A hullámok újra és újra meglátogatták a kavicsos partszakaszt, egyre messzebbre és messzebbre, majd újra visszahúzódtak.

Hűvös januári nap volt, de nem volt annyira elviselhetetlen a hideg ahhoz, hogy az ember kiüljön gondolkodni a tengerpartra.

És ahhoz, hogy ketten itt beszéljenek, ahhoz sem.

Natasha megpróbálta a legkényelmesebb pozíciót megtalálni a kavicsos parton ülve, de valahogy mindenhogy nyomta valami valamelyik testrészét, így egyfolytában fészkelődött.

Vele ellentétben a fiú első leülésre megtalálta a megfelelő pózt, és nem is mozdult onnan.

- Helló - köszönt gyanakodva Natasha.

- Szia - biccentett a fiú, majd amikor látta, hogy a lány még mindig nézi, zavarba jött. - Bocsi, amnéziás vagy, elfelejtettem. Miles Henderson vagyok.

Natasha bólintott, de ezt a nevet továbbra sem tudta hova tenni.

- És... Mi honnan ismerjük egymást?

- Tudod... Mi valaha együtt jártunk - köhintett a fiú, továbbra is zavarban.

- Ó - bólintott a lány elkerekedett szemekkel. - Ó. Ó. Komoly?

- Aha - bólintott kissé félénken Miles.

- Te voltál a titokzatos pasim?

- Aha... Asszem.

- És mégis miért nem akartam ennyire elmondani senkinek? - tette fel a kérdést a lány, hátha végre választ kap, de a fiú csak megvonta a vállát.

- Nem tudom. Ez ilyen lányos dolog, vagy nem tudom, hogy titokban tartottad és csak a legjobb barátnőd tudott róla.

Natasha torka összeszorult Lauren említésére, de igyekezett nem mutatni, hogy szétesett.

- Aha. Képzeld, egyszer álmodtam veled, most már felismerlek.

- Ó... Ennek örülök, azt hiszem - nevette el magát a fiú, de még mindig nem tört meg a jég. - És... Hogy vagy mostanában?

- Jól - vágta rá a hazugságot a lány, majd sóhajtott. - Nem. Nem vagyok jól.

- Értem. Tudok segíteni?

- Nem... Nekem ezt magamban kell elintéznem. De azért köszönöm - fújta ki a levegőt. - Megvan az az érzés, amikor nem tudsz semmit tenni? Amikor csak létezel, felkelsz, teszed a dolgod, de igazából jelen sem vagy a világodban? Amikor már nem is tudod, ki vagy? Amikor már nem tudsz emberként tekinteni magadra? Felgyülemlett gyűlölet azért, ami ellen tudod, hogy tehették volna? Bűntudat? Mások hibáztatása, amiért folyamatosan azt mondogatják, hogy ez nem a te hibád volt, pedig te is és ők is tudják, hogy bizony a te hibád volt?

- Oh. Azt hiszem, nem - bámulta a cipőjét Miles.

- Köszönöm - biccentett Natasha.

- Mit? - kérdezett vissza a fiú hüledezve, nem egészen erre a válaszra számítva.

- Hogy őszinte voltál. A hamis együttérzés, a hitegetés, a sajnálat nem segít. Tudom, hogy csak azt akarják, hogy jobban legyek, de így nem leszek. Időt kértem, és tudom, hogy már sok eltelt, de nekem szükségem van arra, hogy elfogadjam a tényeket, érted?

- Azt hiszem. Értem.

- Én nem akarom, hogy mások szenvedjenek azért, mert én szenvedek. Attól nekem nem lesz jobb. Tovább fogok lépni, és egyszer talán majd fájni sem fog, de ez még nem most van. Nincs szükségem támogatásra, együttérzésre, semmire. Csak egyedül kell lennem az érzelmeimmel, ennyi az egész. És sajnálom, hogy ezt csak így rád zúdítom, tulajdonképpen nem is ismerlek, úgyhogy nem is tudom, miért beszélek még... Ne akard megtudni, hogy milyen érzés, amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok, és nem tudsz mást tenni, csak fuldokolni. Nem jó érzés.

******

A hold fénye a víz felszínén tükröződött, az ég tiszta volt, szinte filmbe illően romantikus volt az éj. És mégis, két felnőtt csendben, feszülten ült egymás mellett, a vizet bámulva.

- Miután a múltkor úgy elrohantál, azt hittem, nem akarsz többet látni – jegyezte meg a nő, szőke haján pedig megcsillant a holdfény.

- Igen, valóban ez volt a terv – biccentett a férfi. – De összesűrűsödtek mostanában az események, és rájöttem, hogy nekem is kikapcsolódásra van szükségem.

- Velem? – vonta fel a szemöldökét a másik, mire Matthew visszakozott.

- Nem egészen, csak szerettem volna veled is beszélni erről. De most arra gondoltam, hogy el kell mennem egy kis időre.

- Mire gondolsz?

- Menekülnöm kell, megfojt ez a környezet. Egy kis szünet jót fog tenni.

- És hova mész? Mert ha nincs hova menned, lehetsz nálam egy darabig...

- Köszi, de nem. Egyedül kell lennem, te pedig csak megzavarod a gondolataimat – már bocsánat – most pedig végig kell gondolnom pár dolgot, ami csak egyedül megy.

A Szőke bólogatott, majd kissé félénken leejtette a kezét maga mellé, ami így éppen a férfiéhoz ért.

- Akkor újra jóban vagyunk?

- Haladjunk lassan – biccentett Matthew, de nem rántotta el a kezét. – Az van, hogy elég rendesen megzavarod az agyam működését, és így nem tudok koncentrálni.

- Ezt most vegyem bóknak, vagy inkább tegyek úgy, mintha meg sem hallottam volna? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Oké, nem hallottam meg.

- És veled mi történik mostanában? – kérdezte pár perc elteltével dr. Frances. - Állandóan csak én panaszkodom, te meg semmit sem mondasz.

- Bocsi, de kormányzati titok – vigyorgott a Szőke, majd egy hajtincset simított a füle mögé. – A viccet félretéve, nem hiszem, hogy hallani akarsz az életemről, mert mostanában a szokásosnál is rosszabb. Idejét sem tudom, mikor aludtam ki magam utoljára.

- Valaha vége lesz?

- Nem tudom – nevetett keserűen. – Talán, ha meghalok. Bár lehet, még a síromban sem lesz nyugtom...

Matthew átkarolta a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét. Ezek őszinte pillanatok voltak, nem kellett azt az énjüket mutatni, amelyet mások látni akartak. Egymással önmaguk lehettek.

*****

- Ezt igazán elbaltáztuk, Főnök – sóhajtott Lindsay.

- Ne legyél ilyen negatív, még semmi sincs veszve – dorgálta Doe. – Talán nem minden a pontos terv szerint halad, de...

- Nem minden a pontos terv szerint halad? – vágott a szavába Lindsay kifakadva. – Semmi sem halad a terv szerint! A terv az volt, hogy megkapjuk a pénzt, nem kell meghalnia senkinek, és minden megy tovább!

- Azt ne mondd, hogy sajnáltad azt a lányt! – vesztette el a hidegvérét Doe is.

- Nem, bár én arra számítottam hogy a srác fogja feláldozni magát érte, de ezek szerint nincs akkora szerelem...

- Semmilyen szerelem sincs, mindig megtartják a két méter távolságot – mordult fel a férfi. – Rosszul tippeltünk. A barátnőjének fontosabb volt, mint a fiúnak valaha is lehet, ez bizonyára szíven ütötte a mi Esőcseppünket...

- És pénzünk sincsen – tette hozzá Lindsay zsíros hajába túrva.

- Igen, az sincs, még.

- Célzol valamire?

- Ó, igen. Tudod, ameddig te a pénzünket gyászoltad, addig én gondolkodtam, üzleteket kötöttem, és bravó, ki is találtam valamit.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét a lány, mert valahogy ezek a zseniálisnak beharangozott ötletek szoktak a leginkább borzasztóak lenni.

- Igen. Úgyhogy fel a fejjem, bízz bennem. Van még jó pár dolog a tarsolyomban.

******

Eltelt néhány hét, mire Natasha újra hazáért Bristolba, ezt az időt a családjával töltötte, na meg Milesszal, akit időről időre megkérte, hogy meséljen a lány múltjáról. Natasha itta minden szavát, ám annyira elszokott az átlagos életről, hogy nem ismert magára ezekben a történetekben. A régi énje sokkal magabiztosabb volt, és sokkal jobban meg tudta becsülni az értékeit, ugyanis mostanában egyre többször érezte azt, hogy önzőn viselkedett. Lauren képes volt feláldozni magát a barátnőéjért, miközben ő mit is tett érte? Semmit. Még amikor mondani akart valamit, akkor sem hallgatta meg. Mi van, ha másokkal is így viselkedik? Haydennek igaza volt, nem csak neki fájt Lauren halála, és ő megkérdezte-e egyszer is tőle vagy dr. Francestől, hogy jól vannak-e? Nem. Pedig nekik sem lehetett könnyű, főleg Natashával nem, aki nem igazán volt a segítségükre, főleg az első egy-két hétben, amikor csak élőhalottként járkált fel s alá. Olyankor senki sem számíthatott rá, míg ő mindenkire támaszkodni akart. Még azt is önzőnek érezte, hogy eljött két hétre a családjához, és egyszer sem beszélt azokkal, akik Brightonban vannak. Sőt, elég ritkán gondolt rájuk, ami miatt szörnyű bűntudatot érzett. Most pedig, végre hazatért, de az ajtó előtt ácsorogva ötlete sem volt arról, mi vár rá.

Valahogy sokkal nehezebb volt bekopogtatni a tölgyfaajtón, mint a családjáén, az utóbbi napokban azonban nem egyszer merült fel benne, hogy valóban a vérszerinti felmenőire tekintett... családjaként?

Megrázta a fejét, majd öklével párszor egymás után megütötte az ajtót. Mégis mitől fél? Dr. Francesről és Haydenről volt szó, nem holmi idegenekről, nem telt el olyan sok idő, hogy elfelejtették volna. Pár hete ment el innen, és már itt is van, ne féljen már ennyire mindentől!

Még éppen a kezeit tördelte idegességben, amikor az ajtó kinyílt, a szíve pedig kihagyott egy ütemet, ahogy szembenézett Haydennel.

A fiú kifejezetten rossz passzban volt. A bőre sápadt volt, a szeme alatt fekete karikák húzódtak, az arca kissé beesett volt, és még a haja is sötétebbnek tűnt. A lányt látva megeresztett egy fáradt mosolyt, majd az ajtót támasztva a fejével intett, hogy kerüljön beljebb.

- Hogy vagy? – törte meg a kínosnak ható csendet Natasha pár perc elteltével.

- Hogy lehetnék? – kérdezett vissza keserűen Hayden, majd sóhajtott. – De annak örülök, hogy te ilyen remekül vagy! Szabályosan kivirultál, tudsz róla?

- Te komolyan azt hiszed, hogy jól vagyok? – nézett a fiú fáradt szemébe a lány. – Én nem üdülni mentem, Hayden. Összeraktam az életem darabkáit.

- Miért tagadod le, hogy jól vagy? Azt hiszed, hogy azért, mert a barátnőd meghalt, örökké szomorúnak kell lenned? Mert én örülök, ha örülsz.

- Tényleg? Mert az előbb mintha cinikusnak hallottam volna a hangod, de biztos az én fülemmel van a probléma...

- Nem az a bajom, hogy jobban vagy – javította ki magát. – Az a bajom, hogy szó nélkül lelépsz öt hétre, majd pedig úgy állítasz haza, mintha semmi sem történt volna!

- Sajnálom – sóhajtott a lány.

- Sajnálod? – vonta fel a szemöldökét Hayden, akiben úgy tűnt, jelentős mennyiségű sérelem halmozódott fel. – Én is sok mindent sajnálok, tudod? De ez nem olyan dolog, amit csak úgy el tudok felejteni azzal, hogy benyögöd, hogy sajnálod! Mégis mennyi időbe tellett volna leírni egy rohadt lapra, hogy hova mész? Kerestünk egy darabig!

Natasha szeme megvillant a többesszám használata miatt, majd hirtelen elpárolgott a dühe, és aggódva tekintett körbe.

- Hol van dr. Frances?

- Éppen a közepén voltunk egy vitának, ne tereld a témát!

- Hol van, Hayden? – kérdezte halkan a lány, mire a fiú is rendezte a vonásait, majd felelt.

- Ő....Szabadságon van.

- Mi?

- Azt mondta, szünetre van szüksége, és lelép egy kis időre egy ismerőséhez. Látod, ő tudott szólni, hogy elmegy – pillantott a lányra szemrehányóan.

- Mi? – suttogta még mindig enyhe sokkban Natasha. Csakis dr. Frances tudta neki megadni azt, hogy biztonságban érezze magát, és bár tőle is kapott volna egy adag fejmosást, de mindig, minden esetben mellette állt. És most, hogy nem volt itt, egy kicsit elárulva érezte magát.

- Ő is emberből van, Nat. Besokallt, előfordul az ilyesmi, főleg az ő életstílusában. Hagyd őt élni, nem foroghat minden körülötted. Neked feltűnt már, hogy sosem beszél magáról? Mindig megoldja a te, az én, sőt régebben Lauren problémáit is, de neki is van saját élete, neki is lehetnek problémái.

- Igazad van – hajtotta le a fejét Natasha, ismét elszégyellve magát.

- Hogy mit mondtál?

- Igazad van – ismételte meg hangosabban a lány, bár tudta, hogy Hayden elsőre is tökéletesen értette.

- Azta – húzódott halvány mosolyra a fiú szája. – Ilyet se sűrűn hallok tőled. Ráadásul pont nekem mondtad! Boruljak térdre, vagy elég, ha virágokat dobálok az öltöződbe?

Natasha összehúzta a szemöldökét, és valahogy nem igazán tudta értékelni a viccet, de egy enyhe mosolyt azért csalt az arcára.