Jisung nyugodtságtól túltelítődve, élvezi a csendet. A szobát kellemes, édeskés illat lengi be. Néha fel-fel pillant pokrócán pihentetett regényéből, ellenőrzi az almás-fahéjas illatú gyertyáját majd amikor mindent rendben talál vele újból elmerül kedvenc karácsonyi könyvének történet szálában. A lakást csend lengi be, egyedül az óra monoton kattogása az, amely valamennyi háttérzajként szolgál viszont most nyugalmat okozz ezzel a fiatalnak. Biztonság érzetet ad neki, tudatja vele a szerkezet, hogy az idő nem állt meg, pörög és pörög egyre közelebb repítve az estéhez, amit oly' nagy kedvvel vár. Most csak pihen, lelkinyugalmat áraszt, de tudta, hogy amint a nap nyugovóra tér, az est pedig munkába áll mérhetetlen pörgésre számíthat; mégsem bánta. Családjával lesz, barátai által alkotott második otthonában és ennél többet kívánva sem kaphatott volna.

Kint süvít a szél, apró pelyheket táncoltat meg majd dicsérő szavakkal, finoman ülteti le őket az ablakpárkányra, hogy tova szállva folytathassa a munkáját. Jisung szerette ezt figyelni, bár fázos volt, jobb szerette a kandalló mellett beficeregve figyelni a jelenséget akkor szívesen kiment volna, hogy ő is részese lehessen ennek a jelenségnek. Mérlegelte magában a helyzetet, tekintetét az álló órára vezette majd újra az ablakra. Három óra, nem lenne már ideje játszani – mégis közelebbi kapcsolatba akart kerülni a téllel, végig simítani lágy, hűvös bőrén. Dűlőre jutott; félre rakta regényét, lerúgta puha takaróját majd az ablakhoz lépve kitárta mindkét ajtaját.

Ajkai lágy görbületre kanyarodtak, szemüvegét feljebb tolta orrán majd kezét kinyújtva mutatta meg tenyerét a szürke színbe burkolózott égnek. Egy aprócska hópehely ujja hegyén találta meg a helyét. A szőke félredöntötte a fejét, figyelte amint az aprócska élet tova reppen keze által okozott meleg miatt. A hideg levegő megcsípte porcelán bőrét, arcán végig futott a pirospozsgás szín, néha meg-meg remegett miatta viszont nem akart elszakadni onnan. Úgy érezte a környezet mesél neki, egy szebb történetet suttog, mint a Karácsonyi ének, amely kanapéján pihent.

Melegség veszi körbe a vékony alakot, két erős kar fonódik dereka köré, de ő nem fordul meg. Tudja, hogy csak szerelme ért haza, szeretné, hogy ő is hallhassa a történetet, amit hallgat. Minho csókot nyom füle alá, kitekint az ablakon, ő is szemügyre veszi a fehér tájat majd csak egyszerűen állát a kisebb vállára támasztja. Ő nem hallja a mesét, ő nem úgy látja a világot, mint Jisung, de tudta jól, ha a szél hangja tovaszáll, a fiú szavakká formálja gondolatait, megosztja vele is – addig pedig csak vár míg eljön az ő ideje.

A karácsony szelleme pedig csak lágy csillogással íriszeiben figyeli a két fiatalt a kandalló mellől. Mindig is szerette őket figyelni, mások voltak, mint a többi ember; sokkal különlegesebbek. Tökéletesen megértették egymást, ha valóban léteztek a lelkitársak, a két fiú azok voltak. Tudtak olvasni egymás gondolataiban, megértették a másik burkolt megjegyzéseit, elhintett utalásokat – tökéletesen mutatta ezt a fa alatt elrejtett, becsomagolt dobozok szerénysége.

Tudom, hogy azt mondtad neked ne adjak semmit, nem szükséges és miegyéb, de... nem bírtam ki, ne haragudj. Számomra egy lelkimegnyugvást jelent, hogy egy szerettemet sem hagytam ki a sorból, tudod milyen kattos vagyok. Tudom rövidke, de azért remélem tetszeni fog. Nagyon szeretlek, babyboy és boldog karácsonyt freckledyongbok ♥