A történet alapötletét nagyon köszönöm még mindig szabadmintanapfeny -nek. Imádlak❣️ Erre esküszöm egész büszke vagyok lols

Felix fáradt volt. A hosszú nap után másra sem vágyott, mint egy naphosszat tartó alvásra ehelyett mégis inkább más kikapcsolódást talált magának. Lakásának erkély korlátján üldögélve, lábait a végtelen mélységben lóbálva figyeli az utcán elhaladó embereket különböző történeteket alkotva nekik. Mindig ezt csinálta, talán már betegessé is vált ez a hobbinak csúfolt tevékenység.

Cigarettáját ajkai közé szorítva szuggerált egy öltönybe bújt férfit kinek egyik kezéből egy csokor fehér rózsa lógott. A fiatal úgy vélte, hogy feleségének vette a virágokat bocsánat kérése jeléül. Az elmúlt hetekben alig találkoztak mivel a férfi maximalista cég vezető és minden idejét felemésztette a munka. Munkamániájának sötét árnyát próbálta enyhíteni azzal a csodálatos csokorral, de teljesen feleslegesen. Ma este bocsánatot kér, másnap ugyanúgy fontosabbnak fogja vélni munkáját a családjánál. Édesapjára emlékeztette az ismeretlen.

Felix talán egy kissé pesszimistán látta a világot, de biztonságosabbnak vélte így. Nem kellett félnie a csalódástól, hisz felkészítette magát a legrosszabb eshetőségre is. Minhoval – lakótársával egyben egy nagyon kedves barátjával – elég gyakran szoktak ezen vitázni. Az idősebb egy életvidám, pozitív gondolkodású ember. Bárkit képes megnevettetni, még akkor is, ha a személy borzasztóan maga alatt van. Felix teljes ellentéte mégis tökéletes összhangban éltek. Ő volt a fiatal fiú boldogság forrása, miatta nem felejtette el milyen is az, amikor ajkai felfelé görbülnek.

A vörös hajú fiatal olyannyira elmerengett szeretett barátján, hogy észre sem vette már nem egyedül van otthon. Gondolatainak magja percek óta figyeli ahogyan tüdejét roncsolva mered maga elé teljesen elveszve a saját maga világában.

- Esküszöm Lixie, ha lezuhansz onnan még meg is rugdoslak – a megszólított fél nem rezzent össze fenyegetésétől, mindig ezzel szoktak viccelődni. Felix általában erre egy „még élvezném is a dolgot, hyung" válasszal szokott visszavágni viszont most csendben maradt. Valami nyomasztotta a lelkét, ebben Minho biztos volt, csak olyankor nem szokott feleselni vele. Ő is helyet foglalt mellette a korláton, egy ideig figyelte a szeplős arcot, de aztán a mellette pihenő papírdobozért nyúlt, és ő is inkább az alattuk elterülő világot figyelte.

- Te nem is dohányzol – állapította meg Felix rá sem nézve barátjára. Nem akarta, hogy lássa szeme sarkában csillogó könnycseppeket.

- Néha én is etethetem a rákjaimat, nem? – kérdezett vissza egy fél vigyort megengedve magának – Megint random embereknek találsz ki történeteket?

- Mikor nem ezt teszem? – nevetett fel keserűen a fiatalabb. Nem szerette elismerni mivel is üti el szabad – vagy éppen nem szabad – perceit. Szánalmasnak vélte hiszen ez azt bizonyítja, hogy élete oly' szinten unalmas; másokkal kell foglalkoznia, ha szórakozni akar. Minho viszont ezt cáfolta, ő szerette hallgatni a másik történeteit, csodálta hatalmas fantáziáját és talán egy kicsit még irigykedett is rá. Szeretett volna fele annyira kreatív lenni, mint lakótársa.

- Ha nem ismernél, ha én is csak egy lennék az utcán elsiető emberek között – kis szünetet tartott, mire végre elérte, hogy Felix hosszú percek múltán végre rá emelje fájdalomtól csillogó szemeit. A barna szíve darabokra hullott tőle, de ismerte már elég régóta ahhoz, hogy tudja, ha rá kérdeznek a problémájára csak még jobban bezárkózik. Akkor tud a leghatékonyabban segíteni rajta, ha eltereli a figyelmét valami olyasmire, amit szeret – Mi lenne az én háttér történetem?

- Egy kisebb táska lógna le a válladról, egyik kezedben rózsát szorongatnál és az az imádni való mosoly villantanád, amitől mindenki szívét megolvasztod – kezdett el mesélni egy kis idő után. Minho nem lepődött meg a fiú teljes nyíltságán, mindig is így beszélt mindenről. Ez volt az egyik ok amiért ennyire imádta – Ebből következtetnék, hogy éppen az egyetemről, ahol valamilyen művészeti ágazaton vagy rohansz haza a barátnődhöz. Nincs semmiféle különleges alkalom, egyszerűen csak meg akarod lepni, hogy ezzel is kifejezd felé csodálatod és mérhetetlen szerelmed.

- Ilyen romantikus alkatnak gondolsz?

- Nálad romantikusabban nem ismerek – mosolyodott el végre Felix is. Még egy utolsót szívott a cigarettájából aztán a csikket elnyomva pöckölte le az utcára ügyelve arra, hogy nehogy egy szerencsétlen járókelő fején kössön ki.

- Nos nem tévedsz sokat.

- Miben tévednék? – sebesre rágott ajkai játékos mosolyra húzódnak ahogy ismét minden figyelmét barátjának szenteli. Minho-nak sokkal jobban tetszett ez a Felix, mint a borús, aki még egy perccel ezelőtt ücsörgött mellette.

- Az egyetem stimmel, az ágazat oké, a rózsa teljesen tökéletes, a végében van egy kisebb bibi. Ugyan a virág megvan, barátnő még csak a képzeleteimben sem létezik. Egy csodálatos fiúnak vettem, aki a közös lakásunk erkélyén, testi épségét kockáztatva történeteket talál ki random embereknek, akik alatta sétálnak el mit sem sejtve a dologról – Az ausztrál elkerekedett szemekkel vizsgálja a másikat, aki csak lágy mosollyal szabadul meg saját bűzlő rúdjától. Lassan vezeti fel sötét barna szemeit és akasztja össze a fekete végtelenséggel. Nem mondanak semmi többet, Felix benéz a szobába, ahol az asztalon valóban ott pihen egy szál rózsa – nagyon tipikus, de a kedvence – és megért mindent. Fogalma sincs mit mondhatna, a szavak megrekednek így csak cselekedni képes. Kicsit közelebb kúszik Minho vékony alakjához majd fejét vállára hajtva hunyja le pilláit. Az idősebb továbbra is megtartva lágy mosolyát karolja át derekát míg arcát vörös tincsekre fekteti. Kívülről bármennyire is nem tűnik annak, számukra ez egy nagyon is mélységes pillanat, szavak nélkül kommunikálnak és vallják be érzéseiket. Csendben, a lemenő nap fényében vesznek el egymás biztonságot nyújtó ölelésében. Az ő történetük még csak most kezdődik igazán el, az eddigi időszak csak a prológus volt.