Keserű fájdalom mardosta bensőmet miközben szótlanul álltam a lakásunk folyósóján, lesütött pillákkal miközben könnyeimet igyekeztem visszafojtani – teljesen sikertelenül. Abban a pillanatban nem vágytam másra, mint a megszűnésre, magamban imádkoztam minden általam ismert istenhez, hogy nyíljon meg alattam a talaj és eltűnhessek örökre, de ez nem történt meg szóval csak gombóccal a torkomban tűrtem az előttem álló kiabálását. Remegtem a visszafojtott sírástól és a félelemtől. Hyunjin, te tudod a legjobban mennyire nem tudom kezelni a konfliktusokat, mennyire leblokkol az elmém akárhányszor valaki csak fennhangon szól hozzám. Hallottam amint fröcsögve teszi fel kérdéseit, szólalásra akar bírni, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam rá. Fizikai fájdalmat okozott minden elmúló pillanat, minden forgott körülöttem, szinte már örültem volna az eszmélet vesztésnek. 

A kiabálás egyre hangosabb és hangosabb lett én pedig csak vártam miközben az ujjaimat olyan erősen tördeltem amennyire csak tudtam – csoda, hogy nem fordultak ki helyükről. Tudod, meg akartam szólalni, a védelmemre akartam kelni, én is kiabálni akartam legalább annyira hangosan, mint ő is tette viszont nem volt hozzá bátorságom. Ha szabadjára engedem a hangomat, ha elmondom én mit érzek csak minden rosszabb lett volna. Féltem a pofontól. Rég nem emeltek már rám kezet én mégis minden alkalommal ettől félek. Nem azért, mert fájdalmas lenne az utána hagyott zsibbadó érzés, inkább az fájna, hogy tőle kaptam. Így inkább csendben maradtam viszont ez sem volt a legjobb ötlet, ezzel is csak bőszítettem a benne tomboló indulatokat. Amikor már kézmozdulatai és hangja elérte a tetőfokot én már csak zokogásra voltam képes. Összeszorított szemekkel, patakokban folyó könnyekkel tűrtem minden szitokszót, amit a fejemhez vágott és csak arra voltam képes, hogy magamban a végért esedezek. Bármit megadtam volna azért, hogy befejezzük végre ezt és szabaddá engedhessem az érzelmeimet. Szabadon akartam sírni, el akartam mondani mindent, ami felgyülemlett bennem, de ezek mind eltörpültek amellett, hogy szükségem volt egy ölelésre. A te ölelésedre. Érezni akartam magam körül szorító karjaidat, melletted mindig biztonságban érezhettem magamat.

Amikor valami csoda folytán megunta a hangszálai roncsolását és elviharzott végre fellélegezhettem. Hörögve telítettem meg tüdőmet az életet jelentő oxigénnel majd reszkető térdekkel elbotorkáltam a szobámba. Szinte nem láttam semmit a sírástól, de megtettem minden tőlem telhetőt. Reménykedve léptem az ablakomhoz, körül néztem az előkertben aztán nem törődve semmivel tártam ki az üveget és másztam át rajta. Aztán rohantam. Rohantam ahogy csak a lábaim bírták, ugyan olykor-olykor majdnem orra buktam, de meg sem állva vittek lábaim egyetlen menedékem felé. Alig kaptam levegőt amikor a bejárati ajtótokhoz értem, mind a sírás, mind a futás miatt. Erőtlenül kopogtattam be, azt hittem meg sem lehet hallani viszont te erre is rácáfoltál – mint minden más negatív gondolatomra. Tompa lépteket hallottam majd feltártad előttem a falapot én pedig rád vetettem magam. Ahogy a hangod felcsendült a fülem mellett és karjaid szorosan fonódtak derekam köré kínkeservesen felzokogtam. Bele temetkeztem pulóvered anyagába és csak zokogtam ahogy csak csekély erőm hagyta, te pedig hagytad, hogy eláztassam a textilt, amely eltakart. Fogalmad sem volt róla mi történt velem mégsem tettél fel egy kérdést sem. Egyszerűen csak karjaidba kaptál, átsétáltál a házatokon majd a szobádban az öledbe húzva fészkelődtél be az ágy sarkába. Simogattál, ahol csak értél, nyugtató szavakat suttogtál amíg le nem csillapodott a bennem tomboló vihar. Ezek után sem faggattál, hagytad, hogy magam dolgozzam fel a történteket aztán amikor elég erőt gyűjtöttem hozzá elmeséltem a borzalmas vitát, amit átéltem.

Hyunjin, ha azon a napon nem ismertelek volna, ha akkor nem nyújtasz nekem menedéket, ha nem teszel rendbe, ha nem fektetsz alám újból biztos talajt nekem végem lett volna. Nem tudom milyen értelemben, képtelen vagyok megmagyarázni viszont az biztos, hogy ha akkor te nem lettél volna én most nem szagolnám veled együtt a minket körülvevő rózsabokrok csodálatos illatát. 

Ezen a oneshoton nem tudnám megmondani mióta dolgozom, egyszerűen annyira belőlem származik szinte az egész, hogy túl fájdalmas volt vele foglalkoznom most viszont sikerült elég erőt gyűjtenem hozzá. Remélem nem lett borzalmas mert nem olvastam át, ezért bocsánat