Új hét kezdődött, hétfő. A vonaton találkoztam Asami-val. Integettem neki, mire megölelt.

     - 2 hét és indulok - markolászta a kézfejeimet. Azonnal lehervadt a mosolyom. - De ne aggódj, mindannyiótokkal tartom a kapcsolatot, megígérem! - mosolygott rám, de én nem tudtam viszonozni.

  Hiroge után szálltam le és végigpásztáztam a tekintetemet a jelenlévőkön. És megakadt rajta a szemem. Olyan kifejezéstelen szájjal, rideg szemmel nézett rám, hogy azt hittem, talán valami ikertestvére. De nem, ő állt ott, engem bámulva. Teljesen ledermedtem, hogy újra találkozunk. Szerencsémre vagy sem, Hiroge elráncigált onnan, az iskola felé.

  Folyton hátra-hátra bámulltam. Azok a zöld szemek... Régebben vidáman csillogtak felém és a még távolibb múltban ugyanígy bámult rám...

  Az első 3 órával el is telt a délelőtt. Utána pedig, mint az újonnan jött diktatúra szerint, mentünk nyári edzőtáborba. Mivel ilyenkor a képességeinket erősítettük, mint a nyári edzőtáborban volt szokás a U.A.-nél mindig. Cementosz tanár úr által formált betonpályán gyakoroltunk. 

  Én a lábtechnikámat fejlesztettem. Függőleges helyzetbe emeltem a bal lábamat és belevezetve a sejteket belevágtam a sarkamat, 15 cm-es sugarú több méterig lehatoló lyukat készítve ezzel. Ezt gyakoroltam egyfolytában vagy merőlegesben rúgtam bele a bokahajlatommal a szemközti falba. Negyed óra múltán a térdemen pihentem ki, miközben izzadt arcomat törölgettem. Majd még egyszer felemeltem a lábamt és minden erőmet belevetve ütöttem a lábamat bele a betonba. Immár egy 20 cm-es sugarú lyuk tátongott középen.

     - 30 m - mondta a robot, megmérve a mélységét.

  Elmosolyodtam, de közben a fenekemre estem. Hangokat hallottam lentről, így a hasamra fordulva kukkantottam le a peremről. 

     - Heeeeeeh? Az elsős A osztály mit keres itt? - himbáltam a felemelt jobb lábamat gondolkodásom közepette.

  Radírfej-Sensei Cementosz tanár úrral beszélt valamit, de a plafon alatt alig egy méterre nem hallhattam semmit. Majd felém fordultak, mire én felültem, de egyensúlyomat vesztve a hátamra estem. Morogva egyet kifújtam az egyik arcomba lógó tincsemet és felálltam. A másik oldal szélére sétáltam, ahova nem volt belátásuk és megidézve lapokat ugráltam le. Kikukkantottam az emelvény mögül.

     - Vajon miről beszélgethetnek? - suttogtam.

     - Ha közelebb mennél, tudnád, te szemüveges dinka!

  A szemem a sarkába tévedt és visítottam konkrétan rávisítottam az illetőre.

     - Bakugo Katsuki! - rázogattam a kezemet. - Te eszement szívinfarktust okozó meggondolatlan töketlen kissrác, hogy mersz...

     - He? Töketlen?!!!!!!! - indult meg felém.

  Ösztönösen hátráltam 2 lépést 

     - Tudod mit fogok csinálni? - fenyegetőzött.

     - A magamét tudom - vágtam rá. - Úgy teszek, mintha ebédelni mennék. - Azzal karomon függő nem létező órámra néztem. - Jé, bocsáss meg, de ebédelni megyek! - vigyorogtam rá 1 másodpercig, majd felkaptam a nyúlcipőmet.

  A 2 osztályhoz szaladtam és elvegyültem a sajátjaim között. Megtudtam, hogy az elsősök figyelni fognak minket egész óra alatt...

     - Heh? - mondtam, talán még kérdőjel is megjelenhetett a fejem felett, nyomatékosítva nem értésemet. - Ők... figyelik majd, ahogy... - bökögettem feléjük tikkelő szemekkel. - Miért nem hagytam, hogy Bakugo széttépjen?! - estem a hajamnak, mire mg kócosabbá vált.

  Egész idő alatt féltem. Mikor a térdemre támaszkodtam, hátratoltam a lábamat, hipersebességre kapcsoltam és ledöntöttem az emelvényeket, éreztem a tekinteteket... Főleg férfiaikét.

  Az óra vége megnyugvás volt számomra, de hallottam az öltözőbe lépve, hogy két fiú a "popsimról" hadovál. Akkor a fejemet vertem a falba egyenletesemet és a körmömet rágtam.

     - Undorító-f-f-f-férfifajzatok - morogtam sötétséget sugározva.

     - Öhm... Akkor jöjjek vissza később?

  Hátrafordultam.

     - Kiter-san! - mosolyogtam rá a lányra, aki próbált semmit sem feldönteni, bár hatalmas önfejű szárnyakkal előbb-utóbb kudarcba fullad ez a próbálkozás. 

  Kiter-san valahogy átjutott az ajtókereten nagy fehér végtagjaival és megállt előttem.

     - Minden... rendben? - tornáztatta bal csuklóját. 

     - Hát, ha az a rendben kategóriába tartozik, ha nálad fél évvel fiatalabb emberfajzatok beszélnek a fenekedről, akkor igen.

  Kiter pislogott.

     - Ehm... Kezdjek aggódni az egészséged miatt vajon?

     - Talán...

  Az iskola végeztével együtt mentünk haza.