A nap lefelé száguldott, ahogy az elektromos vagon is a sínen. A kapaszkodóra kulcsolva az ujjaimat dülöngéltem. 

     - Moga-chan...

  A nap fénye elvakított.

     - MOGA-CHAN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

  Nagyot ugrottam.

     - M-m-m-mi-mi?

  Mellettem kihúzta magát a párom. Zöld tincsei a vállára omlottak, alig értem addig is.

     - Mostanság elég sokszor kalandozol el - vetette a szememre, de most különösebben nem érdekelt.

  "Takanashi Chika   Képesség: Bármilyen élő dologgá át tud változni és egyes testrészein tárgyakat is képes előidézni"

  Körbenéztem. Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan jutunk túl ezen a folyosón. A fűszernövények egységes illata orrfacsaró tudott lenni.

     - Jobb, ha sietünk vagy szem elől tévesztenek minket - bökött a kétszárnyas vasajtó felé, ami lassan csukódni készült, ahogy az utolsó diák keresztül ment rajta.

     - Rendben! - Elindultunk.

  Végül kiértünk a növényparkból (miért egy vaskonzervben van egy park?). Libasorban szálltunk fel a buszra. Épp az első fokra tettem fel a lábamat, mikor összerezzentem. Hátrapördültem. Az erdő magaslata felett füst gomolygott fel. Kikerekedtek a szemeim, meg sem bírtam moccanni.

     - Gyorsabban, Thesuna, nincs időnk erre - szólt rám a kisérőtanár. - Szállj fel a buszra!

  Nekem jobb ötletem volt. Sarkon pördültem és futásnak eredtem, nem is foglalkozván az üvöltözésekre. Tudtam, hogyha ugyanennyivel akarok haladni, hamar kifulladok, de nem érdekelt. A reggeli hírek igaznak bizonyultak. Bár 12 km-re voltak akkor, most mégis idekeveredtek.

  Ahogy beugrottam a fák közé, a hangok elenyésztek. Mintha az erdő elzárt volna a külvilágtól. Homályossá vált hirtelen minden...

  Elég legyen! - szóltam magamra. Most légy bátor, egérke!

  Tényleg vészhelyzet lehetett, ha az utált testnevelés tanárom szavait idéztem. Nagy nehezen a lábam elé tettem a másikat. Szép lassan haladtam, csak a lélegzetvételem törte meg a csendet. A lábam alatt ropogott a fű, de inkább talán mégse az, mégis könyveljük el annak, oké?

  Mikor már a szuflám alig bírta, a szemembe sütött egy apró fénypászma. Megálltam és visszahátráltam. A szemem el kellett takarni, a forrás felé iramodtam. 

  Nos, ez volt életem legszebb orra esése. A cserjésen sikerült áttörnöm, de a lábam sikeresen beleakadt egy gyökérben. Egyáltalán nem volt finom az a föld. Valahogy felkecmeregtem. Amennyi erőm maradt, most leszökött a kislábujjamba. Félelemmel ledermedve néztem, ahogy 13-as a földre rogy. Hősruháján több folt éktelenkedett. Másfelé néztem, de a gonosztevő már sikeresen elhúzta a csíkot. Halkan szórtak a szirénák, valahol messzetájt. 

  "De én csak bambán bámultam a hőst, aki elbukott." 'Nem... Azt nem tehetem!' Féltérdre emelkedtem, a bokahajlatom sajgott, de kicsit sem izgatott. Lassan, de biztos léptekkel haladtam. 13-as mellé ültem, magam alá húztam a lábaimat. A vállára tettem az ujjaimat. Éreztem, ahogy bizseregni kezd, az érzés végigfut a karomon, ezzel egyetemben fájdalom erösődött. Összeszorított ajkakkal helyeztem át a halálos sebek egy részét. Roppanás hangzott fel, iszonyú fájdalom hasított a jobb karomba, ami felfelé fúrt utat magának. De nem hagytam abba.

 13-as volt kicsi korom óta a kedvenc hősöm, rendületlenül mentett bajba jutott embereket és idézett fekete lyukakat. Így akartam meghálálni tetteit? Hogy hagyom meghalni?

  A vállamnál is hallottam a roppanást. 'Jó. Itt már nem fut tovább' - emlékeztem vissza a további tapasztalataimra. De a fájdalom nem szűnt meg, se A hang. El akartam kapni a kezem, de újra lefagytam. Kinyitottam a szemeimet és felnéztem. Végül "üvegszilánkok" repkedtek. Nem láttam. 

  A szirénák hangja már közvetlen közelről hallatszott, de a hátrahanylottam. A világ fekete korommá olvadt eggyé...

 Hali!

Első rész megvan, remélem érthető volt. Csillag, ha tetszett!

  Aki még nem látta az animét, sürgősen tegye meg!