Kevés ember örül annak, amikor kirúgják a munkahelyéről. Ezzel Thomas Pierce is így volt, aki az egész világot átkozva lépett ki a londoni labor kapuján. Arcába belefújta a szél deresedő hajtincseit, melyeket dühösen söpörte el az útból. A nyakában pihenő sálat elvitte a szél, ő pedig csak tehetetlenül nézte a kötött anyag sodródását a szürke égbolton.

Utálta ezt a várost. Montanában nőtt fel, ott mindig olyan szép volt a tél, ehhez képest Anglia nagyra becsült fővárosában egy szem hó sem esett le. Eső, az bezzeg volt, télen-nyáron, éjjel-nappal. Már a rémálmaiban is esett az eső, sőt, nem is olyan régen a lakása is beázott.

Ez a város Thomas véleménye szerint csak addig volt érdekes, ameddig egy hónapnál kevesebbet kellett itt tölteni. Utána nem vált többé, mint egy sáros pocsolyává, a szó legszorosabb értelmében értve.

Most is mi történt? Az eső monoton kopogása visszhangzott a fekete taxi tetején, a sofőr pedig az ablakmosót mozgatta folyamatosan.

Thomas hanyatt dőlt, majd elgondolkozott. Egyetlenegy dolog kötötte London városához, az pedig az eddig remeknek gondolt állása volt. Természetesen nem volt leányálom, az állandó éjszakázások rendesen megártottak az egészségének, de végre olyan helyen dolgozhatott, ahol nem ítélték el iskolai végzettségének hiánya miatt, és így is kapott neve mellé doktori címet az okmányain. Itt nem kérdeztek. Kiosztották neki a feladatot, elvégezte, majd megkapta érte a fizetést, ráadásul nem is keveset. Azt csinálhatta, amit szeretett, és ezért még sok nullával ellátott összeget is kapott.

És erre eljött a mai nap. Mint minden csütörtökön, csak délre ment dolgozni, viszont éjfélig maradt volna, már ha nem bocsátják el négykor. Semmi személyes, dr. Brannan az egyik beosztottjával, dr. Jamesszel üzente meg a hírt.

Thomas először el sem akarta hinni. Mégis miért rúgnák ki? Már közel nyolc éve dolgozott a laborban, mindennel időben kész volt, soha egy rossz szót nem szólt. Sőt, szinte észrevehetetlen volt, soha egy kihágás, egy elrontott feladat. Akkor mégis miért nincsen már állása?

Gondolatait az ütközés szakította félbe. A taxi teljes erőből csapódott az oldalról jövő acélszürke Chevrolet-ba, ami a következő percben már el is hajtott. A szélvédő pókhálósra tört, az egyik oldalsó ablakon szabálytalan lyuk tátongott, a hátsó ülést elborították a szilánkok. A sofőr az ütközés pillanatában félrerántotta a kormányt, így merőlegesen a sugárútra álltak meg a többi autós dudálásával körülvéve. Thomas feje előrecsuklott, homlokán keletkezett sebéből egy-egy vércsepp cseppent a hátsó ülés lábrészét borító szőnyegre. Szemüvege lecsúszott az orrán, megrepedten zuhant az ölébe. A sofőr a kormányt még mindig szorítva feküdt ájultan, fején vérző sebbel.

Mire Thomas magához tért, és homályos látásán próbálta realizálni a történteket, a mentő hangját hallotta, majd minden újra sötétbe borult.

*******

Matthew egy pillanatig hezitált, mielőtt megnyomta volna a csengőt. Cseppet sem fűlt rá a foga, hogy szóba kelljen elegyednie a Szőkével, akivel mostanában még inkább se veled, se nélküled kapcsolatban álltak.

- Szia – nyelt egyet, amikor a nő ajtót nyitott. Köszönésre sem méltatta, csak intett, hogy jöjjön beljebb. – Nézd, tudom, hogy kerülsz engem, és meg is tudom érteni, de ez most tényleg csak szakmai dolog.

- Oké – bólintott a férfi, majd körbenézett a rumlis, ám otthonos lakásban. – Szóval itt laksz?

- Nem, ide hozom a gyanútlan pasikat, hogy azt higgyék, van lakásom – forgatta a szemét, majd leült, és kissé kínos csend telepedett közéjük. – Öhm... Kérsz valamit?

- Egy jobb életet, köszönöm – vágta rá Matthew, majd látva, hogy a Szőke pislogás nélkül mered rá, megvonta a vállát. – Inkább nem.

- Oké... - köszörülte meg a torkát a nő. – Akkor mondom is.

- Az jó lenne.

A szinte minden esetben magabiztos Szőke teljesen megsemmisítve érezte magát a férfi átható, metsző pillantás, amiből sütött, hogy a pokolba kívánja.

- Jó, nem fogok kertelni – elégelte meg a nő, mire Matthew felvonta a szemöldökét. – Nem tudom, mi történt Galway-ben, de ezt fejezd be! Azt hittem, hogy kezdünk kibékülni, erre fel sem hívsz, pedig már több, mint egy hónapja visszajöttél. Kerülsz, oké, de nem gondolod, hogy tudhatnám az okát?

- Te is tudod, hogy te magad vagy az oka – motyogta a férfi, most már kerülve a másik pillantását.

- Ó, tényleg? – fonta össze karját a mellkasa előtt. – Már ezerszer elmondtam, hogy vannak... dolgok, amelyekről nem beszélhetek.

- Az istenért, nem erről van szó – dőlt hátra a férfi. – Ha bármilyen adatot meg akarnék szerezni rólad, azt meg tudnám szerezni. Azt viszont te is tudod, hogy nekünk nincs jövőnk.

- Nincs... jövőnk? – vonta össze a szemöldökét a Szőke, mert a vita kezdett valami egészen másba átmenni.

- Nézd, semmi értelme úgy tenni, mintha bármi komolyabb is lehetne köztünk úgy, hogy te bármikor meghalhatsz...

- Matt, legalább hat éve ismerjük egymást, eddig valahogy sosem zavart – húzta fel a térdét ülésben a nő. – Vagy talán úgy érzed, most lesz... valami komolyabb köztünk?

- Nem tudom – felelt őszintén a férfi. – De nem szeretnék közelebb kerülni egy olyan emberhez, mint te. Nem akarom, hogy jobban fájjon, ha elveszítenélek.

- Hallottál már arról, hogy élj a jelennek? – billentette oldalra a fejét a Szőke. – Csak azért, mert mondjuk tíz év múlva talán meghalok, nem akarsz velem lenni. Tudod, azt hittem, ennél kitartóbb vagy.

- Tévedtél – vonta meg hanyagul a vállát a férfi.

- Hogy te... Á, mindegy, hagyjuk – legyintett a nő, majd idegesen elnevette magát. Felkapta az aktát az asztalról, és erőteljesen a férfihez vágta. – Menj! Menj innen!

*****

A kemény matracú kórházi ágyon tért magához. Hallotta a körülötte lévő gépek csipogását, mely a szívverését jelezte. Tompa fájdalmat érzet, de valahogy minden olyan nyugodtnak tűnt.

Lassan nyitotta ki a szemét. Elsőként a fehér plafont pillantotta meg, melyen éppen egy pók sétált keresztül, majd mintha rátekintett volna. Thomas megborzongott a rovar sárga íriszétől, és ülő helyzetbe tornázta magát.

Azonban hamarosan rájött, hogy nincs egyedül.

Zavartan nézett a kórházi ágya mellett ülő látogatóra, aki cseppet sem tűnt ismerősnek. A férfi kötött pulóvert, felette szürke dzsekit viselt, kezével pedig kordnadrágján dobolt. Drótszerű, szőkésbarna haja kiengedve omlott alá, így szinte a válláig ért.

- Öhm... Elnézést? – próbálkozott Thomas, ugyanis az idegen férfi nem vette észre, hogy felébredt.

- Á, jó napot – pillantott fel a férfi. – Thomas Pierce, ugyebár?

- Dr. Thomas Pierce – javította ki a betegágyon fekvő. Ezt a szót szerette hozzátenni.

- Hogyne – biccentett a másik. – Dr. Neil Norman, örvendek.

- Én is.

- Nem tudja, ki vagyok, ugye? – billentette oldalra a fejét ezek szerint dr. Norman.

- Talán kellene? – vonta fel a szemöldökét Thomas.

- A Nightmare kísérlet egyik vezető tudósa vagyok, ez talán segít valamit.

- Elnézést, de nem tudom, miről beszél – felelt szenvtelenül Thomas.

- Ugyan már, Mr. Pierce, ne áltassuk egymást – csóválta a fejét Neil, és itt már Thomas számára is világossá vált, hogy a férfi felkészülten érkezett. – Pontosan tudom, hogy ki maga. Maga pedig pontosan tudja, hogy a Nightmare nem csak egy Avenged Sevenfold-szám címe.

- Ezek bizalmas információk. Uram, megkérem, hogy távozzon – tiltakozott Thomas.

- Nem hiszem, hogy megértettük egymást, Mr. Pierce – hajolt közelebb az ágyhoz Norman, így a férfi érezte a lehelletét. – Ön természetesen tudja, mi az a Nightmare, hiszen ön tanulmányozta Hullócsillagot.

- Nem tudom, miről beszél.

- Hagyjuk a rizsát, Pierce! – csattant fel Neil. – Nincs itt Brannan, nem hallja meg, ha elárulja. Tehát halljam: maga miért tanulmányozza még mindig Hullócsillagot, amikor már évekkel ezelőtt befejezetlen alanynak nyilvánították?

- Itt nem arról van szó, hogy itt van-e Brannan vagy sem. – Thomas lehalkította a hangját. – Itt arról van szó, hogy ezzel veszélybe sodrom Hullócsillagot, az alanyokat és tudósokat is...

- Na, eljutottunk addig, hogy elismerte, hogy tudja, mi az a Nightmare – vicsorgott dr. Norman. – Miért figyeltetik még mindig Jordan-t?

- Azt hiszem, erről dr. Brannan-t kellene megkérdeznie – vélekedett Thomas, ám a következő pillanatban Neil felállt, és a gépeket kezdte el nézegetni.

- A maga érdekében ajánlom, hogy beszéljen – felelt háttal állva.

- Mit művel?

- Higgyen nekem, tudom, hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy meghaljon – igazgatott néhány csövet a férfi.

- Mi? – vonta össze a szemöldökét Thomas. – Autóbalesetet szenvedtem, és nem érzem úgy, mintha halálosak lennének a sérüléseim...

- Ó, higgye el nekem, Mr. Pierce – hajolt közelebb bizalmasan dr. Norman. – Én bármire képes vagyok a céljaim elérése érdekében.

******

Natasha unottan ivott bele a saját magának kikészített pohár vízbe, miközben dr. Frances jegyzeteit olvasgatta, és azt az aktát, amit levágott az asztalra, amikor hazaért.

- Mi az? – kérdezte Hayden, aki minden hang nélkül osont a konyhába.

- Egy akta – közölte a nyilvánvalót a lány.

- És mi áll benne? – érdeklődött a fiú, mert úgy tűnt, mindent harapófogóval kell kihúzni a másikból.

- Egy baleseti jelentés, tegnap történt Londonban – olvasta Natasha. – Az áldozat, dr. Thomas Pierce taxiban utazott, amikor egy rendszám nélküli szürke Chevrolet beléjük ment. A taxisofőr meghalt, Pierce viszont nem szenvedett komolyabb sérüléseket, de azért kórházba szállították, hogy megfigyeljék.

- Aha, és ez miért érdekel minket? – vonta fel a szemöldökét Hayden, mert valahogy ez a rész még nem tisztázódott.

- Nem tudom – felelt Natasha őszintén.

- Nem tudod?

- Nem.

- Akkor meg mi a fenéért van nálad az akta egy olyan esetről, amiről semmit sem tudunk?

- Nem tudom.

- De honnan van az akta?

- Dr. Frances adta – kezdett bele a magyarázatba Natasha, majd végig gondolta a kijelentését. – Pontosabban lecsapta az asztalra. Te tudod, hogy hol járt?

- Nem. Biztos, hogy nekünk hagyta ott az aktát?

- Valószínű. Azért dobta le, mert tudta, hogy megnézzük. Ha nem akarta volna, hogy lássuk, nem hagyta volna szem előtt.

- Jó, akkor kérdezzük meg, miért érdekel minket ez az eset – javasolta Hayden.

- Jó lenne, csak hogy nincs itt – tárta szét a karját. – Csak annyi üzenetet hagyott, hogy ne keressük, és majd jön vissza.

- Ó, értem. – A fiú bólintott, majd elgondolkodott. – Viszont, ha hasznosan akarjuk tölteni az időt...

- Jézusom, Hayden, ki ne mondd – tekintett fel a plafonra Natasha.

- ... Talán meglátogathatnánk Thomas Pierce barátunkat a kórházban.

*****

- Elnézést, de ide nem jöhetnek be – tolta őket félre az útból egy nővér.

- Thomas Pierce egy közeli barátunk – igyekezett menteni a menthetetlen helyzetet Hayden. Az volt a terv, hogy senki sem láthatja meg őket. – Szeretnénk megnézni, hogy van...

- Az állapota sajnos kritikus – bámult rájuk a nővér türelmetlenül, tekintetével üzenve, hogy húzzanak már el.

- Kritikus? – vonta össze a szemöldökét Natasha, és nem tudta eldönteni, hogy a nővér igazat mond-e, vagy csak lerázni akarja őket. – Mi úgy hallottuk, nem sérült meg súlyosan a balesetben...

- Nézzék – sóhajtott a nővér. – Ezt nem lenne szabad elmondanom, de joguk van tudni.

- Hallgatjuk.

- A sérülései valóban nem voltak súlyosak, viszont valaki nagy dózisban egy ismeretlen anyagot fecskendezett az egyik csövébe... Még a műtőben van, de az orvosok nem sok biztatót tudnak mondani.

- Ó, istenem – dőlt Natasha Hayden vállára, aki értetlenkedve nézett rá. – Tudja, Thomas-t nagyon régóta ismerjük... Borzasztó lenne, ha elveszítenénk...

- Igen – bólogatott Hayden a lehető legbánatosabb hangon, miután végre leesett neki, hogy muszáj rájátszaniuk a szerepre. – Azt tudják ki tehette?

Natasha dühös pillantást vetett a fiúra.

- Egy látogató, valószínűleg – felelt a nővér, gyanakodva méregetve a két fiatalt, akik elég erőltetett pózban karoltak egymásba.

- Rendben, köszönjük – szipogott Natasha, majd a kijárat felé kezdte ráncigálni Haydent. – Még benézünk később.

- Viszontlátásra – biccentett a nővér, majd elsietett a másik irányba.

- Ez meg mire volt jó? – bontakozott ki a lány karjaiból Hayden dühösen. – Semmit sem tudtunk meg!

- Maradj már! – szólt rá suttogva Natasha, majd halkan hadarva folytatta. – Úgysem mondanának semmit, kívülállók vagyunk.

- De így még hibbantnak is néztek, miattad! – szitkozódott tovább a fiú.

- Inkább nézzenek hibbantnak, mint gyanakvónak. Meg kell tudnunk, ki ez a Thomas Pierce.

- Na ne mondd... - morogta Hayden.

******

Az üvegpohár hatalmas csörömpöléssel ért földet, a szilánkok szanaszét repültek az iroda padlóján. A huzat kicsapta az ablakot, a hűvös levegő a helyiségbe áramlott.

- Én is örülök, hogy látom.

A férfi fekete köpenyét hátra döntötte, így láthatóvá vált az arca. Bőrét mély barázdák szelték, szeme alatt heg húzódott, a holdfény hatására arcára árnyék vetült. Fekete haja csomókban lógott a vállára, szeme alatt olyan sötét karikák húzódtak, mintha jókora pofonokat kapott volna.

- Bennett.

- Magának nincs joga ahhoz, hogy így szólítson – vicsorított sárgás fogával a férfi. – Maradjunk csak a Szuroknál, hiszen maga szereti a formalitást, dr. Brannan.

- Ahogy óhajtja – biccentett a férfi, ügyelve, hogy megőrizze a méltóságát, nem mutatva, hogy mennyire nem számított Bennett érkezésére. – Miben lehetek a segítségére?

- Egy egyszerű kérdést szeretnék feltenni, dr. Brannan – mondta Szurok lassan, miközben közelebb sétált, kezét végig húzva az asztal szélén.

- Állok rendelkezésére.

- Mondja meg nekem őszintén, dr. Brannan – pillantott fel a férfira Bennett. – Mégis mennyi mellékhatást okoz a Nightmare?

- Egy keveset, mindennek vannak mellékhatásai – bólintott dr. Brannan. – Talán összefutottál Conraddal?

- Maga tudja, hogy haldoklik?

- Természetesen, én mindannyiukat szemmel tartom.

- Mindenkire ez a sors vár?

- Mindenkire más hatással van a Nightmare – felelt Brannan lassan, megfontolva a választ. – Conrad érzékenyebb volt, mint például ön, Bennett.

- De maga tudja, ki mennyire érzékeny, igazam van? – billentette oldalra a fejét a férfi.

- Ezt nem lehet pontosan meghatározni, de azt lehet tudni, hogy ki esetében valószínűbb.

- Conrad meg fog halni?

- Ó, csak nem nőtt a szívéhez? – húzta gúnyos mosolyra a száját dr. Brannan. – Az örök szívtelen Bennett Morris csak nem kezdett el kötődni valakihez?

- Barátok vagyunk – húzta fel a szemöldökét a férfi.

- A barátság mi, ha nem kötődés?

- Lehet valamit tenni ellene, vagy mindenképpen meghal? – váltott témát Szurok. -

- Attól függ, mennyire előrehaladott a fertőzés.

- Hiszen az előbb mondta, hogy figyeltet minket.

- Igaza van – biccentett dr. Brannan, majd elgondolkodott. – Nem tudom pontosan, de nem valószínű, hogy sok esélye van a túlélésre.

- Akkor hagyjam annyiban?

- Ezt javasolnám.

- Mennyi ideje van hátra?

- Néhány hét.

- Legalább ebben őszinte volt – sóhajtott a padlót bámulva Bennett, ám amikor felnézett, düh izzott a tekintetében. – Maga egy féreg, dr. Brannan. Mindannyiunkat tönkretesz.

- Én nem ezt a szót használnám.

- Véget kell ennek vetnem – közeledett parázsló tekintettel a férfi, léptei nyomán pedig fekete szurok csordogált az iroda padlóján.

- Ne kövessen el semmi olyat, amit megbánhat, Bennett – hátrált dr. Brannan egészen az asztaláig, kezébe véve egy szikét.

- El sem tudja képzelni, hogy mióta várok erre a pillanatra – lépett még egyet Szurok, megfeketedett kezét felemelve. – Hogy lássam kihunyni az életet a szeméből...

- Nem hiszem, hogy ezt végig gondolta – vélekedett dr. Brannan, a szikét a lába mellé készítve.

- Én sem – felelt egy harmadik hang, majd a hanghoz tartozó személy néhány másodperc alatt leterítette a megtermett férfit.

- Kézben tartottam a dolgokat – fordult a megmentőhöz Brannan, ám amikor a szempár ránézett, elakadt a lélegzete. – Lily?

A másik nem felelt, csak kiugrott az ablakon a sötét éjszakába.

*****

Dr. Frances felvont szemöldökkel nézett a két fiatalra, akik kínosak álltak egyik lábukról a másikra.

- Eszeteknél vagytok, úgy őszintén? – dörzsölte az orrnyergét Matthew.

- Öhm... - Natasha zavartan álldogált. – Hayden ötlete volt.

- Áruló! – tátotta el a száját a fiú dühösen. – Mellesleg, te egy percig sem ellenkeztél, úgyhogy...

- Na jó, hagyjátok abba – elégelte meg a semmibe vezető vitát dr. Frances. – Teljesen mindegy, ki ötlete volt. A lényeg, hogy megtörtént.

- Mégis ki volt Thomas Pierce? – tette fel a kérdést Natasha, aminek a válaszára már órák óta vártak.

- Brannan egyik embere – felelt sóhajtva dr. Frances. – Szóval kritikus volt az állapota, mert valaki valami nem odaillő anyagot fecskendezett a vérébe?

- Igen, pontosan ezt mondtuk – bólintott fáradtan Hayden.

- Két irányból szemlélhetjük meg a történteket – kezdett bele a férfi.

- Tényleg? Én legalább százból tudnám – szólt közbe unottan Natasha.

- Az egyik az, hogy ez az egész Brannan mellett, a másik pedig, hogy ellene zajlott.

- Azt hittem, egyértelmű, hogy Brannan mérgezte meg – ráncolta a homlokát Hayden.

- Nem feltétlen. Ő nem intézné ilyen nyilvánosan a dolgait, megrendezett baleset, aztán pedig ismeretlen méreg a kórházban, ez mind túl nagy port kavar. Ha Brannan akart volna valamit Pierce-től, csendben intézi, és nem hívja fel magára a figyelmet.

- Ebben van valami – tűnődött Natasha.

- Persze, hogy van, én mondtam! – közölte felháborodottan Matthew. – Vagyis nagy valószínűséggel ez az egész Brannan ellen zajlott, hiszen Pierce a Nightmare tudósa, ha jól tudom, éppen Hullócsillagnál volt kutató. Olyasvalaki tehette ezt vele, aki Hullócsillag után érdeklődik.

- És az ki lehet?

- Ötletem sincs.

- És akkor most mihez kezdünk? – tárta szét a karját Natasha.

- Nem is tudom... Mit szólnátok egy kis cirkuszhoz? – vette fel az aznapi újságot az asztalról dr. Frances.

- Glandrea?

- Igen, Londonba jönnek. Így megspórolunk egy repülőutat.

- És talán valami újat is megtudhatunk – pillantott a címlapon szereplő fotóra Hayden.

*****

A Glandrea család hatalmas, vörös és arany mintás cirkuszi sátra a tér közepén volt felállítva. Még három óra volt hátra az előadásig, az emberek pedig még nem nyüzsögtek arrafelé, a család teljes nyugalomban készült az előadásra.

- Három látogató keresi önt, Mr. Noah – pillantott az elkülönített helyiségbe Aaliyah.

- Mit akarnak? – nézett fel az asszisztensre a fiú.

- Azt nem mondták, csak hogy magával akarnak beszélni – ismételte el a látogatók szavait a kanadai lány.

- Köszönöm, Aaliyah.

Noah Glandrea feltápászkodott, majd kilépett a sátor ponyvája alól, hogy fogadja a látogatókat, akiknek annyira sürgős volt valami.

- Jó estét – szemlélte gyanakodva a furcsa triót.

- Elnézést a zavarásért, Matthew Frances vagyok – nyújtott kezet a harmincas éveiben járó férfi.

- Noah Glandrea – rázta meg gyanakodva, majd a másik kettőhöz fordult.

- Natasha Scott, örvendek.

- Hayden Gilles – mutatkozott be a harmadik is, aki nem is tettette nemtetszését.

- Miben lehetek a segítségükre?

- Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni, ha ez nem gond – mondta Matthew Frances, akiről úgy tűnt, a szóvivő szerepét vállalta.

- Természetesen. Bejönnek? – ajánlotta Noah, majd a másik három egyező bólintására bementek a ponyva alá, a külön helyiségbe, hogy ne lássák a cirkusz díszletét.

- Noah, kik ezek? – ült fel egy lány, aki a fiú tökéletes mása volt. Egyedül az különböztette meg őket, hogy míg a fiú rövidre nyírt hajjal rendelkezett, a lány ébenfekete tincsei a háta közepéig értek.

- Az ikertestvérem – biccentett a fiú.

- Rhea Glandrea, örvendek – rázta meg egyesével mindenki kezét a lány is. Amikor hozzáért, Natasha megállapította, hogy a lány bizony selyemkesztyűt visel.

- Azt szeretnénk kérdezni, hogy ismerik-e Lindsay Olsen-t? – csapott egyből a dolgok közepébe dr. Frances. – Tudtommal itt dolgozott valaha.

- Rég nem láttuk Lindsay-t – mondta Rhea, nagyon koncentrálva minden gesztusára. – Még gyerekként volt a cirkusznál, tudják, a környéken lakott Aurorában. Barátok voltunk, dolgozott is velünk egy ideig.

- Késdobáló volt, ha jól tudom – szólt közbe Hayden.

- Nem csak az – rázta a fejét Rhea, így fényes fekete tincsei hófehér bőrű arcába hullottak. – Remek volt a kézügyessége, így mindig ő vállalta a késes mutatványokat is. Ebben nem volt semmi különös, ha arra gondolnának.

- Miért lépett ki a cirkuszból? – kérdezte Natasha. – Ha ez nem túl személyes.

- Nos, Lindsay rengeteg mindenben különbözött tőlünk – vélekedett Rhea, akiről úgy tűnt, szereti, ha nála van a szó, ugyanis a bátyja meg sem szólalt mellette. – Közel négy generációja vezeti családunk ezt a cirkuszt, jelenleg a bátyám és én vagyunk a vezetők, így mi már nem is szerepelünk. A cirkusz egyfajta tradíció a családunkban. Lindsay nem érezte ezt, hiszen ő kívülálló volt mindig is, emellett pedig lázadó, nem volt kedve olyan régiesebb dolgokhoz, mint egy huszadik század elejei hangulatú cirkusz. Elfogadtuk Lindsay döntését, amikor azt mondta, hogy ki szeretne lépni.

- Hazudsz, kislányom.

Rhea égkék szeme haragosan villant az idős hölgy felé, aki régies ruhájával és sminkjével eddig teljesen beleolvadt a kanapé mintájába.

- Ne hallgatózz, anya. – Rhea hangja szárazon csengett. – Nem is tudod, miről van szó.

- Ó, dehogynem – pillantott fel vastag tusvonallal kihúzott, gyerekeihez hasonló színű szemével a hölgy, majd észrevette a vendégeket. – Adalyn Glandrea, szolgálatukra.

- Ne figyeljenek az anyámra, diagnosztizáltan szenilis – hajolt közelebb Haydenhez Rhea. – Természetesen fájt Lindsay döntése, de mindannyian megértettük.

- Rendben. És beszéltek vele azóta?

- Nem – felelte szemrebbenés nélkül a lány, majd az órára pillantott. – Most viszont készülődnünk kell, sajnálom. Itt a névjegyem, bármikor hívjanak egyéb kérdésekkel, vagy bármivel.

- Viszlát – tessékelte ki őket Noah, majd ő is visszament a sátorba.

- Mi a véleményetek? – fordult a másik kettőhöz dr. Frances, amikor hallótávolságon kívülre értek.

- Gyanúsak – állapította meg Natasha. – Eszükbe sem jutott megkérdezni, miért érdeklődünk annyira Lindsay után.

- Adalyn viszont tudhat valamit – tűnődött Hayden. – Talán, ha egyedül tudnánk vele beszélni...

- Semmi értelme – rázta a fejét dr. Frances, mire a másik kettő meglepetten pillantott rá. – A nő tarotkártya jós, csak a pénztárcánkat húzná le, és hazudna, mint a vízfolyás.

- Rhea meg mindenkit megtéveszt a szépségével és az elegáns modorával, ám minket nem vett meg – szólt Hayden, mire Natasha kérdőn pillantott rá. – Illetve Adalyn lebuktatta, így mindegy volt.

- Én mindenképp beszélni fogok Noah-val – közölte Natasha. – Csak nekem adta oda a névjegykártyáját, nekem biztosan hamarabb elmondana bármit is, mint például Haydennek.

- És Rheával mi legyen?

- Ő keményebb dió, és nem tudjuk, mit rejtegetnek.

- Nagy rejtély a Glandrea család, az egyszer biztos – pillantott fel a csillagos égre Hayden, és ebben mindannyian egyet értettek.