Natasha fejére húzta a sapkáját, és tüntetően messziről méregette a fiút. Az elmúlt pár napban sikeresen elkerülték egymást, most viszont szemtől szembe álltak egymástól, bár a lány úgy vette észre, hogy ez csak a számára volt ennyire zavarba ejtő.

- Unalmasok vagytok – közölte velük kíméletlenül a mellettük elhaladó Lindsay, akit Doe kérésére be kellett vonniuk az akcióba.

- Te meg mit téblábolsz itt? – fakadt ki Natasha. – Miért nem fogod magad és dobsz egy hátast a Tower Bridge tetejéről?

- Zavarlak valamiben? – vonta fel a lány ívelt szemöldökét.

- Igen, az élésben – motyogta Natasha dühösen. – Tűnj már el a francba! Amúgy is, miért vagy itt?

- A Főnök kért meg rá – mosolygott továbbra is felettébb nyugodtan Lindsay, nem törődve azzal, hogy a másik lány nem áll messze attól, hogy megtépje.

- És ha „Főnök" azt mondja, ugorj a kútba, te gondolom, azonnal megteszed – rajzolt idézőjeleket a levegőbe Natasha, majd nem törődve azzal, hogy a mosoly leolvadt Lindsay arcáról, folytatta. – Hogy bírod ki, hogy most nem vagy mellette?

- Fejezd be, kislány – suttogta fenyegetően Lindsay, mire Natasha elhallgatott, na nem azért, mert meghunyászkodott volna. – Neked fogalmad sincs semmiről. Még azt sem tudod, hogy ebben a helyzetben Brannan a közös nevező.

- Tessék...? – szaladt fel Natasha szemöldöke.

- Erről beszéltem – vont vállat Lindsay. – Semmit sem tudsz.

Natasha kérdőn tekintett utána, majd amikor hallótávolságon kívül ért, Hayden felé fordult. Majd még a mozdulat közben azonban rájött, hogy jelenleg nincsenek beszélő viszonyban a fiúval, így azzal a lendülettel tovább fordult, közben viszont elbambult, így a következő pillanatban hátsó fele keményen csattant a betonon. Szitkozódva tápászkodott fel, és söpörte ki a szemébe hulló lilás tincseket, majd felállva körülnézett, bárki látta-e a jelenetet.

Naná, hogy látta.

Hayden felvont szemöldökkel figyelte az eseményeket, de még véletlenül sem sietett a lány segítségére.

Nagyon helyesen tette – füstölgött magában Natasha, de közben valahol mélyen rosszul érintette, hogy a fiú képtelen volt segíteni.

Majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a másik szüntelenül nevet rajta.

- Mi olyan baromi vicces? – förmedt rá a fiúra Natasha, miközben ő csak rázkódó vállal nevetett.

- Semmi, csak... Á, hagyjuk – rázta a fejét Hayden, továbbra is nevetve. Natasha kétkedve felvonta a szemöldökét, mire a fiú új javaslatot tett. – Fegyverszünet?

- Legyen – egyezett bele Natasha, és igyekezett úgy tenni, mintha félvállról venné. – Ha úgy ragaszkodsz hozzá.

Hayden elmosolyodott.

- Tubicáim! – hajolt közéjük dr. Frances, belerondítva a pillanatba. – Örülök, hogy elástátok a csatabárdot, de nem csak nézelődni jöttünk ide. Munkára fel!

Natasha biccentett Haydennek, jelezve, hogy majd folytatják.

- Hol van Lindsay? – fordult körbe Matthew.

- Itt vagyok.

- Jó, akkor beszéljük át újra a tényeket – csapta össze a tenyerét dr. Frances, az épület alaprajzát pedig lesimította az asztalra. – Magát a rablást Hayden hajtja végre, addig Natasha őrködik, Lindsay pedig kint várja őket, ahogy én is. A nyakéket egy vitrinben tartják, a második emeleten. Hayden, amikor betöröd az üveget, annak hangja lesz, ezért lesz szükséged Natashára, aki majd feltartóztatja a biztonságiakat. Ja, és a legfontosabb; mindezt arc nélkül hajtjuk végre, hiszen nem akarunk Lindsay példáját követve körözött szökevények lenni.

- Nézzetek engem, mint rossz példát – dünnyögte unottan a lány.

- Csak úgy sugárzod a pozitív energiát – villantott rá egy fanyar mosolyt Matthew, aki a rosszkedvű Lindsay-vel ellentétben kétségkívül izgatottnak tűnt. – Szóval, kalandra fel?

- Én inkább azt mondom, hogy jó lenne nem a sitten kikötni – motyogta Natasha.

- Ki hogyan vélekedik – vont vállat dr. Frances. – Csináljuk!

*****

Natasha meglehetősen idegesen toporgott a terem ajtaja előtt. Az épületben aznap éppen egy elegáns bált rendeztek, vagyis valamilyen szinten kénytelenek voltak elvegyülni.

Natasha egy világoskék, földig érő, a mellrésznél csipkés ruhát viselt, amiben rettentően kényelmetlenül érezte magát, de dr. Frances ragaszkodott a beépüléshez megfelelő viselethez. A lány abban a percben elképesztően irigyelte Lindsay-t, aki, mint kívül várakozó, farmer és póló párosításban érkezett az akcióra.

- Sokkal csinosabb lennél, ha nem vágnál ilyen fanyar képet – jegyezte meg dr. Frances.

- Egy szót se szóljon – bámulta a földet a lány. – Nem magának kell majd magassarkúban menekülni.

- Én megmondtam, hogy nem kell ennyire hitelesnek lenni – fonta össze mellkasa előtt a karját Lindsay, cseppet sem barátságos pillantással mért végig Natashát. – A ruha alatt úgysem látszik, nyugodtan lehetnél tornacipőben, Esőcsepp.

- A végén még milyen nagy barátnők lesztek.

Natasha megperdült, és egy másodpercig azt kívánta, bár ne tette volna. Maga sem értette, miért volt rá ekkora hatással a fiú megjelenése, hiszen semmi különös nem volt rajta, bár még sosem látta kiöltözve. Nem vitte túlzásba a dolgot, fehér inget és fekete öltönyt viselt, még a nyakkendője is makulátlanul volt megkötve. Barna haja rendezett volt, kifényesített, fekete cipőjével pedig egy Natasha számára ismeretlen dallamot dobolt. A lány nem tudta megmondani, hogy miért vágta ennyire mellbe a látvány, hiszen közel sem most látta először, pontosan tudta, hogy néz ki, és mégis az átlagosnál gyorsabban vert a szíve.

- Csak nem elakadt a szavad? – vonta fel a szemöldökét incselkedve Hayden, mire Natasha egyből visszatért a valóságba. Mégis mit képzelt?

- Tőled? Biztosan nem – nézett rá megvetően a lány. Vagy legalábbis úgy próbált.

- Kár. Pedig te nagyon szép vagy, csak ez a lila haj nem illik a ruhádhoz – vonta fel a szemöldökét Hayden.

- Tudod mit? Inkább meg sem szólaltál volna – legyintett Natasha idegesen, majd elviharzott.

- Néha tényleg jobb lenne, ha csendben tudnál maradni – tekintett rá sokatmondó pillantással dr. Frances, majd a lány után sietett.

- Natasha!

- Hagyjál! Egy nagy bunkó vagy, pedig pont most békültünk ki, és... - hadarta a lány gesztikulálva, majd amikor megfordult, rájött, hogy nem is Haydennel üvöltözik. – Ó. Maga az.

- Csalódott vagy? – billentette oldalra a fejét a férfi azzal a pillantással, amit Natasha Matthew nevéhez kötött, mivel eddig senki mástól nem látta ezt a mindentudó pillantást.

- Nem.

- Helyes – biccentett a férfi, majd sóhajtott. – Nézd, nem fogok prédikálni a párkapcsolatról, én sem vagyok nagy szakértő a témában, de...

- Ki beszélt itt párkapcsolatról? – torpant meg a lány.

- Ugyan már, ne áltasd magad. Valamit határozottan érzel a fiú iránt, akkor is, ha talán csak hormonok.

- Hormonok? – kérdezte bizonytalanul Natasha.

- Én nem tudhatom. Mindenesetre, csak figyelmeztetni akarlak, és bármennyire is helyes srác, ne várj tőle semmit.

- Én nem akarok semmit Haydentől, egyszerűen idegesít, hogy egy érzéketlen, bunkó, id...

- Állj – emelte fel a kezét a férfi, mire Natasha elhallgatott. – Nekem nem kell ezt magyaráznod, pontosan tudom, milyen ez. Én kedvelem Hayden-t, de téged jobban kedvellek, ezért adom azt az egyszerű baráti tanácsot, hogy felejtsd el. Te érzékeny vagy, ő pedig egy valóságos forgószél, túl gyors a számodra, és hamar vége lenne. Ne kívánj magadnak egy összetört szívet.

Natasha szótlanul bólintott, már nem volt kedve ellenkezni.

- Tedd félre a sérelmeidet – javasolta a férfi. – És dolgozzunk.

Ismét bólintott, majd visszamentek a többiekhez.

- Oké, Hurrikán meg Esőcsepp bemegy – mutatott a messzeségben lévő épületre Lindsay. – A doki és én pedig itt megvárjuk őket. Rádiókapcsolat van, egyéb módon nem léphetünk kapcsolatba egymással. Hurrikán végzi a piszkosmunkát, mert kevésbé labilis, mint Esőcsepp, ezért rábízzuk az őrködés feladatát. Nem beszéltek az ott lévőkkel, ha nem muszáj, és ami a legfontosabb; nem keltünk feltűnést. Amint megvan a nyakék, a szellőzőn keresztül tudtok kijönni, ami a tetőre vezet, onnan pedig ide visszajöttök. Értve vagyok?

A másik kettő szaporán bólogatott, majd kezdetét vette az akció.

A bejáratnál felmutatták a hamisított belépőkártyát, majd igyekeztek elvegyülni az elegáns gazdagok körében.

- Ne fogadj el se italt, se kaját – súgta a lány fülébe Hayden. Natasha libabőrös lett a fiú ajkának érintésétől.

- Ne nézz már idiótának – sziszegte válaszul. – Nem vagyok olyan naiv, mint gondolod.

- Ha te mondod – lépett hátra felvont szemöldökkel a fiú. Egy pillanatig még egymás szemébe néztek, majd Hayden figyelmét elvonta valami más. – Látok néhány biztonsági őrt.

- Nagydarabok?

- Vízbe tudod fullasztani őket, legyen egy kis önbizalmad – mondta halkan a fiú, az őröket méregetve.

- Szóval nagydarabok.

- Mondtam, hogy ne becsüld alá magad – biccentett a fiú, majd hirtelen a lány felé fordult, és megragadta a kezét. – Szerintem észrevett, vegyüljünk el.

Natasha bólintott, és igyekezett megállni, hogy ne rántsa ki a kezét Hayden szorításából. Tudta, hogy csak az álca miatt volt, felesleges lett volna ebbe bármi mást belemagyaráznia.

- Ugye nem kell táncolnunk? – kérdezte a lány kétségbeesetten suttogva, amikor arra lett figyelmes, hogy egyértelműen a táncparkett felé haladnak.

- Csak addig, ameddig áthaladunk a tömegen – motyogta a fiú, a lányt maga előtt vezetve. – A lift a másik oldalon van. Kérlek mondd, hogy legalább annyira minimális szinten tudsz táncolni, hogy ne legyünk feltűnők a bénázásunkkal...

- Ez nem hiszem, hogy megnyugtatóan fog hangzani, de ha tudtam is valaha táncolni, már egész biztosan nem emlékszem rá – suttogta Natasha. – Miért, te tudsz?

- Az túlzás. Ezért reméltem, hogy legalább te... - Hayden idegesen tekintett körbe. – Tudod mit, hagyjuk a táncolást. Kockázatos. Inkább menjünk a táncparkett mögött, arrafelé a mosdók vannak, ha jól látom. Nem lesz feltűnő.

- Ha te mondod... - motyogta Natasha, elvesztve a fonalat a fiú gondolatmenetével. – Menjünk.

Átvágtak néhány túlzott alkoholmennyiségtől szédelgő páron, majd a mosdók mellett megtorpantak, hiszen a férfi vécéből éppen egy biztonsági őr jött ki.

- Ne haragudj – hadarta Hayden, ám mielőtt a lány végig gondolhatta volna, mire gondolhat, már meg is történt.

A fiú megragadta a vállánál, gyengéden a falnak lökte, ajkát pedig a másikéra tapasztotta. Natasha lefagyott a fiú csókjától, a fejében pedig meghallotta a vészcsengőt dr. Frances figyelmeztetésével. A következő gondolata viszont az volt, hogy ez csak az álcáért van, így nem lökhette el magától. Hagyta, hogy a sűrű köd az agyára ereszkedjen, majd átkarolta a fiú nyakát, és még szorosabban húzta magához.

Látta a biztonsági őr fintorgó pillantását, aki legyintett, egyfajta „ezek a fiatalok" mozdulattal, majd tovább indult a másik irányba.

Amint eltűnt a folyosó végén, Hayden elhúzódott Natashától. Egy halvány mosolyt villantott rá, majd elrohant a lift felé.

A lány egy végtelennek tűnő másodpercig bámult utána, majd a tenyerébe temette az arcát, és hátát a falnak vetve lecsúszott a hideg padlóra.

Szaporán vette a levegőt, a szívverése pedig a háromszorosára gyorsult. Nem hitte volna magáról, hogy képes lenne ilyen intenzitással csókolózni Haydennel, még akkor sem, ha a lesittelésük a tét.

Nem, most nem omolhat össze.

Éppen a közepén vannak az akciónak, ha most összeomlik, mindennek vége. Csak túl kell élnie ezt az egészet, és utána zokoghat két napon keresztül a szobájába zárkózva.

Letörölt egy kósza könnycseppet a szeme sarkából, majd belökte a női vécé ajtaját.

Megnyitotta a csapot, majd egy kevés vizet löttyintett az arcára. A tükörképére tekintett. Zaklatott volt, ez látszott rajta, és az eddig kontyba csavart hajából is kiszökött néhány tincs. Magában Hayden-t szidta a frizurája romlásával. Megigazította a vállán a ruhát (egész biztosan ezt is Hayden mozdította el, majd kilépett az ajtón, és keresett egy eldugott zugot, ahonnan biztonságosan figyelheti a lift közelében mozgolódókat.

*****

Hayden igyekezett a legtökéletesebb álcát nyújtani, amikor egy férfi beszállt a liftbe. Köszönésképp biccentett, majd tovább bámulta a lift gombjait.

- A harmadikra kérném.

Hayden megnyomta a kért emelet gombját.

- Szörnyű ez a parti, nem gondolja, uram?

- De, nagyon is egyetértek – bólogatott Hayden kötelességtudóan. Bár nem igazán tudott nyilatkozni a bálról, avagy partiról, ahogy az idegen nevezte, hiszen mindössze tíz percet, ha látott belőle.

- Maga már itt kiszáll? – nézett rá csalódottan a férfi, amikor a liftajtó kinyílt a második emeleten.

- Sajnálom – pillantott vissza a fiú, majd elhagyta a liftet.

Körbefordult az épület azon részén, ahova érkezett.

Tágas körfolyosó, sok szobával. Felidézte magában az emelet alaprajzát, felhúzta a kesztyűjét, majd benyitott a szerinte megfelelő ajtón.

Ott azonban csak egy párt talált, elég intim helyzetben, ezért sűrű bocsánatkérések közepette becsukta az ajtót, és a mellette lévőt nyitotta ki.

A szobában sötétség honolt, azonban rövid tapogatózás után megtalálta a villanykapcsolót.

Na, ez már stimmelt.

A helyiség legtávolabbi sarkában egy üvegvitrin állt, benne egy nagyon is értékesnek tűnő nyaklánccal.

Elégedetten elvigyorodott, majd a kezét felemelve egy enyhébb széllökést zúdított a szobára, ami enyhe volt egy hurrikánhoz képest, de ahhoz, hogy az üveg hangos csörömpöléssel szilánkokra törjön, elég volt.

A riasztó sípolása beindult, tudta, hogy nincs sok ideje.

Az ékszert a nyakába akasztotta, majd felmérte az esélyeit. Az ajtó mögött több száz biztonsági őr, és hamarosan a rendőrség is várja, így a legelfogadhatóbb ötletnek az ablakon kiugrást tartotta.

Kitárta az ablakot, mire a hűvös éjszakai levegő a szobába áramlott. Felállt az ablakpárkányra, majd azonnal megkapaszkodott, amikor realizálta, hogy ez bizony nem lesz olyan egyszerű.

A következő minutumban azonban kinyílt az ajtó és az első biztonsági őr bejutott a szobába. Elkerekedett szemekkel nézett a felé forduló fiúra, aki azonnal rájött, hogy hibázott.

Fél kezével elengedte az ablak keretét, majd legyintett egyet, ami egy széllökéssel volt egyenlő. Még a riasztó által okozott zajban is hallotta a roppanást, ami az őr nyaki csigolyájának eltörését jelentette.

Most már nem habozott, elengedte az ablakkeretet, és leugrott a mélybe.

Zuhanás közben a kezét maga elé tartotta, így a becsapódás pillanata előtt egy szélenergia mezőt létesített, ami ellentmondva a gravitációnak, megtartotta pár centivel a föld felett.

Kifújta a levegőt megkönnyebbülésében, majd megszüntetve a mezőt, a betonra esett.

Felállt, majd futásnak eredt.

******

Natashában szabályosan megállt az ütő, amikor meghallotta a riasztót. Tudta, hogy ez azt jelenti, hogy Hayden megszerezte a nyakéket, és remélhetőleg most menekül. A biztonsági őrök mennyisége azonban, akik a második emeletre siettek, nagyon is aggasztónak hatott.

A kezét kinyújtva egy pocsolyát kreált a padlóra, mire egymás után több őr is elcsúszott rajta. Tudta, hogy ez nem sokáig tart, de legalább egy kevés időt nyerhetett Haydennek a meneküléshez.

Ezt a trükköt még eljátszotta párszor, egészen addig, ameddig az egyik őr lassan sétálva jött le az emeletről. Natasha egy sarokba húzódott, hogy ne vegyék észre.

- Mi történt? – kérdezte türelmetlenül az egyik őr.

- Eltűnt a nyakék, a tolvaj pedig meglépett – füstölgött a másik őr.

Natasha szívéről hatalmas kő gördült rá, ám ekkor eszmélt rá, hogy neki is gyorsan el kellene húznia a csíkot.

Betért a női mosdóba, ahol tárva nyitva találta az ablakot. Ez furcsa volt, de nem volt ideje foglalkozni vele, úgyhogy kimászott rajta, majd a magassarkút ledobva rohanni kezdett az éjszakában.

*****

- Egy hét alatt két rablás? Ti aztán halmozzátok az élvezeteket – méregette a laborba való betöréshez szükséges felszerelést Hayden. – Ne már, Matthew! Natashának szuperereje van, akkor meg minek a paprikaspray?

- Nekem is szükségem lehet rá – vont vállat a férfi, majd eltolta az útból a fiút. – Ha már nem segítesz, legalább ne lábatlankodj.

- Én segítenék, ha hagyná! – méltatlankodott Hayden. – De maga közölte, hogy ez a közös akciójuk Natashával, vagyis én ki vagyok hagyva.

- Ne hisztizz már – motyogta unottan az említett. – Nem hiszem, hogy nagyon fűlne hozzá a fogad, ha be kéne másznod egy szűk tetőablakon.

- Szívesen megcsinálom helyetted – ajánlotta fel a fiú, meglepően lovagiasan.

- Nincs szükségem bébiszitterre – vetette oda foghegyről a lány, majd eloldalazott a konyha felé.

- Mi történt köztetek? – érdeklődött dr. Frances, miközben a felszerelést dobálta egy táskába. – Natasha csak annyit mondott, hogy a szokásos formádat hoztad, de a rablás óta láthatóan kerülitek egymást, és ha beszéltek, akkor is valamelyikőtök elég hamar átvált flegma stílusra.

- Semmi nem történt – tagadta Hayden, mire a férfi felvont szemöldökkel nézett rá. – Jó, semmi olyan nem történt, amiért magyarázattal tartoznék.

- Ezt esetleg kifejthetnéd.

- Oké, oké. Szóval, a lift felé haladtunk, és éppen szétváltunk volna, amikor jött egy biztonsági őr. Senki nem járt a közelben, ráadásul nem mehettünk volna fel az emeletre, mert nem volt belépőnk az épület hotel részében. Nem akartam, hogy felfigyeljen ránk, vagy kérdezősködjön, ezért...khm...megcsókoltam Natashát.

- Hayden, te akkora egy idióta vagy – masszírozta az orrnyergét dr. Frances. – Nem játsszunk a nők érzelmeivel, ezt igazán tudhatnád.

- Ez nem játék volt, ő is tudta, hogy azért tettem, hogy ne figyeljen fel ránk az őr.

- Akkor sem csinálunk ilyeneket. Miért nem mentetek be a mosdóba? Az is arra volt.

- Öhm... - Hayden a plafonra tekintett. – Nem jutott eszembe.

- Szóval előbb jutott eszedbe megcsókolni Natashát, mint bemenni a két méterre lévő mosdóba – összegezte a férfi, a homlokát ráncolva.

- Jó, de megtörtént, most már mindegy.

- Ja, csak tudod, a nők nem felejtik el egykönnyen, ha megcsókoljuk őket – jegyezte meg mindentudóan dr. Frances.

- Mégis mikor lett maga ilyen szakértő? – fintorgott a fiú. – A Szőke után?

- Hayden, elég volt – figyelmeztette a férfi. – A lényeg, hogy Natashának valószínűleg igenis számított az a csók, és rosszul esik neki, hogy rajtad nem látja ugyanezt.

- Ó.

- Lám, tiszta terapeuta lettem – veregette hátba a fiút dr. Frances, majd az órájára nézett. – Most viszont eszedbe ne jusson ezt megbeszélni vele, ugyanis még nagyon sok dolgunk van.

******

Natasha lassan ereszkedett a tetőn, azonban megcsúszott, így egyenesen bezuhant az ablakon.

A szilánkok szanaszét repültek, itt-ott felsértve a bőrét.

Hanyatt fekve érkezett. Lassan nyitotta ki a szemét, és egészen ameddig ki nem élesedett a látása, nem ült fel. Amikor ez megtörtént, óvatosan feltápászkodott, megkapaszkodva Brannan íróasztalában. Kisöpörte homlokából az oda lógó hajtincseket, majd aggódva látta az ujjain vöröslő vért. Ellátásra van szüksége, vagyis jobb, ha gyorsan végez.

A pendrive-ot a megfelelő helyre bedugta, majd nem tudott mást tenni, csak várni. Az ablak betörése zajt keltett, valaki egész biztosan fel fog rá figyelni. Viszont igyekezett kevésbé idegeskedni, úgyhogy próbált valamilyen elfoglaltságot keresni, ameddig a winchester tartalma töltődik.

Körülnézett az irodában.

Nem volt éppen rend, de Natasha nem rendmániásként ismerte Brannan-t, ez nem lepte meg. Az asztalon papírok voltak szétdobálva, és egy üres, minden bizonnyal mosatlan kávésbögre is volt ott. Ám ami meglepetésként érte a lányt, az az íróasztal szélén heverő fotóalbum volt.

Natasha felvont szemöldökkel lépett közelebb, és a kezébe vette.

Valamiért olyan furcsa volt, hogy Brannan-nek van fotóalbuma, mert valahogy mindig is egyfajta szörnyetegként tekintett rá, holott lassan ébredt rá, hogy igazából nem az.

Az album első képe fekete-fehér, illetve meglehetősen megfakult volt, és két szőke kisgyereket ábrázolt, akik egymást átölelve néztek a kamerába. Beállított kép volt, mindketten ki voltak öltözve, és a kisfiú nagyon is kedvetlennek tűnt. A nála pár évvel fiatalabb kislány szeme ellentétben bátyjával, érdeklődve csillogott.

Natasha elszoruló szívvel ismerte fel a Brannan testvérpárt.

Lapozott. Több kép is szerepelt Brannan gyerekkorából, majd idősebb korából, például a diplomaosztójáról. Olyan furcsa volt, egyetlen könyv, és egy teljes élet dokumentálva.

A következő kép azonban még érdekesebbnek bizonyult, ugyanis Brannan öltönyben szerepelt rajta, mellette pedig egy fehérruhás nő állt, a fejét a férfi vállára hajtva. Ez nem készülhetett máskor, mint Brannan és Willa esküvőjén. A kép 1984-ben készült. Mindketten fiatalok voltak, huszonévesek, gondatlannak és boldognak tűntek. Natasha fájó szívvel gondolt vissza a férfi fáradt és meggyötört arcára, ami az utóbbi években jellemző volt rá.

Csak harminc év telt el, és mégis, mennyi minden történhetett ennyi idő alatt.

Az album utolsó lapja ki volt tépve, de az aláírt dátum még látszódott, az pedig 2001 volt. Na ez érdekes, mert akkor Willa hivatalosan már halott volt, legalábbis az aktája szerint, de dr. Frances sosem hitte ezt el.

A lány sóhajtva csukta be a fotóalbumot, majd látva, hogy a telepítés közben befejeződött, a megfelelő eljárás szerint kihúzta a pendrive-ot, és már kifelé indult, amikor valamin felkeltette a figyelmét.

Egy akta hevert az asztalon, méghozzá félig nyitva.

Nem tudott megálljt parancsolni a kíváncsiságának.