Felix a hétvégéjét ismét legjobb barátjának lakásán töltötte. Ilyenkor általában filmet néztek, közösen tanultak egy fontosabb vizsgára vagy éppen, ha úgy tartotta kedvük leálltak főzni valami ételnek szépített dolgot. Az ausztrál imádta ezeket a hétvégéket, ezek voltak az abszolút kedvencei. Szerette amikor éjfél múltán csak feküdtek a félhomályba borult hálószobában és a világ nagy kérdéseit fejtegették vagy éppen régi történeteket mesélve nevettek a múlt történésein. Évek óta elszakíthatatlanok voltak, bármennyire is hajtogatták nekik, hogy ennek a barátságnak nem lesz jövője, ők mégis kitartottak egymás mellett jelezvén mindenkinek; bekaphatják a negativitásukat.

- Hyung, te hiszel a párhuzamos dimenziók létezésében? – az idő nagyjából hajnali fél három körül járhatott, már alig voltak maguknál mégis az ágyon egymással szemben ülve dobtak fel újabb kérdéseket, amelyekre választ akartak kapni – vagy sikeresen végezve, vagy eltolva egy következő alkalomra. A vörös félve tette fel kérdését viszont barátja elgondolkodott arcát látva engedett benne a feszültség. Már régóta megfogalmazódott benne a dimenziókkal kapcsolatban néhány kérdés mégis halogatta a feltételüket – nem is tudta volna pontosan megmondani mitől is tartott ennyire.

- Végül is, ha itt létezünk, miért is ne lehetne más idősávban is élet? – Changbin egy hosszadalmasabbra nyúló hallgatás után válaszolt. A kisebb először nem tudta eldönteni, hogy nem akart válaszolni a másik vagy egyszerűen csak tovább tartott neki megfogalmazni gondolatait.

- És gondolod, hogy bármelyik másik dimenzióban mi szerelmespárt alkottunk? – Felix lesütötte a szemét, hangja is olyan halkan hangzott fel, félő volt, hogy a másik meg sem hallotta. Kételyei viszont abban a pillanatban eloszlottak amikor barátja felkelve eddigi helyéről, combjai mellett megtámasztott kezekkel nézett farkasszemet a szeplőssel.

- Mi lenne, ha ez lenne az a dimenzió? – a választ meg sem várva hajolt a csábítóan hívogató cseresznyeszín ajkakra, hogy egy könnyed csókban lehessen részük. A vörös amint kikerült kezdetleges sokkjából az idősebb nyaka köré fonta karjait, hogy közelebb vonhassa magához, de ezzel csak az egyensúlyát sikerült elveszítenie így alig pár másodperc múlva elterültek a paplanon. Mind a ketten felkuncogtak, de egyikük sem akarta megszakítani ajkaiknak táncát, kiélvezték a pillanatot. Percek múltán voltak csak képesek elválni egymástól, de hatalmas mosollyal figyelték egymás csillogó íriszeit. Changbin még egy utolsó, gyors puszit nyomott a másik felduzzadt ajkaira majd legurult a vékony testről, hogy magához ölelve tudják folytatni beszélgetésüket – ami persze nem így történt. Egészen addig amíg el nem aludtak szinte percenként váltottak egy-egy kisebb – vagy éppen hosszabb – csókot mintha csak az elmulasztott időt szerették volna bepótolni. 

Ez egy elég rövid kis tosz lett