(LADIES AND GENTLEMEN... AIDAN TURNER🫶👆)

Alice mintha megérezte volna, odarohant és a kisfiú karjai közé vetette magát.

- Peter! Annyira örülök, hogy itt vagy! - a kislány szemmel láthatóan izgatott volt.

- Vigyázzatok magatokra, és kérlek mindig maradjatok a játszótéren. Oké? - aggodalmaskodott Elizabeth.

- Oké, oké! Szia anya! Szia apa! - köszönt el Alice, és sietve elfutott. Elizabeth aggódva nézett utána, amit a férje is észrevett.

- Minden rendben lesz mi hermosa. ('Szépségem' spanyolul) Nem kell félteni. Meg tudja magát védeni.

Alice és Peter meg sem álltak a játszótérig, ezért nem csoda, hogy amikor befutottak a vaskapun, majdnem összerogytak a sok futástól és a levegőhiánytól. Minden ember, aki arra járt, furán nézett rájuk. Amit valamilyen szinten meg is lehetett érteni, hiszen a kislánynak felemás szeme van, ami azért elég feltűnő egy kis negyedben, ahol laktak, ahol szinte semmi sem történik, és semmi sincs. Viszont közrejátszhatott az is, hogy itt újnak számított, ezért mindenki nézte, hogy milyen fura egy lány, akit még nem is láttak itt hirtelen felbukkan és egy fiú máris a barátja lett. Bárhogyan is, Alice örült, hogy lett egy barátja, mert ez azt jelenti, hogy a sok félelme végül elszállt és hamisnak bizonyultak az elméletei azzal kapcsolatban, hogy sohasem lesznek itt barátai és mindenki utálni fogja őt. De Elizabeth mindig mondta neki, hogy egy ilyen kis cuki lányt nem lehet utálni, egyszerűen lehetetlen. Erre természetesen Alice visszavágott egy olyasmivel, hogy de neki kétszínű a szeme!

Igazából mindig is szerette a szemét, azt éreztette vele, hogy különleges és egyedi. Másoknak azonban nem ez volt a véleményük róla, és ez elbizonytalanította a kislányt.

Most a hintán ültek éppen, és élvezték a hűvös, áprilisi szellőben a kényelmes, de mély csöndet mind kettőjük között, mind a játszótéren. Valami furcsa okból senki nem volt kint a játszótéren.

- Peter. - kezdte Alice. - Szerinted furcsa vagyok?- Sokat kérdezte ezt, szinte minden új embertől, akit megismert, egyetlen okból– a szeme.

- Nem! Miért? - nézett rá a fiú, kissé oldalra döntve a fejét, mint egy kiskutya.

- A szemem.

- Szerintem nagyon szép szemeid vannak, Alice. Olyan különlegesek, és mintha az egyikben a vizet, a másikban a földet látnád! - magyarázta lelkesen a kisfiú, miközben hevesen mutogatott, így majdnem leesett a hintáról és majdnem le is lökte Alice-t.

- Biztos? - kérdezte kicsit szomorúan, és még mindig kitartóan a földet nézve Alice.

- 100%. Vagy hogy mondják a felnőttek... - bólintott egy nagyot.

Alice megpróbált valamit kipréselni a száján ignorálva a nagy gombócot a torkában, de végül csak egy halk és elmotyogott köszönöm jött ki, és ez végtelenül lelombozta. Aztán úgy döntött, hogy elege van a hintázásból és ezt Peter tudatára is adta, majd felállt a hintából, és egyszerűen elsétált. Nem ment messzire, de akkor is azt csinálta, amit mindig, és amit mondtak neki, hogy ne csinálja, mert nem egészséges; elfutott a problémái elől.

Most, hogy így jobban belegondolt, jobban szeretne otthon lenni, a melegebben, ahol van a kis szobája, és a végtelen egyedüllét. Szeretett egyedül lenni, de egyben mégsem. Ezt senkinek sem tudta még elmagyarázni, de amikor egyedül van, feltöltődik energiával, amikor egyedül van, érzi, hogy teljes mértékben önmaga lehet a kis bolondos személyiségével, a felemás szemével, az egészségtelen bolondulásával és az olvasásával. Bizony, hat éves, és már tud profin olvasni! De ugyanakkor, amikor egyedül van, akkor érzi azt is, hogy magányos is, amikor egyedül van, tudja, hogy nem kéne a szobájában, csukott ajtóval olvasni, és elzárni magát a külvilágtól, de valahogy nem tudja, miért, de hívja valami a szobájában. Amikor egyedül van, érzi szinte, hogy elrohad a szobájában, emiatt sírt is már, de persze halkan, nehogy valaki meghallja, és megkérdezze, mi a baj, de valahogy nem sikerül eltekinteni ettől az egyedülléttől. Amikor egyedül van, nagyobb a csend, ezért a gondolatai is mintha hangosabbak lennének, és semmi mást nem mondanak olyankor, csak hogy mennyire kevés, amit csinál, és többet és jobbat kéne, amikor mindig csak próbálkozik, és attól fél, hogy annyira hangosak ezek a gondolatok, hogy mások is meghallják, vagy a gondolatok elkapják egyszer, és onnan már csak húzzák lejjebb, és lejjebb, amíg már nincs fény sehol, csak a gondolatok mélysége, és hangja. Félt a sötéttől, de ezektől a gondolatoktól még jobban. Olyanok voltak, mint a nagy, fekete felhők, amik jelzik az eső közeledtét, és érezni lehet a levegőn, hogy nagy vihar lesz. Igazság szerint azért olvas, hogy egy kicsit szabaduljon ezektől a gondolatoktól, és már tudja, hogy ha olvas, akkor csend van a fejében. De ezt még senkinek sem mondta el, és nem is tervezi, nehogy aztán valami bajba kerüljön miatta. De nem hagyták őt békén, és Alice is tudta, legmélyen, hogy örökké nem futhat előlük, nem futhat a sorsa elől.

- Alice! - Peter hangja hozta vissza a kislányt a játszótérre a gondolaiból. - Minden oké? Haza is mehetünk, ha gondolod. Nem kell itt lennünk. Vagy játszhatunk nálunk is! Majd megkérdezheted anyukádat, hogy átenged-e! Olyan jó lesz, majd játszunk Lego-val! Nekem van egy csomó Star Wars Legóm! - büszkélkedett.

- Menjünk. - mondta Alice halkan, és csak belekarolt Peterbe, és úgy indultak el. Nem akarta elengedni, mintha az élete múlna rajta. Volt egy olyan érzése, hogy menniük kell. Most. Mert valami borzalmas fog történni.

Lassan hazaértek, és Alice szülei már kint várták őket az utcán. Ez volt az a perc, amikor minden megváltozott, ugyanis mielőtt odaértek volna, egy fekete kocsi megállt a ház előtt, és elszabadult a pokol...

___________

JEJ! VISSZATÉRTEM!! <3 BÚÉK!! Hogy vagytok, ha még itt vagytok? <: most figyeljetek, mert most kezdődik ám a PARTIII!!

To be continued...