Uwuboii kérésére, remélem tetsziiiik!!❤

෴ ෴ ෴ ෴ ෴ ෴

Hétvége volt, hogyha pontosak akarunk lenni, szombat, este tizenegy óra. Már javában sötétség honolt kint, fényeket pedig csakis az utcai lámpák terjesztettek, illetve a Hold sugarai.

Az ablaknak támasztottad a fejedet, miközben a kinti -majdnem- teljesen feketeséget pásztáztad szemeiddel. A mellkasod üressége, mely már napok óta ott volt benned, kezdett elhatalmasodni, és féltél. Féltél, hogy nem fogsz tudni kijutni ebből az egészből, s egy nap, majd teljesen felemészt téged.

Bokuto, a barátod mit sem sejtett erről az egészről, a csatákról, melyeket magadban vívtál meg, te pedig nem szóltál neki. Hiszen nem akartad ezzel terhelni. A szüleivel nemrégiben volt néhány kisebb-nagyobb vitája, és nem szeretted volna a saját démonjaiddal terhelni még. Ezért hát, egyedül próbáltál meg megbírkózni velük.

Bokuto is csak azért van veled, mert megsajnált. Igazából senki sem szeret téged.

A látásod elhomályosult, ahogy ez a két mondat egyre hangosabban, s gyakrabban kezdett el ismétlődni a fejedben. A tincseid közé csúsztattad ujjaidat, és próbáltad ignorálni őket, kevès sikerrel.

///

-[Név]!-Bokuto vidám hangjàra megfordultál, halvány, s annál műbb mosollyal az arcodon. A karjai közé vont téged, àm szinte azonnal el is engedett, amely miatt keserveset dobbant a szíved. Ekkor láttad meg Akaashi tekintetét, melyekkel szigorúan meredt rád.

Nem tudtál mit mondani.

-Sziasztok.-Tudtad le csak ennyivel. A szerelmed vidáman kezdte el ecsetelni, hogy hétvégen edzőmeccsük lesz a Nekomával, és, hogy már mennyire várja azt, hogy végre találkozhasson egyik legjobb haverjával, Kurooval. Figyelmesen hallgattad, habár nem tudtad nem észrevenni Akaashi kételkedő tekintetét, amivel egész végig méregetett téged. Mikor láttad, hogy Bokuto eléggé belemerült a mesélésbe, eltátogtál egy "mi az?"-t, amivel csak a fiú fejrázós válaszát nyerted el.

-Na és, a te hétvégéd milyen volt [Név]??-A gondolataidból a barátod űzőtt ki, s mint akit fejbe lőttek, úgy néztél fel a fiúra. Hirtelen azt sem tudtad, hol vagy.

-A-ah.-Fogtad fel a kérdést-Nem történt semmi érdekes...

-Hmm...Nem sok minden történik mostanába veled, hm?-Billenti oldalra a fejét kíváncsi csillogással a szemében, te pedig csak elmosolyodsz, naivságán.

Oh, ha tudnád, Kotarou.

Nem, mintha érdekelné, mi van veled.

-Viszont én most..Jobb, ha megyek.-Erőltetsz újból mosolyt arcodra, majd meg sem várva reakciójukat, elindulsz a tesi öltöző felé.

///

-...Bokuto-san.

-Igen, Akaashi?!-Fordul barátja felé hiperaktívan a szürkés-fekete hajú, de amit Keijin lát, nem tudja megfejteni.

-...Úgy veszem észre, mintha valami bántaná [Vezetéknév]-sant. Beszéltél vele...Ilyesmiről?

-Haaaa? Komolyan?-Kérdez vissza a bagoly válaszadás helyett, mire Akaashi összeráncolja a szemöldökét.

-Bokuto-san...Nem is vetted észre?-A hangja dühöt sugároz, ahogy kérdőre vonja Bokutor, akiben most tudatosul minden. Ahogy visszagondol az előbbi mosolyodra, a mellkasába mintha kést kezdenének el szurkálni. Nem is vette észre, mennyire rossz barát volt. Észre sem vette, hogy milyen hamis mosolyt villantottál neki nap-mint nap.

-A...Akaashi...-Motyogja, lehajtja a fejét-Én olyan kicseszettül rossz barát vagyok..

Összepréseli az ajkait.

-Javaslom, hogy menj utána. Még mindig a barátja vagy, nem?

Mintha valami felcsillanna Bokuto tekintetében, immár egy kicsivel boldogabban kezd el bólogatni, kérdésére.

-De...Köszönöm, Akaashi!

Azzal pedig utánad lohol. Mivel órarendet cseréltetek, ezért tudja, hogy most lesz majd testnevelésed, szóval igyekeznie kell. Az öltöző folyosójára befordulva pedig, meg is lát téged, az iskola tesipólójában, és a hosszú, éjfekete nadrágodban.

///

-[Név]!-Bokuto hangja villámcsapásként ér téged. Mikor eléd áll, próbálod rejtekedni a kissé rózsaszín szemeidet, melyek néhány perccel ezelőtt, a mosdóban eresztettek könnyeket.

-B-Bokuto, mit keresel itt? Mármint, mindjárt becsöngetnek...-Motyogod, ekkor veszed csak észre, hogy a hangod kicsit erőtlen, és rekedt. A fiú azonnal összekulcsolja az ujjaitokat, majd egy picivel eldugottabb helyre vezet benneteket, hogy senki ne láthasson titeket-B-Baj van?-Szeppensz meg, mikor meglátod Bokuto komoly tekintetét, azonban ő ahelyett, hogy válaszolna, gyengéden a falnak nyom, majd ajkaidra hatol.

A kezeit felvezeti derekadon, olyan gyengén simogat, mintha porcelánbaba lennél, ez a kedvesség peddig könnyekre fakaszt téged. Mikor ajkaitok elválnak, a fiú észreveszi csillogó tekintetedet.

-[Név], nagyon, nagyon sajnálom.-Motyogja, a homlokát a válladnak dönti, így nem láthatod az arcát-A lehető legrosszabb barát voltam. Semmit sem vettem észre abból, hogy te min mész keresztül. Nem vettem észre, mennyire szomorú is vagy mostanában. Kérlek, meg tudsz nekem bocsájtani?-Az utolsó mondatnál már a szemeidbe tekint, amikor pedig megpillantod bánatos, őszinte tekintetét, a szíved hatalmasat dobban, és lefolyik egy könnycsepp az arcodon.

-B-baka..-Nyögöd ki-Nem...Nem akartam elmondani, mert nem akartalak ezzek is terhelni. Elég vagyok én magamban, nem?-Szomorúan mosolyodsz el, de Bokuto összeráncolja a szemöldökét.

-[Név], mi egy pár vagyunk. Mert szeretlek, és nem másért.-Kissé elpirul, de tovább folytatja-Nem vagy számomra teher, és ha bármi problémád van, szeretnék én lenni az, akivel megoszthatod. Legyen szó bármiről. Te is meghallgattál, mikor olyan napjaim voltak.

-Igen de-

-Nincs de.-Nyom apró puszit az ajkaidra-Szóval délután átmegyek hozzád, viszem a kedvenc édességeidet, és elmondod, hogy mi bánt, utána pedig annyi szeretetek adok, amennyit csak tudok.-Csókol bele a hajadba, nyakadba-Oké?

-B-Biztos vagy ebben...?-Kérdezel még egyszer vissza kétkedően, de a fiú csak elmosolyodik.

-Semmiben sem voltam még ennyire biztos.

Aznap délután pedig, tényleg minden úgy alakult, ahogyan azt a fiú elmondta neked az órák előtt. Együtt mentetek haza, a fiú gyorsan elszaladt venni mindenfélét, majd visszament hozzád. Ugyan el akartál menni vele vásárolni, de a fiú, mikor beinvitáltad annyira betakart téged a takaróddal, hogy mozdulni is alig bírtál.

Mikor visszajött, átadta neked az édességeket, majd lekapcsolta a szobádban a villanyt, és beült melléd, a takaró alá. Nehány percig csendben ültetek egymás mellett, Bokuto annyi időt adott neked, hogy összeszedd a gondolataidat, amennyi csak kellett. És akkor, halkan belekezdtél abba, mi is történt veled. Pontosabban benned. Figyelmesen hallgatott végig, egyszer sem szólt közbe, ugyan a felénél összekulcsolta az ujjaitokat, hogy ezzel is tudassa veled; melletted van. Azt is elmondtad neki, amitől kicsit féltél. Hogy csak azért van veled, mert megsajnált, de ezt rögtön megcáfolta, azzal, hogy olyan szeretetteljesen csókolt meg, hogy egész testedben beleremegtél. Majd szavakkal, s gyengéd cirógatásokkal is megismételte, ma már elhangzott szavait.: "Egy pár vagyunk. Azért, mert szeretlek."

Attól a naptól pedig, érezted, hogy gyógyulni kezdtél. Habár Bokutonak nem kicsi bűntudata volt amiatt, hogy nem vette észre az érzéseidet, ebben te segítettél átvészelni őt. S lassan, minden a helyére került.