- Itt vagyunk.

  A házunk eléggé hétköznapi volt (bár a sötétben vajmi keveset láthatott a " szövetségesem"). 2 emeletes és padlásszobás faház, néhol levakolva. A felsőbb emeleten, az utcára nézve volt egy kis erkély, épp hogy csak 2 ember elfért egymás mellett állva. Igazából arra az emeletre sose mentünk fel, mivel Apa dolgozik ott.

  Szembefordultam a fiúval.

     - Köszönöm, hogy hazakísértél. - Azzal magabiztosan elindultam a kis gyepen, majd fél percre rá már magam mögött zártam be a bejárati ajtót.

     - Onee, megjöttél? - hallatszott a konyhából Monji hangja.

  A földszint konyhából, apró étkezőből, előszobaként használt folyosóból és egy vendégfogadószobából állt. Ez utóbbiból, nekem balra, 3 ajtó volt: Monji és az én szobám meg a kamra.

  Megráztam a fejem, hogy visszacsöppenjek a jelenbe és bekukkantottam a konyhába. Monji haját pink kendővel fogta le. Fehér-kék kockás köténykét viselt fekete rövidnadrágja és Apa használt pólója felett. Csupasz lábára nyuszis mamuszt húzott.

     - Hogy vagy? - szögeztem neki a kérdést. Azonnal letámadt a szokásos "Milyen ízű legyen a máz?" meg egyéb kérdéseivel.

  Mikor elslisszoltam tőle, benyitottam a szobámba. 5 m hosszú és 10 m széles lehetett (kiskoromban lemértem, vagyis csak úgy emlékszem). Egy japán ágy, könyves- és ruháspolcok, no meg a tanulósarkam. Ennyiből a bútorzatom. Igen, nagyon egyedi. Az ágyam melletti éjjeliszekrényre tettem a táskám, majd lezuhantam az ágyba. 

  Az ingem gombjaival kezdtem babrálni, de mikor már eluntam a játszadozást, az oldalamra dőltem. DE PERSZE ÍGY MÁR TUDTAM ALUDNI, MI?!

  Rábámultam az órára. Éjjel 9 körül ténferegtek a mutatók. A párnába nyomtam a fejem, mikor nyikorogni kezdett az ajtó. Reflexből behunytam a szemeimet és alvást imitáltam. A léptek egy idő után elhaltak. Meleg érintést éreztem összekócolódott hajamon.

     - Miért kell követned az én példámat? - sóhajtott fel halkan, majd betakart.

  Végül a fény eltűnt, ahogy becsukta a szobám ajtaját. Felültem, felhúzott lábaim köré csavartam kezeimet és előre-hátra kezdtem dülöngélni. 

  "Már 7 éve történt egy baleset. Egy baleset, mi megváltoztatta a bennem élő képet a világról"

*******************************************

  Reggel kócosan és összegyűrt iskolai egyenruhában ébredtem. Gyorsan Monji hajvasalójával kiegyenesítettem a darabokat (nem láttam, hogy ott a vasaló), majd magamra kapkodva őket léptem ki a házból. Miközben a táskámba gyömöszölgettem a kikandikáló tankönyvemet, hangokra lettem figyelmes. Felnéztem.

     - Ő? Chika? Kirishima Einjirou?

  Rám se bagóztak. Tovább vitatkoztak (vagy inkább egymás arcába köpködtek artikuláltan ordibálva). Annyit le tudtam venni, hogy mindketten azért jöttek, hogy elkísérjenek, de fennakadtak, hogy a másik miért van itt.

  Még az iskola felé vezető úton is mögöttem ezen civakodtak. Hirtelen megpördültem és mindkettejük száját befogtam. Meglepetten néztem rá, ahogy lábujjhegyen próbálok nem orra esni.

     - Végre csend van - sóhajtottam. - Köszönöm.

  Csak ezzel se tudtam a közöttük levő rivarizálását felbontani, egész úton azt akarták megtudni, ki tud nagyobbat ugrani vagy idős hölgyeknek azt mondani "Hány évesen látott utoljára igazi férfit, nemcsak műbabát?". Már a végén a hajamat cibáltam.

     - Nem bírom, nem bírom, nem bírom, nem bírom, nem bírom...

     - Ideértünk, Moga-chan - jelentette ki Chika.

  Hátranéztem, majd kínosan vigyorogva kezdtem a tarkómat vakargatni. Sokan figyeltek fel rám. Felkacagtam.

     - Ügyes vagy, most könyveltek el idiótának - vigyorgott Chika. - Hahah, mennyire béna vagy!

  Ránéztem a sötét tekintetemmel, de tovább vigyorgott azzal az őrült vigyorával. Felé kapáltam a kezeimmel, mint a macskák. Kirishima csak pislogott. 2 őrült lánnyal hozta össze a sors. Ismerős. - gondoltam. De én még annál is többel!

  Csöngettek, így az épületben elbúcsúztunk a fiútól és elindultunk a termeink felé. Az ablakokon néztem kifelé, gondolkozva az emberek életén. "Rövid, de ha visszanéz a végén, csak a szép emlékek maradnak" Elhúztam a szám. Nekem nem adatott meg ez. 'Lehorgasztottam a fejem. Örülök, hogy legalább Monji nem láthatta...'

     - Már megint elbambultál - harsogta a fülembe Chika.

  Rnéztem és megráztam a fejem.