban kezei közé vette a mancsaimat.
-Ugye megérted hyung? - kérdezte szinte könyörögve.

Képtelen voltam nemet mondani, pedig a legkevésbé sem értettem meg őt.

Én a nap minden másodpercében vele akartam lenni, de nem lehettem ennyire önző...

Sungie érzéseit is figyelembe kell vennem, nem csak a sajátjaimat.

-Tudod hol találsz, ha majd készen állsz rá - mosolyodtam el fájdalmasan, mire Jisung puha ujjaival a kézfejem kezdte simogatni. Elmélyülten bámulta a kacsóinkat, majd egy tüdőrepesztő sóhajtás után ismét rám emelte a tekintetét.
-Szeretném, ha minden a régi lenne - vallotta be. - Melletted voltam a legboldogabb, de tisztán kell látnom és nem hagyhatom, hogy a szép emlékek elvakítsanak! 

-Rendben - álltam fel az asztaltól, majd a fiúhoz hajolva homlokon csókoltam őt és végig simítottam az arcocskáján. - Vigyázz magadra Hannie! - köszöntem el.
-Te is hyung - motyogta szem lesütve, mintha már egyből megbánta volna a kérését...

Be kellett látnom, bármennyire is fájt, hogy Jisungnak igaza volt. Képletesen szólva nem törhetek be a házba úgy, hogy tokostul rontok be az ajtón... Szépen, lassan, finoman kell haladnunk, egy olyan tempóban amit egyikünk sem talál idegtépően lassúnak, de ijesztően gyorsnak sem. Nem siettethetem őt, hiszen nem egy olyan kaliberű döntést készül meghozni, minthogy például milyen ízű üdítőt igyon a vacsora mellé? Bárhogy is határoz Sungie a végén, a választása mindkettőnk életére hatalmas befolyással lesz.

Remélem, hogy az "ítélete" jó hatással lesz a jövőnkre nézve...