Hirtelen előkerülő, megvillanó injekciós tű, szúrás, csak kicsit fáj, főleg az a rossz, hogy nem tudni, mit okoz... Elhomályosú látás, támolyog, kétségbeesetten kiáltozik, de senki sem felel... Majd semmi más, csak a sötétség.

Hayden riadtan tért magához, lendületből ült volna fel, de visszarántotta a fejében lüktető tompa fájdalom. Visszahanyatlott a párnára, majd a plafonra bámult.

Oké, kutassunk emlékek után - koncentrált mélyeket lélegezve Hayden. Hol volt az utolsó emlékfoszlányban? Londonban. Körülnézett. Most is ott van, ez a kórház-hangulat mindenképpen az. Kivel volt? Dr. Stanley Brannan-nel, a labor vezető tudósával. Mit is csináltak? Hayden behunyta a szemét. Beszélgettek, a kísérletről, a múltról, az apjáról...

Hayden kinyitotta a szemét.

Ki kell jutnom innen.

Lassan kelt fel, és sétált ki az ajtóig. Zárva volt. A fiú a tenyerét a kilincsre helyezte, majd egy kulcs formájú széllökéssel kinyitotta az ajtót. Elégedetten nézett körül az üres folyosón, ahol egy lélek sem tartózkodott. Amint azonban kilépett a folyosó hideg padlójára, hamar ráeszmélt, hogy csak egy vékony kórházi köpenyt visel, ami nem a legjobb öltözet a szeptemberi éjszakába, főleg nem gyalog. Éjszaka volt egyáltalán? Elbizonytalanodva nézett körül a sötét, ablaktalan folyosón, és nem igazán sikerült megállapítania a napszakot. Ruhára viszont mindenképp szüksége van, ebben a műtősruhában elég feltűnő lenne.

Belépett az első ajtón, ami a folyosón volt. Egy őr szobája volt, akinek valószínűleg lejárt a műszaka, mert kényelmesen aludt a kanapén, valami melegítőruha szerűségben, és bingó, ott volt mellette az egyenruhája. Hayden kibújt a kórházi köpenyből, letette az őr feje mellé, majd felvette a néhány mérettel nagyobb egyenruhát. A sapkát a fejébe húzta, majd nyugodtan kisétált a labor kapuján.

*****

- Mit csinálsz? - értetlenkedett Lauren Natashára nézve.

- Fekvő támaszozok. Azt hiszem - felelt a lány unottan, miközben a hátán fekve folytatta a... Bármit is csinált.

- Te - ült le Lauren, mint aki komoly dolgot fog mondani. - A fekvő támasznak nem az a lényege, hogy fekszel. Szerintem te most felülésezni próbálsz.

- Mi? - ült fel Natasha. - Akkor melyik a fekvőtámasz?

- Megmutatom - sóhajtott Lauren, majd letérdelt a padlóra.

- Ne sóhajtozz, négy évig egy laborba voltam bezárva, amnéziás vagyok!

- Nem, ez azért van, mert mindig is utáltad a tesiórákat - közölte a lány.

- Itt meg mi történik? - lépett be a helyiségbe dr. Frances, a kezében egy papírlapot tartva.

- Natasha elfelejtette, hogy kell fekvőtámaszozni - avatta be Lauren.

- Azt el lehet felejteni? - ráncolta a szemöldökét a férfi.

- Én is ezt mondtam - felelt Lauren.

- Oké, őstehetség vagyok, kiderült - dünnyögte Natasha, majd a férfire nézett. - Maga hol járt?

- A bűnügyi laborban, lefuttattam azt az ujjlenyomatot, amit a pendrive-on találtam - kezdett bele, de amikor látta, hogy mindkét lány furcsán néz rá, elbizonytalanodott. - Mondtam, hogy találtam egy ujjlenyomatot. Nem?

- Nem - vágta rá Natasha és Lauren kórusban.

- Mindegy, találtam - legyintett dr. Frances. - Tehát, bementem a laborba, és lefuttattam az ujjlenyomatot...

- Elnézést - szólt közbe Lauren. - Mi az, hogy bement a bűnügyi laborba? Csak úgy besétált és lefuttatott egy ujjlenyomatot?

- Mondjuk, hogy - köhintett dr. Frances - bevetettem a férfias bájomat.

- Jó, erről inkább nem akarok hallani - horkant fel Lauren.

- Inkább a lényeget mondja - javasolta Natasha, aki szintén nem volt kíváncsi a részletekre.

- Mégis mit gondoltok rólam? - sértődött meg kissé dr. Frances. - Csak egy italt ígértem az ügyeletesnek! Ne legyetek már ilyen perverzek.

Natasha és Lauren összenézett, majd némán megbeszélték, hogy nem értik, miért érinti ilyen így a férfit a téma említése.

- Mindegy, mondja - felelte végül Lauren.

Dr. Frances néhány másodpercig a két lány között ugráltatta a tekintetét, mintha mondana valamit, majd folytatta az eredeti témát.

- Találat volt az ujjlenyomatra, a gazdája pedig nem más, mint - pillantott a kezében tartott aktára. - Dr. Neil Norman.

- Nem ismerős - rázta a fejét Natasha.

- Nekem se, az aktájában semmi olyan nincs, ami a Nightmare-hez vagy bármelyik alanyhoz kötné - mondta dr. Frances. - Londonban született, de ez semmit sem határoz meg, rengetegen születnek Londonban. Oxfordban tanult, a munkájáról és a lakcíméről nem tudni semmit.

- Nem lehet, hogy Brannan-nek dolgozik?

- Brannan-t nem lehet csak úgy megtalálni - felelte a férfi. - Ő maga választja ki a munkatársait, elvégre nem hirdethet állást úgy, hogy az a munka illegális.

- Jogos - bólogatott Lauren, és már megis bánta a kérdést, majd elgondolkodott. - De attól még dolgozhat neki, nem? Mármint, ha Brannan választotta ki.

- Az előfordulhat, de az Uffernről csak én tudtam, és az nem egy átlagos kirándulóhely, ahová kiruccan az ember egy csomó titkos adattal egy pendriveon, amit véletlenül eldob...

- Biztos, hogy véletlen volt? - kérdezte hirtelen Natasha, mire a másik kettő kérdőn nézett rá. - Lehet, hogy direkt dobta el...Hogy rátaláljunk. Talán mellettünk áll.

- Az is egy opció - sóhajtott dr. Frances. - Egy szövetséges elég jól jönne.

- Valahogy meg kellene találnunk - javasolta Natasha.

- Feltéve, hogy Brannan nem találta meg előttünk - szólt Lauren, és feszülten néztek össze.

******

- Eltűnt? Eltűnt! ELTŰNT!??

Az éjjeli biztonsági őr, Odell Wilkinson, akire bár az ijedtség nem volt különösen jellemző, a főnöke üvölözésére kissé összebb húzta magát.

- Nagyon sajnálom, dr. Brannan, az emberem hibája, kezeskedem érte, és ígérem, megkapja méltó büntetésé...

- Soha többet nem akarom látni azt az őrt - vágott közbe a férfi, a dühtől remegve. - Tüntesse el a szemem elől holnapig, vagy maga is az utcán végzi.

Odell kissé bizonytalanul, de bólintott, majd már majdnem elhagyta a szobát, amikor dr. Brannan utána szólt.

- Idehozná Norman-t? Kérem.

- Kit?

- A copfos barmot.

Odell ismét bólintott, bár ijesztőnek hatott főnöke tekintetében az eskedlő kétségbeesés, de az esetében nem a legjobb ötlet kérdezősködni.

Dr. Brannan megvárta, ameddig az őr elhagyta az irodáját, majd leroskadt a székére. Arcát a tenyerébe temette, és próbálta feldolgozni, hogy már megint nem sikerült. Még Hurrikán is ellene fordult! Pedig olyan jól mentek a dolgok.

- Dr. Brannan?

A férfi fáradtan felnézett, dr. Neil Norman pedig az ajtóban várakozott. Brannan a fejével intett, hogy kerüljön beljebb, Norman leült, majd néhán percig a légy zümmögését is lehetett volna hallani a szobában.

- Kér egy italt? - kérdezte Brannan a feszülten ücsörgő Neiltől, megtörve a csendet.

- Azt megköszönném - biccentett.

- Tudja - kortyolt bele az italtba dr. Brannan. A torkát végig égette a folyadék, nyelt egyet, majf folytatta. - Most, hogy Hurrikán meglépett, végre ráérek magával is foglalkozni... Úgyhogy akár el is kezdhetné regélni, mi a francot csinál itt.

- Oké - fújta ki a levegőt Neil, majd mély lélegzetet vett. - Tudja, itt nőttem fel ezen a környéken... Mennyi év, mennyi boldogság...

- Ne beszéljen ilyen bölcselkedve, maga nem lehet harmicnál több - dünnyögte Brannan.

- Huszonhat vagyok.

- Teljesen mindegy. A lényeget mondja.

- Azt mondom - sóhajtott Neil, majd újra belefogott. - Tehát, boldog gyerekkorom volt. Eleinte Cambridge-ben kezdtem az egyetemet, tizenkilenc évesen azonban abbahagytam, Ausztráliába költöztem, és ott folytattam a tanulmányaim. Régi álmom volt, hogy ott éljek, és az ország felfedezése közben eljutottam a legnagyobb városba, Sydneybe is... Ott találkoztam vele.

- Az istenért, Norman, rohadtul nem érdekel a szerelmi élete - temette az arcát a tenyerébe dr. Brannan. - A dráma meg főleg nem, nekem is kijutott belőle bőven, semmi kedvem másokét is hallgatni...

- Jordannel - vágott közbe Neil, a keresztnév említésével pedig visszanyerte Brannan figyelmét. - Én akkor huszonegy voltam, ő csak tizenhét, még végzős sem volt. Találkozgattunk párszor, összejöttünk, majd egy telefonhívással mindennek vége lett. Egyedül voltam otthon, majd Jordan egyik osztálytársa hívott fel, hogy Jordan eltűnt, néhány nap múlva pedig jött a hír, hogy megtalálták a holttestét. Azonnal tudtam, hogy valami nem stimmel, ezért titokban belopóztam a hullaházba, és megnéztem Jordan állítólagos holttestét. Az nem ő volt, maga lefizette a rendőrséget, az orvosokat, a temetkezési vállalkozót, mindenkit! Mégis hogy lehet ennyi pénze?

- Egy pillanat - szólt közbe dr. Brannan. - Mégis honnan jött rá, hogy én voltam?

- Egyszerű volt - legyintett Neil. - Megtaláltam az ujjlenyomatát Jordan szobájában. Akkoriban az egyetem mellett gyakornok helyszínelőként, sok mindenhez volt hozzáférésem. Eleinte haragudtam magára, sőt, a saját kezemmel akartam megfojtani, mert elvette tőlem azt, akit szerettem, és ez borzasztó volt, szinte felemésztett. Maga volt már szerelmes...?

- Igen, és elég rendesen megjártam. Ne akarjon szerelmet, tönkretesz, és az egész életben kísért.

- Tudom, de akkor ezt nem így fogtam fel - sóhajtott a férfi. - Mint mondtam, ez eleinte volt. Meg akartam keresni magát, de tudtam, hogy Londonban él, én nem hagyhattam ott még egyszer a tanulmányaimat. Így befejeztem az egyetemet, hazajöttem, és az volt a célom, hogy megölöm magát.

- Kedves - mosolyodott el halványan dr. Brannan, mert valahogy érezte, hogy mi lesz a történet végkimenetele.

- Tehát, itthon voltam és a maga nyomára akartam bukkanni, de sehogy sem találtam meg. Maga egy szellem, tud róla? Mindegy, végül meglett. Azután végiggondoltam a dolgokat... Őszintén, mégis ki volt nekem Jordan? Talán az első igaz szerelmem, de akkor is tovább kell lépni. Akkoriban már valahogy rég nem is fájt a halála, sőt, azóta volt több barátnőm is, mégis miért rágódtam volna azon az ausztráliai lányon, akivel fél évet sem voltam együtt?

- Igen, a továbblépés egészséges - biccentett Brannan.

- ...úgyhogy továbbléptem. Kész, elfelejtettem Jordan-t, addigra viszont már megtudtam ki maga, és hogy hol találom. Megvolt a képesítésem, és valahogy meguntam az életemet, és valami izgalmasabbra vágytam. Valami... törvényen kívülire.

- Ugye tudja, hogy én nem azért végzek illegális kísérleteket, mert ez nekem a szórakozás? - vonta fel a szemöldökét dr. Brannan. - Tudósként meg van kötve a kezem, ha a kutatásomat legálisan akarom végezni. Ha az ember komolyan gondolja a tudományt, és márpedig én nagyon is komolyan gondolom, át kell lépni a határt.

- Értem, mire céloz, nem úgy értettem, hogy szórakozásból - visszakozott Neil Norman, a kezét tördelve. - Végül eljöttem ide, kémkedtem, hogy maga hol van, nem akartam azzal az izomagy Odellel konzultálni. Azután mégis észrevett, és hívta magát, így találkoztunk.

- És honnan tudott arról, hogy Fren meghalt?

- Ő volt az informátorom, amikor magát figyeltem annak idején.

- Remek, szóval még áruló is volt - dünnyögte Brannan. - Ugye tudja, hogy Jordan nincs itt?

- Hogyhogy? - ráncolta a szemöldökét dr. Norman.

- Az a lány rossz csillagzat alatt született, ez az igazság, de mégis alkalmatlannak bizonyult a kísérletre. Amneziáltam, és hazaengedtem.

- Értem.

- Még mindig nekem akar dolgozni? - fürkészte a másik férfit, mire az határozottan bólintott.

- Igen.

- Akkor fel van véve - nyújtott kezet dr. Brannan.