A Nap már majdnem lebukott a horizont alá. Az iskola messze mögöttem, épp a domboldali vörösköves járdán mentem, néha-néha ugrándozva. Mosolyogtam, örültem, hogy őrült lehetek úgy, hogy senki se lát. Még egyet szökelltem, majd hátratűrtem a fülem mögé egyik kósza tincsemet. A kezeimben lógó táska neki-neki ütődött a lábamnak egyes időközönként. Ahogy belegondoltam ebbe, kissé gyerekesen hiénázni kezdte.

     - Hajó-chan! Várj!

  Azt hittem, valaki más után szalad az illető, ezért tovább szökelltem, mint valami veszett ugróegér.

     - Apró termetű, 2B-s Hajó-chan!! Aki a hazafelé vezető úton ugrándozik!

  Megtorpantam. Arcomról lejött a vigyor. Na ne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Lassan átnéztem a vállam felett. Kirishima Einjirou kocogott felém karját lengetve. Szóval nem jegyezte meg a nevemet, de annyit azért tudott, hogy egy híres tengeralattjárót is így hívtak. Megvártam, míg beér (bár addig ezerszer végigpörgettem azt a gondolatot, hogy elmenekülök). Mikor fél méterre állt meg tőlem, kiegyenesedett. Ha nem léptem volna hátrébb, még belém fejel.

    - Ha így ugrándozol, sose érlek utol - jelentette ki. 

     - Kirishima Einjirou és a... - néztem ki mögötte, de meglepetésemre... - Hol van a barátod?

  Kirishima Einjirou csak legyintett.

     - Hamarabb elhúzta a csíkot, nem akart egyáltalán senkivel se találkozni a vereségünk után. - Bólintottam, de csak testben voltam jelen. - ... akkor hazakísérhetlek egy darabon?

  Felnéztem rá és pislogtam párat egy "he?"-vel nyomatékosítva az értetlenkedésemet. Majd a sérülékeny kezeimen az ujjaimat behajlítva fektettem az államra. Gondolkoztam. Majd bólintottam.

  Mikor leértünk a domb aljára, körbenéztem. 

      - Mondd, te hol laksz? - néztem fel rá (14 centiméterrel magasabb nálam a 170 centijével). 

  Ismét legyintett. 

     - Ne aggódj, van időm elkísérn... Hé, te meg hová mész? - Ordított utánam, talán leesett állal, mert én már elindultam.

     - Haza! - ordítottam. - És köszönöm, de nem kell elkísérni!

  A lépteim lassulni kezdtek. Megálltam és felnéztem az égre.

     - Este van?!!!!!!! - A kék égen egy-két csillag már gyászosan égett, a Napkorong épp most tűnt el végleg. Prüszkölve kifújtam a levegőt. - Remek - ráztam a fejemet. - Orra fogok bukni.

     - Nem, mert ott leszek melletted.

  Visítva ugrottam arrébb. Észre sem vettem, hogy a hátam mögé került. Rápislogtam, amitől ő is ezt tette. Kiegyenesedtem görnyedt testtartásomból és csípőmre tettem a kezeim.

     - Legyen. Beadom a derekam. Elkísérhetsz. De csak ma!

     - Igen és a többin is - vágta rá és elindult.

  Helyeslően bólintottam, de egy pillanat alatt leesett a tantusz.

     - Mi?!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

     - Szövetség - ordította hátra, egy kis gúnnyal a hangjában.

     - Te... - pördültem hátra a démon megtestesülésében .

  Ezt hajtogattam végig az úton, remegő mutatóujjamat folyamatos felé tartva. Így szállt meg maga az ördög...