Az esőcseppek egymásba kapaszkodva hullottak alá a sötét ég mezejéről teljesen megvonva az embereket a látás lehetőségétől. Changbin a volánt szorongatva igyekezett átlátni az eső- és ködfelhőn. Nyomasztotta, hogy egy méternél nem lát el messzebb, de bízott a vezetői képességeiben. Óvatosabban vezetett, mint alapjáraton ilyen időjárásban szokott, de tényleg nem akart semmi bajt, úgy nem, hogy szerelme mellette aludt. Fárasztó napjuk volt így teljesen megértette amiért Jeongin inkább alvással töltötte a hazafelé vezető utat. A kocsiban néma csend honolt, egyedül a fiatalabb egyenletes szuszogása biztosított némi alapzajt, nem akarta felkelteni a rádió bekapcsolásával.

Lassan fél órája voltak úton amikor Changbin megengedte magának azt a luxust, hogy egy futó pillanatra párjára pillantson. Ajkain lágy mosoly jelent meg, ahogy a fiú nyugodt vonásait figyelte, de szinte azonnal ismét a szélvédő felé tekintet. Ennek ellenére is már késő volt. A velük szemben haladó jármű kereke megsiklott a vihartól csúszós betonon és teljes erőből a kocsi jobb elejébe csapódott. Az idősebb védelmezően barátja köré fonta a karját viszont már késő volt. Erőteljesen a szalagkorlátnak vágódtak, amitől a kocsi bukfencet vetett végül tetején hintázva állt meg. Changbin erőteljesen lefejelte az ablaküveget, ettől egy kis ideig homályba borult a látása, de amint újra kitisztult azonnal a kisebbet kezdte el keresni tekintetével. Érezte amint halántékán lomhán végig folyik vére, ő mégis csak Jeongint akarta megtalálni, hisz nem volt mellette. Kábultan rúgta ki az ajtót majd párja nevét kiabálva, négykézláb mászott arrébb a járműtől. Az eső még ekkor sem hagyott alább, szorgalmasan mosták le a fiúról a vörös nedűt míg ő vakon kereste a vékony alakot. Torkában már hatalmasra kerekedett a gombóc, de egészen addig nem akart kiborulni, míg meg nem találja a kisebbet. Tompán érzékelte amint egy kocsi megáll mellettük, kiabálva próbálja megtudni mi is történt pontosan viszont a másik sofőr nem igen bizonyult hasznosnak. Imbolyogva szállt ki a saját autójából, hunyorogva mérte fel a helyszínt míg egyensúlyát igyekezte megtartani – elég kevés sikerrel.

Changbin időközben sikeresen rálelt az eszméletlenül fekvő aprócska alakra. Könnyeit szabadjára engedve húzta az ölébe a fiút, szorosan ölelte magához miközben szívszaggatóan felüvöltött. Remegett az idegeségtől, hiába kereste, nem érezte Jeongin pulzusát.

- Gyerünk kicsim, nyisd ki a szemed! Nem hagyhatsz itt! Kérlek... - szólongatta bár teljesen hiábavalóan. A fiatalabb életelenül hanyatlott Changbin mellkasára. Magát hibáztatta a történtekért, nem kellett volna ekkora viharban útnak indulniuk, jobban oda kellett volna figyelnie. Hirtelen egy magas alak jelent meg mellette, át akarta venni a fiatalt, de ő nem engedte. Vicsorogva nézett fel a mentősre miközben még jobban magához vonta a vékony alakot. Nem akarta ki engedni a kezei közül. Hosszadalmas unszolások eredményeként volt csak hajlandó átadni szerelmét az ismeretlenek. Ugyan őt is el akarták vinni, hogy elláthassák a sérüléseit, amelyeket az ütközés során szerzett, ő ehelyett az ittas férfihoz sántikált, aki a padkán próbált kommunikálni a mellette térdelő rendőrrel. A fiú arcán patakokban folytak végig az esővel keveredett könnycseppek, remegő kezekkel mérte végig a baleset okozóját.

- Remélem élete végéig kísérteni fogja a tudat, hogy megölte a világ legcsodálatosabb emberét – vetette oda neki szikrázó szemekkel. Csak ezek után volt hajlandó a mentőautóhoz menni. Keservesen zokogva foglalt helyet párja ideiglenes ágya mellett, majd ujjaikat összekulcsolva borult mozdulatlan mellkasára folyamatosan bocsánatot kérve. Úgy érezte neki kellett volna ott meghalnia, Jeongin sokkal többet ért nála, többre vihette volna az idősebbnél mégis ő fekszik ott holtan. Fájt a szíve amiért soha többet nem láthatja ragyogó mosolyát, fogalma sem volt róla hogyan fogja mindezt túl élni szerelme nélkül.