Felix teljesen a falhoz simulva kukucskált be a résnyire nyitva felejtett ajtón. Lassan húsz perce áll a terem előtt figyelve ahogy csapattársa a csendes teremben, tükörben ellenőrizve mozdulatait gyakorolta a koreográfiát. Az ausztrál fiúban mindig is enyhe féltékenység lapult meg a másik iránt, szeretett volna legalább feleannyira jól táncolni, mint ő. Teljesen elvarázsolta a könnyed mozgása, karjai pilleként lebegtek teste mellett ezzel egyfajta kecseséget varázsolva neki. Pedig ez a tánc minden volt csak könnyed nem, erőszakos volt, olyan, amely kifejezi az emberben tomboló haragot, avagy fájdalmat. Minho mégis képes volt ezt is varázslatossá tenni, mint annyi minden mást is.

Egy kis idő múltán Felix-nek muszáj volt megmozgatnia elgémberedett tagjait viszont ezzel felhívta az idősebb figyelmét is. Minho megdermedt és a tükörben figyelte az ajtónál mozgolódó árnyat majd, amikor felismerte a helyzetet lágy mosolyra görbültek rózsaszín ajkai.

- Ha meguntad a kémkedést akár be is jöhetsz – a vörös egy pillanatra elgondolkodott a lehetőségen miszerint elfut és hazáig meg sem áll, de végül kissé piruló arccal kitárta a műanyag nyílászárót. Lesütött tekintettel állt meg a küszöbön viszont ezt Minho nem hagyta sokáig. Továbbra is magán tartva gyönyörű ajak görbületét ment oda hozzá, hogy magával húzhassa a terem közepére.

- Késő van, otthon kellene már lenned – Felix vonakodva ugyan, de felvezette tekintetét a padlóról a vele szemben álló arcára.

- Te miért vagy még bent?

- Gyakorolnom kell, nem vagyok elég jó.

- Ahogy nekem is.

- Hyung, te mindent tökéletesen csinálsz – szeplőit mélyvörös pírfelhő lepte el amint felfogta mit is mondott.

- Táncolsz velem? – kérdezte meg az idősebb teljesen figyelmen kívül hagyva társa zavarát, aki csak bólintani volt képes. A barna továbbra is széles mosollyal dobta Felix karjait saját vállaira majd tenyereit derekára fektetve vonta magához közelebb vékony alakját. Arcát a vörös tincsekre fektette és lehunyt pillákkal kezdett el lassúzni a kellemes csendben. A fiatalabb megilletődve rejtette el arcát barátja nyakhajlatában míg követte annak lépteit.

- Nem rémlik, hogy ilyesmi lenne a koreográfiában – szólalt meg végül Felix továbbra is a másik felsőtestéhez simulva.

- Pedig mennyivel jobb lenne, nem? – Minho kuncogása borzongást váltott ki táncpartneréből, de egy pillanatra sem hagyták abba a nyugalmas ringatózást. Teljesen eggyé forrva forgolódtak a sötét parkettán.

- Lehet jobban élvezném – mosolyodott el a fiatalabb is bár arcát továbbra is rejtekhelyén tartotta. Annyira meghitt volt így minden, Felix legszívesebben megállította volna az időt, hogy örökre ebben a pillanatban ragadhasson. Nem kellett volna idegeskedniük a próbák vagy a fellépések miatt, nem lettek volna folyamatos viták és a legfontosabb; nem kellett volna félniük mások véleményéről kapcsolatukat illetően, nem lett volna több bujkálás. Csak ők ketten léteztek volna és mérhetetlen szeretetük egymás iránt. Sajnos erre semmi esély nincs, másnap minden ugyanúgy fog menni, mint előtte. Addig viszont volt még egy estéjük kettesben és nyugalomban, amit kihasználhatnak. Akár napkeltéig is lassúzhatnának akkor sem zavarná meg senki őket és ezt ők képesek voltak értékelni. És kihasználni.