Hellóka! Üdvözlök mindenkit, aki ezt a valamit még mindig olvassa. Sokat jelent! <33 mwah, puszi a fejetek búbjára, kis tűzijátékaim!

Also, majd az idő és a fejezetek előrehaladtával majd többet tudunk meg Alice hátteréről és a HYDRA-ban eltöltött idejéről! So stay tuned! <3

Egy utolsó dolog; Vigyázat, ebben a fejezetben említés van pedofíliáról és szexuális bántalmazásról! CSAK AKKOR OLVASS TOVÁBB, HA TÉGED NEM ZAKLAT FEL TÚLSÁGOSAN AZ ILYENFAJTA TÉMA, KÉRLEK! (De ne aggódjatok, odaírom, hogy mikor következik, meddig tart és a kommentekbe a végén nagyjából összeszámolom a történteket azoknak, akik ezeket nem kívánkoznak elolvasni, amit teljes mértékben megértek <3. Kérlek, ha valami hasonló történt veled, mondd el egy felnőttnek, akiben megbízol és keress magadnak egy szakértőt, akivel át tudsz ezen lendülni könnyebben. ÉS NEM A TE HIBÁD! <3)

Word count; 2285 szó (talán az eddigi leghosszabb ebben a könyvben, amit együltő helyemben írtam meg! :)

Javasolt zenék: Your Power - Billie Eilish, illetve Not Strong Enough- boygenius.

Remélem, tetszik a rész pont (vagy legalábbis majdnem) annyira, amennyire nekem tetszett és szerettem megírni.

Egy kis emlékeztető:

Alice már órák óta futott megállás nélkül. Valahogy nem érezte magát kifáradtnak, biztos ez is egy ilyen bónusz a képességei mellé. Annak viszont végtelenül hálás volt, hogy erre önmagától jött rá és nem a bunkerben az egyik őr, mert akkor tudta volna, hogy egész nap és éjjel futtatták volna, hogy "teszteljék a határait", amit legkevésbé sem szeretett volna, így csendben elsuttogott magának egy "Ámen"-t, és folytatta az útját Queens felé, néha-néha útbaigazítást kért egy-két járókelőtől, akik többé-kevésbé mindig kedvesen megmondták neki, hogy jó úton jár.

_________________

Alice szemszöge:

Ahogy meglátta az épületeket és a távolban a táblát, amire ki volt írva, hogy "Üdvözöljük Queens városában!", Alice érezte, hogy egy hatalmas kő esik le a szívéről.

Nem is nézte merre megy, igazság szerint az évek alatt már el is felejtette az utcákat, épületeket, színeket. Ha megállt volna gondolkodni, arra is rájött volna, hogy a szociális szokásokat is elfelejtette az éves kínzások és elkülönítés miatt. De nem állt meg, ugyanis a szökés második legfontosabb szabálya az, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad megállni, különösen nem az utca kellős közepén, ahol rengeteg ember van, és mindenki tudja, hogy minél több szemtanú, annál kisebb az esélye a sikeres szökésnek. Az első, mint mindenki tudja az, hogy ha megteheted, sétálj, ne fuss. Sokkal kevesebb ember figyel fel rád, ha csak nyugodtan sétálsz, mint egy átlagos civil, minthogyha futnál, ami sokkal nagyobb esélyt ad az elkapásra és a nem kívánt figyelemre.

Alice azonban nem tehette meg, hogy sétál. Nem, nem akkor, ha nem tudja, pontosan mennyire hagyta le az őröket, pontosan mennyi ideje van arra, hogy sikeresen találjon egy biztonságos épületet és lehetőleg jólelkű embereket, akik hajlandóak lesznek rajta segíteni.

Körülnézett a zsúfolt utcán, és érezte, ahogy az adrenalin csak úgy pumpál az ereiben. Amint az első bevásárlóközpontot meglátta, rögtön berohant. Tudta, hogy nem szép dolog a lopás, sőt, a törvény is tiltja, arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem erkölcsös, de akkor teljesen úgy érezte, hogy kiszolgáltatott helyzetbe csöppent, és ha élni akar, nincs más választása.

Ahogy belépett a magától kinyitódó bejárati ajtókon, hirtelen úgy érezte, hogy egy teljesen más világba csöppent. Mindenhol kivilágított üzletek, vele egyidős tinilányok beszélgetve az egyik butikból a másikba sétálnak át, apák és fiúk unott fejjel állnak egy bolt próbafülkéje előtt, biztonsági őrök és kamerák fedik be a látóterét. Az öltönyös és ijesztően komor arcú biztonsági őröket látva Alice kissé hátrahőkölt, de tudta, hogy már két napja nem evett semmit egy kenyér száraz héján kívül, és az éhség marta a gyomrát, így nagy levegőt véve és lenyelve félelmeit, bentebb merészkedett.

Habár ahogy az évek teltek, úgy jöttek az új és kissé összezavaró gondolatok és érzések. Mint például az, hogy Alice valamiért kedvelte az éhségérzetet. Ha már szinte azt érezte, hogy a gyomorsava kimarja a gyomorfalát, azt asszociálta vele, hogy az jót jelent. Legalább akkor az azt jelentette, hogy még képes volt érezni dolgokat, még nem lett teljesen egy robot, egy agytalan, érzéketlen gyilkológép. Ugyan ez a szomjjal.

-  Hé! - Alice összerándult a hirtelen előkerülő éles hangtól, ami úgy húzta ki a gondolataiból, mint az őrök abban a bizonyos szobában, amikor a víz alatt tartották percekig, esetleg órákig. - Ugye tudod, hogy azért fizetned kell? Nem viheted csak úgy el! - Mordult rá a boltvezető.

Alice hátra sem fordult. Rá sem akart nézni, ahogy lop. Mindig is ez volt a taktikája, ha valami olyat csinált, amit tudta, hogy nem kellene és illegális. Gyerekesen és bolondul azt hitte, hogy ha nem néz az áldozatai könyörgő és szívszorító arcukra, akkor nem is teszi meg, amit meg kell tennie. Hogy akkor hiába hallja a hangjukon, hogy sírnak és minden percükben abba a vak hitbe kapaszkodnak, hogy Alice talán megszánja őket, legalább nem kell látnia azt, ahogy a kis vibráló láng, ami a megmaradó remény volt a szemeikben kihal, ahogy felemeli a kezét, elsuttogva egy "bocsánat"-ot, és minden addig ott maradó fény, remény és élet elhagyja a testüket.

- Hé! Kislány! Hozzád beszélek! - Szólalt meg a harsány hang ismét. Úgy tűnt, ez a végtelenül idegesítő boltos nem adja fel.

Alice sóhajtott egy nagyot és végre megfordult, hogy ránézzen a hang gazdájára, mire rögtön elakadt a lélegzete. A férfi előtte vagy kétszer akkora volt, mint Alice, mind magasságban, mind szélességben, és egy pillanatra Alice azt is elfelejtette, hogy pislogjon és levegőt vegyen. A férfinek egy piros baseball sapka takarta a kopaszodó fejét, és a fehér, kissé szűk pólóból kilátszódott az egész bal karja a csuklójától a válláig hatalmas és meglehetősen ijesztő tetoválások. A pólón egy sas állt, az Amerikai zászlóval a háttérben, helyenként lyukak éktelenkedtek rajta, a hasai részét pedig sörfoltok lepték be, a mellrészén ott volt féloldalasan feltűzve a neve; John. Az alakjához képest a férfi szűk farmer nadrágot viselt, amin barna kávéfoltok voltak itt-ott. A cipője pedig a bolt logójával ellátott pár mérettel kisebb papucsszerű lábbeli volt.

A férfi felvonta a bal bozontos szemöldökét és kérdőn, sőt, már kissé gyanúsan nézett az előtte lévő, megszeppent lányra. Alice hirtelen észbe kapott, és megrázta a fejét, majd a szabad kezével - amelyikben nem a kenyér és a mogyoróvaj volt- rámutatott a torkára, jelezve a furcsán öltözött embernek, hogy nem tud beszélni.

A férfi erre egy ideig csendben maradt, csak fel-le megnézte jobban magának Alice-t, és hümmögött egy sort. Mire újból megszólalt, a hangja lágyabb és mélyebb lett, mint azelőtt.

MEGJEGYZÉS: ITT KEZDŐDIK A FENT EMLÍTETT TÉMÁK RÉSZLETESEBB LEÍRÁSA, HA NEM SZERETNÉD ELOLVASNI, GÖRGESS LE A KÖVETKEZŐ FÉLKÖVÉRT MEGJEGYZÉSHEZ, ÉS HA SZERETNÉD TUDNI, MI TÖRTÉNT, KATTINTS A KOMMENTEKRE, ÖSSZEFOGLALTAM NAGYJÁBÓL!

- Ó, szóval te ilyen... hallgatag vagy, hm? Szóval semmi hang? Még sikítás sem? - Közelebb lépett Alice-hez és egy kicsit előrébb hajolt. Alice-ben megszólalt egy hang, ami azt kiabálta; "VESZÉLY!", és a lány tett egy lépést hátra a férfivel szinkronban. Nem tetszett neki a "John" nevű férfi hanglejtése, túl mézédes volt, de egyben mégis félelmetes, volt egy fenyegető réteg a látszólag kedves és barátságos hangjának. A metakommunikációjáról nem is beszélve, a férfi mintha arra utazott volna, hogy teljesen bekerítse a lányt, egyre csak közeledett felé, azzal a csalogató vigyorral az arcán és még előrébb is hajolt.

Johnnak minden bizonnyal nem tetszett Alice elutasító viselkedése és a vigyor az arcán átváltott egy teli fogsoros vicsorrá, az összes sárga fogán megcsillant a bolt lámpáinak a hideg fénye, a kedvesség és a megjátszott bizalomkeltő csillogás eltűnt a szemeiből, helyét egy sokkal élesebb, mérgesebb és fenyegetőbb nézés vette át, ami igazán megmutatta Alicenek, hogy az ember mire is képes és rögtön lesütötte a szemeit, de még így is érezte John haraggal és megelégedetlenséggel teli merev tekintetét, ami szinte égette a lány koponyáját.

- Na, ne legyél ennyire ünneprontó! - Még mindig próbálta fenntartani a színjátékát, biztos azért, mert bízott benne, még nem vesztette el teljesen Alice-t, de a bolond is hallhatta a hangjában bujdosó, egyre kibuggyanó mérget.

Még egy lépést tett Alice felé, aki így ismét hátrálni kezdett, minden egyes lépésnél látta a szeme sarkából, hogy a férfi izmai megfeszülnek, nem is kellett felnéznie, hogy tudja, John állkapcsa megfeszült és nyoma sincs már a kezdeti kedvességnek a szemeiben. Ez így ment egészen addig, amíg Alice nem érezte a polcot, ahogy háttal nekiütközik. Nincsen többé hová menekülnie.

Tudta, hogy ez feltűnt Johnnak is, ugyanis megszaporázta a lépteit, és a tetovált bal karját Alice fölé helyezte, a polcon tartotta, a lány felé hajolt és a másik kezét pontosan a lány feje mellé tette. Sikeresen bekerítette és ez minden bizonnyal győzelem érzéssel töltötte őt el, és biztosan neki is megjelent az arcán az a széles, győzelemittas vigyor, amit Alice oly' sokszor látott már. Azonban Alice mindezek után sem adta meg neki azt az elégedettséget, hogy felnézzen a könnybe lábadt szemeivel. Nem, inkább itt és most meghal, minthogy megadja ennek az idegennek azt az örömöt, hogy félelemmel és szorongással teli tekintetét ráemeli.

"Nem."

Alice ezt a szót ismételgette magában újra és újra, addig, amíg már szinte nem is tűnt igazi szónak, a magánhangzó máshogy csengett a fejében, a belső monológja mintha felcserélte volna a mássalhangzókat. De ki nem mondta. Nem, nem mondta ki. Pedig minden hang a fejében és minden porcikája a testében kiabált rá, hogy mondjon valamit, sikítson, kiabáljon, de Alice nem tette. Teljesen lefagyott a teste a félelemtől, mintha megint ott lenne a fehér szobában, ahol mindenféle színes folyékony halmazállapotú ismeretlen eredetű drogot nyomnak bele a véráramlatába.

- Na, kislány... Nincsen már sehova futnod. Miért nem jössz velem oda hátra, és én megmutatok neked valami újat? Na, mit szólsz? Olyat fogsz átélni, amit még soha, ezt garantálom. - Alice hallotta a hangján, hogy szélesen mosolyog. Aztán érezte a karján, hogy a férfi keze simogatja. Majd a másik keze a lány állát fogta meg, Alice érezte a száraz és szúrós bőrét, ahogy John felemeli az állát, hogy kényszerítse, hogy a lány a szemébe nézzen.

"Nem."

Alice makacsul behunyja a szemeit, mire a férfi keze egy pillanatra eltűnik az álláról és a következő dolog, amit érez az, hogy a férfi felpofozza őt. A keze nagyot csattant a lány orcáján, Alice érezte, hogy az alapjáraton sápadt, napot nem látott bőrét ellepi a vér.

- Rám nézel, ha hozzád beszélek, hallod? - Emelte fel John a hangját. De Alice akkor is csukva tartotta a szemeit.

"Nem."

John ismét megpofozta, de mind hiába, Alice csak csukott szemmel tűrte a fájdalmat. A fájdalom jó. Azt jelenti, hogy még életben van.

Alice már várta a következő pofont, azonban az sosem érkezett, helyette a férfi erősen nekilökte Alicet a polcnak, mire Alicenek felpattantak a szemei és tágra nyílt szemekkel és szájjal nézett Johnra. John hirtelen kirántott egy kést a zsebéből és a lány torkához szorította erősen, de nem annyira, hogy elkezdjen vérezni. Alicenek ekkorra már hevesen vert a szíve, a szívritmusa egyenletlen lett, csakúgy mint a légzése.

A férfi úgy nézett rá, mint egy ragadozó vadállat a következő zsákmányára. A zöld szemeiben szinte égető volt a tomboló tűz, amit semmi más nem fűtött, csakis színtiszta gyűlölet és harag, a szemöldökeit kissé összehúzta koncentráció közben, mély ráncok lepték be a homlokát és a két szemöldöke közti kis helyet. Ő is szaporán vette a levegőt, bár ő teljesen más okból, mint Alice. A lehelete meleg és büdös, sörszagú volt, Alicenek rögtön hányingere lett tőle és legszívesebben elfutott volna a legközelebbi vécébe, hogy hányjon a mindent elfojtó szagtól.

"Nem."

Alice torka elszorult a gondolattól is, hogy meghaljon vagy valami baja essen. Mindazok után, amin keresztül ment? Nem... az lehetetlen, egyszerűen nem lehetséges!

- Válaszolj, te kis korcs! - Üvöltötte John, és a másik keze lejjebb csúszott Alice karjáról (ami a férfi belemarkolt körmei miatt vérezni kezdett) Alice mellkasára.

"NEM."

Ez az egy szó szinte már égette a torkát, ahogy könyörgött, hagy' mondja ki. Semmi mást, csak ezt a kis, hárombetűs szót. Ahogy a Alice megérezte John kezét a mellkasán, az égető érzés felerősödött és már a szájüregében érezte a szónak az ízét.

- Na, mi van? Mi van, elvitte a cica a nyelvedet? - Vicsorított John. - Most már nem vagy olyan nagy lány, hogy lopogass, hm?! Valakinek meg kell tanítania ezeket az idegesítő, elkényeztetett kis korcsokat, mint te! Igazán, hálásnak kéne lenned, hogy ez történik. Megérdemled. Teljes mértékben, te kis tolvaj! Te ennél jobbat nem érdemelsz, csak törődj bele. És teljes mértékben a te hibád, ne is áltasd magadat! Ha nem loptál volna, ez nem történt volna meg!

Alice érezte, hogy nem bírja ezt tovább. Az érzés a szájüregéből átterjedt az ajkaira és egy erős késztetést érzett arra, hogy ott és akkor megölje azt a férfit, méghozzá a leglassabb és legfájdalmasabb módon, amit csak el tud képzelni.

És az érzés csak fokozódott...

"NEM!"

Alice érezte, ahogy a férfi keze egyre lejjebb süllyed, a hasánál is lejjebb, elpattant benne valami és teljes erejéből ráüvöltött a boltosra.

- NEM!!!! -  Alice hangja ugyan remegett, csakúgy mint az egész teste, de már nem a félelemtől. Nem, már nem félt. Valami más felülmúlta a férfi iránt érzett félelmet, és az nem volt más, mint a mérhetetlen düh, amit érzett. A szemei is azért voltak már könnyekkel teli.

MEGJEGYZÉS! EDDIG TARTOTT A RÉSZE ENNEK A FEJEZETNEK, AMI JOBBAN EZT A TÉMÁT BONCOLGATTA! INNEN MÁR OLVASHATOD!

De amit Alice nem realizált, hogy az erős érzelmek, mint a méreg és a szomorúság, vagy esetleg a félelem kiválthatják a képességei felfedését. És pont ez történt, ahogy zihálva nézte, hogy a férfi hátralép párat, újonnan félelemmel kikerekedett szemei a lány szemein időznek pár másodpercet, mielőtt lassan felfogja, hogy mi történik, de akkor már késő.

A földből fekete indák nőnek, lefogják Johnt és hirtelen felgyulladnak. A férfi kiabál, sikít, mint egy kislány, próbál szabadulni, mindhiába, túl szorosak az egyre gyorsabban nővő indák, már a szemeit és a száját is becsukásra kényszerítették. A fekete lángok pedig lassan, de biztosan felemésztik a férfit, míg a végén nem marad belőle semmi, csak pár darab cafat.

Alice hirtelen észbe kap és fogva a mogyoróvajat, egy darab szamócadzsemet a polcról mögüle és a kenyeret kifut a boltból, majd amilyen gyorsan csak tud, a bevásárlóközpontból is, és az amögötti erdőbe veti magát minden megmaradó erejét összeszedve...