TW: Halál, elrablás, önhibáztató gondolatok!

Lassan hazaértek, és Alice szülei már kint várták őket az utcán. Ez volt az a perc, amikor minden megváltozott, ugyanis mielőtt odaértek volna, egy fekete kocsi megállt a ház előtt, és elszabadult a pokol...

Több furcsa, fekete ruhás ember kirontott a kocsiból, és elindultak a szülők felé. Alice érezte, hogy nem jó szándékkal jöttek, és azon nyomban oda kell érnie hamarabb, mint azok a csúnya bácsik. Hanyatt-homlok futott, de nem ért oda időben. Egy pár lépésnyire lehetett, amikor látta, hogy lelövik először az apját, majd a síró anyját, és mindketten összeesnek, és a piros vér beszínezi a szürke aszfaltot körülöttük, ahogy mozdulatlanul fekszenek semmiféle arckifejezéssel az eddig piroskás arcukon.

Alice hirtelen megállt a sokktól és a félelemtől. Akárkik is ezek az emberek, biztos, hogy nem jók. Az egyik észrevette, és rámutatott, üvöltve, hogy "Ott a kölyök!", mire Alice immáron felébredve a kezdi sokkból, futni kezdett az ellenkező irányba, de alig látott a könnyei fátylán keresztül. "Kapjátok el!" - üvöltözte az előző férfi.

Hirtelen megjelent előtte egy fekete ruhás bácsi, és a hirtelenségétől Alice hátraesett, ami láthatólag kapóra jött az emberünknek, így megfogta, és elkezdte visszafelé vonszolni. Alice sírt, könyörgött, rúgott, csapott, mindent, de semmi sem működött látszólag. A szemével megkereste Petert.

Peter "szemszöge":

A kisfiú még mindig az út másik felén állt, lefagyva a sokktól. Kimeredett szemei maga elé néztek, próbálta feldolgozni hatévesen a látványt ennek a brutális gyilkosságnak és az elrablási kísérletnek. Várjunk csak... az elrablási kísérlet! Alice! Őt még talán meg tudja menteni!

Hirtelen észbekapott, és elkezdett nagyon gyorsan futni a férfiak felé, akik próbálták beerőszakolni a kislányt a fekete járműbe, de a kislány még mindig nem adta fel az igazságtalan és kilátástalan harcot. Mielőtt a fiú odaérhetett volna, az egyik férfi megelégelte, és valamit a kislány arca elé tett, úgy nézett ki, mint egy zsebkendő, és öt másodperc* múlva már Alice mintha hirtelen elaludt volna, elernyedt a férfi erős markai között, és nem rúgott tovább. Erre Peter elkezdett kiabálni, hogy hagyják békén, de mintha meg sem hallották volna, csak beleültek a kocsiba, és gyorsan elhajtottak.

Peter megpróbált utánuk szaladni, hogy tudja, merre mentek, közben végig Alice nevét kiabálta, hiába. Mindent, amit csinált, hiába volt. Semmit nem tudott csinálni, ami segített volna valahogy, mégis a bűntudat, a realizáció és a fájdalom egyszerre töltötte el a kis testét; Alice elment, a szülei is, és tennie kellett volna valamit!

Most Alice eltűnt, azt sem tudja, hova, vagy hogy valaha látja-e még, és magát okolja emiatt. Csak állt, semmit sem csinált! Mekkora egy buta és gyáva dolog volt ez tőle, most miatta Alice is árva lett, nem csak ő, és még el is vitték valahova!

Minden, amit csinál hiába van, és elege van ebből az érzésből. Lefagyott. És ha talán nem fagyott volna le, segíthetett volna a barátjának. Talán, ha nem fagyott volna le, Alice az utolsó pillanataiban együtt nem azt látta volna, hogy semmit sem csinál, mert gyáva. Talán, ha vele futott volna, és felvitte volna őt a lakásba, ez nem történt volna meg. Talán, ha hamarabb érkeztek volna, Alice szülei még ma is élnének. Ha, talán... Az ilyen gondolatok cikáztak a fejében, és cikázni is fognak még jó sok évig. Amikor este nem tud aludni, ezekre gondol majd. És hogy tudja, hogy kis hat évesként nem küzdhetett volna meg hét felfegyverkezett és kiképzett férfit, de akkor is ő érezte magát felelősnek az események történése miatt, ő érzett vért a kezére tapadva és ő lett otthagyva két holttesttel az út szélén, és a barátja senki sem tudja hol van.

Talán Alicet most kínozni fogják, vagy kísérletezni rajta, vagy kiképzik őt is ilyen rideg gyilkosnak, vagy ami a legrosszabb, megölik. Bár, ha meg akarnák ölni, azt itt már megtették volna, de nekik kellett Alice, ez látszott. De vajon mire?

Azt kívánta, bár őt is megölték volna, vagy elrabolták volna, hogy ne kelljen ezzel a rettenetes fájdalommal élnie. Nem gondolt a nagynénjére, vagy a nagybácsijára, hogy ezzel nekik okozott volna fájdalmat. Nem gondolt ő ilyenekre.

Semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy ez miatta van.

Próbált utána futni a kocsinak, próbált segítségért kiabálni, próbálta figyelmeztetni Alicet, próbálta figyelmeztetni Alice szüleit is, próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy eltekintsenek Aliceről, próbált segíteni. Igen, próbált. Ez a kulcsszó. De talán csak ha egy ici-picit jobban "próbált" volna, ez nem történt volna meg. Talán soha.

Kétség kívül Peter Parker legrosszabb napja volt ez, és megfogadott még aznap két dolgot; 1.- soha nem tudja meg senki, hogy ez megtörtént. Senkinek nem fog soha többé gyengének mutatkozni. Soha.
2.- ha Alice tényleg elment, legalább annyival megtiszteli őt, és a lány szüleit is, hogy innentől kezdve semmi rosszat nem fog csinálni, sőt még meg is veti azokat, akik igen.

És ezt a két ígéretet, amit magának tett (leginkább a másodikat), örökké betartotta.

__________________

Na? Megsirattalak titeket? Anyukámat már igen xd. Szóval, hogy tetszett? A kövi részben amúgy már ilyen time skip lesz szerintem. <3

*= A valóságban öt percbe telne.

Also, (kicsi) Peter gondolatai 100% nem az enyémek, hehe (ja, persze). Most jól megetettelek titeket ezzel a két résszel, bon apetit!

860 szó, amik nagyot ütöttek.
- K.I.D, 2023.

Ha tetszett, kérlek nyomj egy ⭐️- ot! Köszönöm, sokat segít! <33

To be continued...