Natasha képtelen lett volna megfogalmazni, mit érez. Csak fel-alá járkált, hogy csökkentse a feszültséget, de mivel nem sikerült, az asztalon heverő most már teljesen nyitott aktát megragadva kirohant az épületből.

- Natasha, jól vagy? – lépett hozzá közelebb Hayden, de a lány csak a fejét rázta, és ellökte a kezét.

- Mi történt? – fordult felé dr. Frances aggódva, látva a lány feldúlt arcát. – Nem sikerült a mentés?

- De, az sikerült – förmedt rá Natasha, és a kezébe nyomta a pendrive-ot. – És azt hiszem, kezdem kapizsgálni, mi is lehet a winchester tartalma.

- Tessék? – ráncolta a homlokát a férfi.

- Ne játssza a hülyét – rázta a fejét Natasha idegesen, nem tudva, hogy sírjon-e, vagy nevessen. – Annyira hülyén érzem magam, hogy eddig hittem magának. Pedig, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen az elejétől hazudott nekem!

- Miről beszélsz?

- Ugyan. Emlékszik, amikor először magamhoz tértem? Azután, hogy megmentett? Kérdeztem dolgokat magamról, mire maga azt is letagadta, hogy ismer. Nem hogy egy veszélyes kísérlet alanya voltam!

- Azt hittem, megértetted, miért nem mondtam el először! – emelte fel a férfi is a hangját. – Nem tudtam, hogy még a hatása alatt állsz. Nem tudhattam.

- Ó, és félt, hogy a titok kitudódik, így egészen, ameddig lehetett, húzta a dolgot, hogy elmondja, ki vagyok! – kiabált Natasha. – Azután összeestem párszor, és végül kinyögte. Még emlékszem, hogy az elején ki kellett járnom egy rohadt parkba, hogy teszteljen, mennyit változtak a sejtjeim a kísérlet alatt. Mindig minden arról szólt, hogy teszteljen! Amiatt, hogy a parkba kellett járnom, keveredtem bele az első vízzé alakulásba, amiről szintén elfelejtette közölni, hogy képes vagyok rá!

- Nem, Natasha, a saját hülyeséged miatt történt meg az első alkalom ilyen hirtelen – rázta a fejét dr. Frances.

- De azt nem tagadja, hogy egy szót sem szólt róla, igazam van? – A lány idegesen túrt a hajába. – És hogyan is folytatódott a történet? Ó, megvan. Egyenesen Brannan karjaiba lökött, és minden szép lassan kezdett kiderülni, és én komolyan nem jöttem rá, hogy maga csak hazudni tudott nekem. És még nekem volt bűntudatom a Markkal történt eset után, amikor maga annyira haragudott rám! Pedig minden csak azért történt, mert maga nem tudott őszinte lenni velem, és elmagyarázni a tényeket! Azt csodálom, hogy még nem haltam meg amiatt, hogy nem tudtam, mire számíthatok. Tényleg nem érti? Mert én már értem. Megértettem, amint megláttam Brannan asztalán azt az aktát.

- De mi a franc van abban az aktában? – csattant fel Matthew, elveszítve a türelmét.

- Nézze csak meg – vágta hozzá erőből a papírtömböt a lány. – Jó vastag, mi? Nyugodjon meg, már az eleje is nagyon beszédes volt.

A férfi elsápadva futotta át a sorokat.

- Bizonyít ez bármit is? – tekintett fel a lányra. – Azok után, amiken átmentünk?

- Ó, ne, ezt ne. Ne adja be nekem, hogy milyen nagy barátok vagyunk mi, és mennyi mindenen keresztül mentünk. Pontosan tudom, hogy így történt. De csak azért, mert maga egész idő alatt az orromnál fogva vezetett. És én ebből semmit sem vettem észre!

- Ez – mutatott dr. Frances az aktára. – Brannan dolga. Én téged akarlak megvédeni, veled vagyok, hidd már el!

Natasha már szólásra nyitotta a száját, amikor Hayden közéjük hajolt.

- Igazán nem akarok közbeszólni, de mi van abban a kicseszett aktában?

- Nagyon szívesen felolvasom a kedvedért – fordult felé Natasha, majd az aktát kezébe véve megköszörülte a torkát. – Nightmare-program. 2004 áprilisa. A mai napon kísérleteket végeztem a hetvenkettedik alanyon, Conrad Hadley-n. A citoplazmán és a sejtembrán végzett elváltozás következtében az alany teste sárgás-fehéresen fényleni kezdett. A Ragyogás nevet adtam neki. Dr. Stanley Brannan, sajátkezűleg.

Amikor a lány befejezte az olvasást, mintha megfagyott volna a levegő.

- Igaz ez? – kérdezte halkan Hayden.

Dr. Frances megadóan biccentett.

- Egy ideje tulajdonképpen sejtettem – mondta eltűnődve Natasha. – Sok dolog nem kapott értelmet, és azt hiszem, talán ez lehet a magyarázat azokra, amikor nem értek. Ó, ja, egyáltalán nem biztos. Hiszen dr. Frances úgysem mond el semmit! Azt sem mondta el, hogy Brannan a rokonom.

- De, azt elmondtam – szólt közbe az említett.

- Igen, elmondta. Vagy egy év után, miután már én is rájöttem. – A lány a fejét rázta, és igyekezett visszafojtani a könnyeit. – Ezt is tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. Tudhattam volna, hogy Brannan nem találhatott elsőre öt olyan alanyt, akin tartósan működik a kísérlet. Illetve négyet, hiszen Hullócsillag nem számít. Csak azt nem értem akkor, hogy az ő neve miért volt azon a listán, amit magánál találtam. Mindegy, most nem ez a lényeg. Hetvenkettedik alany! Felfoghatatlan. És ez még csak 2004-ben volt, én meg csak 2007-ben kerültem a képbe. Hányan lehetünk összesen? Kétszáz? Háromszáz? És ne mondja, hogy nem tudott róla, mert képtelen lennék hinni magának.

- Natasha, meg kell, hogy értsd...

- Ne – hátrált a lány. – Nem tudom megérteni. És most én fogok azzal a klisével jönni, hogy mennyi mindenen keresztül mentünk! Úgy, hogy közben maga végig tudta, hogy még hetven, vagy annál is több alany császkál a világban. Mennyire biztos, hogy nem veszélyesek? Nevezzen meg legalább egy ilyen alanyt!

- Lindsay – suttogta a férfi.

- Egyből gondolhattam volna – horkant fel keserűen a lány. – Hiszen ő maga mondta meg, hogy köze van Brannan-hez.

- Ő volt Kámfor – magyarázta Matthew. – Ő a beavatkozás következtében képes lett köddé válni. Azok az alanyokat, akiknél nem sikerült végig vinni a kísérletet, Brannan próba-alanyoknak nevezi őket. Azonban nem minden beavatkozást sikerült kitörölni, így a próba-alanyok bizonyos képességei... Nos, szóval... Megmaradtak.

- Klassz – jegyezte meg gúnyosan Natasha, fel s alá járkálva. – Én ezt nem tudom Lauren nélkül végig csinálni... Tudja mit? Elegem van. Azt hiszi, vágyok én kalandra? Nem igazán. Kész, ennyi volt. Két és félé évig csináltam, de most már elég. Elmegyek.

- Mégis hova mennél? – ráncolta a szemöldökét a férfi. – Ennek csak úgy lehet véget vetni, ha szembe nézünk a tényekkel...

- És mégis mik a tények? Maga úgyis csak hazudna róluk. – Natasha a fejét rázta; most már nem tudta visszatartani a könnyeit. – Ne keressen.

*******

Az eső monoton kopogása az aszfalton, a lecsorduló sós könnycseppek az arcon, a halovány holdfény a sírok között mind azt eredményezte, hogy mire Natasha a megfelelő - mécsesekkel körberakott - sírkőhöz ért, a tenyerébe temetett arccal, zokogva borult térdre.

Lauren Anne Fischer

1990-2012

A lány temetése óta most először látogatta meg a sírt. Sokáig nem tudta megmagyarázni, miért nem jött ki korábban, most azonban már érezte; Lauren halálánál is jobban felzaklatta a gondolat, hogy a poros, hónapok óta nem tisztított kőből készült sírban a barátnője teste oszlásnak indul.

Megborzongott, kiűzte a horrorisztikus képeket a fejéből, majd igyekezett szabályozni a légzését. A következő gondolata viszont az volt, hogy minek erőlködik? Azok után, ami az elmúlt hónapokban történt, nem csoda, hogy eltörik a mécses néha.

Amint eszébe jutott a veszekedés dr. Francesszel, még jobban kitört belőle a zokogás. Haragudott a férfire, megbántva és elárulva érezte magát, közben viszont az is benne volt, hogy ezek után nem állíthat haza. Na, nem mintha abban a percben akart volna.

Feltekintett a sírkőre, amire cikornyás betűkkel vésték Lauren nevét. Újra leperegtek a szeme előtt a lány utolsó percei, maga előtt látta az üveges tekintetet.

- Szia – suttogta Natasha szinte hangtalanul. Furcsán érezte magát, hogy magában beszél, hiszen többen is voltak a brighton-i temetőben. – Elképesztően rossz nélküled. Ma is csak veszekedtünk Matthew-val... tudod, hogy utálom, amikor veszekszünk, de ez most tényleg nem az én hibám volt...

Natasha lehunyta a szemét, és látta maga előtt Lauren-t, amint a szokásos stílusában felvonja a fél szemöldökét.

- Jó, talán én is hibás voltam, mert túl sok régi sértést zúdítottam rá – motyogta. – Én nem bírom nélküled. Ha most itt lennél... Ha az elmúlt pár hónapban itt lettél volna, nem lennék most ennyire egyedül. Esik az eső, sírok, és fáj, nagyon, nagyon fáj, hogy nem vagy itt. Nem ölhetlek át, te nem nyugtathatsz meg, nem mondhatod, hogy minden rendbe fog jönni, amit én úgysem hinnék el, de legalább tudnám, hogy te velem vagy. Nem érdemeltem meg, hogy ezt tedd értem. Nem érdemelted meg a halált. Nem, nem és nem.

Lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy könnyei kicsorduljanak a szeméből, majd a földre potyogjanak. Haja az arcába hullott, majd újra felemelte a fejét, és egy utolsó szót suttogott elhunyt barátnőjének.

- Hiányzol.

*******

Matthew őszintén nem volt biztos abban, hogy a másik ajtót fog nyitni. Amikor azonban mégis így történt, néhány percig csak egymás szemébe bámultak, egyikük sem tudva, hogy mit mondhatna.

- Gyere be – sóhajtott a Szőke, fejével befelé intve. – Azt hittem, elkerüljük egymást. Mi változott meg?

- Á, én csak... - A férfi maga elé bámulva ült le.

- Hallgatlak – fonta össze a karját a mellkasa előtt a lány. – Mondd ki, hogy hülye voltál.

- Hülye voltam – nyögte ki, majd dőlni kezdtek belőle a szavak. – Csak tudod, ez annyira nehéz. Egyikünknek sincs éppen átlagos élete, és én... Én féltelek.

- A munkámtól?

- Magadtól. Tőlem. Mindentől, amit nem tudnánk átvészelni.

- Most bocsánatot kérni jöttél?

- Igen. Hiányzol.

A Szőke továbbra is felvont szemöldökkel figyelte, mintha nem hinne neki, majd egy hosszúra nyúlt pillanat múlva halkan sóhajtott.

- Tudod, könnyebb lenne átvészelni a nehéz időket, ha együtt próbálnánk meg...

Matthew megfogta a nő kezét, és magához húzta, így már csak pár centire volt egymástól az arcuk.

- ...És ha nem löknél el magadtól.

Összeért a szájuk, először csak finoman, majd egyre hevesebben csókolóztak, egészen az ágyig hátrálva. Egyik csók csattant a másik után, a ruháik pedig sorra landoltak a padlón.

*******

- Gratulálok, Lindsay. – Doe hangja szárazon csengett. – Most már tudják.

- Nem tudják – sóhajtott fáradtan a lány, érezve, hogy ennek a vitának nem lesz éppen jó kimenetele. Félt. – Csak annyit mondtam, hogy közöm van Brannan-hez, de a próba-alanyos dolgot nem tudják...

- Kivéve, ha mégis – vágott közbe Doe. – Nem szabad elfelejtenünk, hogy Frances a Nightmare legapróbb részleteivel is tisztában van.

- Talán, ha nem állítottad volna le a megfigyelőcsapatot, tudnánk, hogy elindultak-e a nyomon! – csattant fel Lindsay.

- Nincs jogod felemelni a hangod – figyelmeztette a férfi, halkan, de annál fenyegetőbben. – Ha elindulnak a nyomon, és megtudják a próba-alanyos múltad részleteit, remélem tudod, hogy nekünk lőttek!

- Tudom – suttogta Lindsay megsemmisülve. – Nem kellett volna elmondanom.

- Már tudnak a Glandrea családhoz köthető kapcsolatodról, onnan pedig elég egyszerű eljutni a Nightmare-hez....

- Glandreáék nem beszélnek, gondoskodtam róluk...

- Aha – méregette a lányt Doe. – Te megölted Oliver Glandreát, mert úgy gondoltad, hogy így nem fognak beszélni.

- Nem is fognak.

- Ennyire megbízol az egykori barátaidban? Noah-ban? Rheában?

Lindsay arcán árnyék suhant át.

- Rhea nem fog beszélni, mert én is tudok egy-két mocskos titkot róla.

- Az nagyon régen volt, Lin.

- Akkor öljem meg őt is? – csattant fel ismét.

- Nem szükséges. – A férfi megvonta a vállát, mintha semmiségnek tekintené a történteket. A következő pillanatban azonban, amikor feltekintett, vad tűz lobbant a tekintetében. – Tulajdonképpen, Lindsay...

- Ne – sápadt el a lány, amint rájött, mire gondol a főnöke. – Doe, ne csináld. Kérlek, ne!

- Mit mondjak, remek munkaerő voltál. – A férfi arcán mosoly terült szét. – És remek partner. Lindsay, hidd el, én sajnálom a legjobban, hogy ennek így kell véget érnie...

- Ezt nem teheted – rázta a fejét Lindsay, arcán pedig patakozni kezdtek a kétségbeesés könnyei. – El tudom intézni, hogy senki se tudja meg... Én tényleg... Kérlek...

- Ne sírj, Lin – lépett közelebb a férfi, megemelve a lány állát, arcáról letörölve egy könnycseppet. – Egy élmény volt veled dolgozni.

- Ne – rázta továbbra is a fejét a lány, keserves zokogásban törve ki. – Bármit megteszek, amit kérsz... De kérlek ne...

- Sajnálom, de muszáj. Sajnos túl sokat tudsz, és én nem engedhetem, hogy az elmúlt éveim munkái hiába vesszenek. – Doe lágy csókot lehelt a lány homlokára. – Ég veled, Lindsay.

Nem törődve a lány heves zokogásával, az ablakhoz vezette, majd nagy lendülettel kilökte. Az üveg hatalmas csattanással tört ki, Lindsay Olsen pedig a mélybe zuhant.