- Megvan? - nézett sürgetően a férfire, aki sietően kutatott a táskájában.

- Meg – nyújtotta át a mappát a fényképekkel együtt. A férfi elvette a másiktól, majd belenézett, és kivett két fényképet.

- Milyen aranyosak – nézegette a fotót, napbarnította arcbőrén pedig ördögi mosoly terült szét. – Egész biztos, hogy semmi más nem történt közöttük? Semmi... intimebb?

- Nem – rázta a fejét a másik férfi. – De vagy két órán keresztül voltak a medencében. Beszélgettek, nevetgéltek... Elég gondatlannak tűntek.

- Még nem tudják, mi vár rájuk – nézett a távolba. – Köszönöm, Samson. Maga igazán remek munkát végzett.

A szőke férfi biccentett, majd magára hagyta a sötét hajút. Az elővette a zsebéből rezgő telefonját, majd vidáman szólt bele.

- Helló, Lindsay! Megvannak a fényképek, és elegendő belátást biztosítanak az ifjak életébe.

- Helló, Főnök – hallatszott a vonal másik végéről. – Nagyon klasszul hangzik, itt viszont akadt egy kis... probléma.

- Mi a gond? – ráncolta össze sűrű szemöldökét a férfi.

- Az az idegesítő szőke csaj, hogy is hívják? Teljesen mindegy – halkította le a hangját a lány. – Már megint felbukkant, és elvitte a pénzt. Engedd meg kérlek, hogy legközelebb fejbe lőjem!

- Nem tehetjük, Lin, ezt te is tudod – túrt sűrű, sötétbarna tincseibe a férfi. – Az a lány az elsődleges összekötőnk a Nightmare-hez, életben kell tartanunk. És tudom, hogy ő egy valóságos szellem és még a neve is kormányzati titok, de akkor is fontos személy, úgyhogy sajnálom, de nem lőheted le.

- Tudom – sóhajtott a vonal másik végén Lindsay. – Akkor most mit tegyek? Nincs meg a szajré.

- Szerezz másikat – vágta rá csípőből a férfi.

- Egy vasunk sincs, Főnök – emlékeztette a lány. – Ezt azt egészet nem fogjuk tudni finanszírozni úgy, hogy összesen ötven dolcsim van...

- Háromszáz font elég lesz – szólt közbe „Főnök". – A dollárt is átváltjuk, és össze fog jönni. Bízz bennem.

- Amikor legutóbb ezt mondtad, három hónapig nem volt cipőm – emlékeztette Lindsay.

- Minden rendben lesz – ígérte a férfi, talán kissé felelőtlenül. – Ez az első esélyünk jó ideje, Lin. Menni fog.

- Ajánlom is – morogta a lány. – Háromszáz font? Megoldjuk.

- Megoldjuk – ismételte a férfi, majd kinyomta a telefont.

******

Natasha érdeklődve nézett Laurenre, aki hosszú percek óta úgy méregette, mintha kérdezni szeretne valamit. De nem mondott semmit, csak ötödik alkalommal is kinyitotta, majd becsukta a hűtőt.

- Mondd már, megőrjítesz.

- Mi? – fordult felé Lauren.

- Mit akarsz kérdezni?

- Miből gondolod, hogy kérdezni akarok valamit? – nézett be a lány ismét a hűtőszekrénybe.

- Azért, mert itt lézengsz a konyhában, most nyitottad ki hatodjára a hűtőt, és közben folyamatosan úgy méregetsz, mintha csótány ülne a fejemen.

Lauren sóhajtott.

- Jó, igazad van. Csak az érdekelne, hogy mi volt ez a tegnapi.

- Tegnapi mi?

- A medencés délutánotok Haydennel, akit állítólag ki nem állhatsz – vonta fel a szemöldökét a lány.

- Én csak úszni akartam, ő meg odajött zavarni. Nem én kértem meg, hogy jöjjön – vont vállat Natasha.

- De ne tagadd, hogy jól érezted magad vele – húzta fel a szemöldökét a lány.

- Ez most miért ilyen fontos? – sóhajtott a másik.

- Csak próbállak megóvni attól, hogy belezúgj.

- Akkor megnyugodhatsz, szó sincs ilyesmiről – rázta a fejét Natasha, és hirtelen maga sem tudta, hogy miért zaklatta fel őt ennyire ez az állítás. – Elmegyek... sétálni. Ha dr. Frances keresne, mondd meg neki, hogy a környéken vagyok.

Meg sem várta a másik lány válaszát, cipőt húzott, kabátot vett fel, majd kilépett az utcára.

Odakint csípős volt a novemberi levegő, és a késő délutánhoz képest a Nap már jócskán alacsonyan járt az égen, narancs, sárga és rózsaszín csíkokat, mintákat festve az alkonyi égre. Zsebre dugta a kezét, és kezdett fázni, de ki kellett szellőztetnie a fejét.

Lauren tényleg képes volt megvádolni azzal, hogy neki tetszik Hayden? Ez még viccnek is rossz. Hayden egy arrogáns idióta, ő pedig nem dől be a játékainak. ... Nem igaz?

Elkövette azt a hibát, hogy túlságosan elmerült a gondolataiban, és kicsit sem figyelt arra, hogy mi történik körülötte. Talán ha kicsivel éberebb, észreveszi a mögötte haladó alak árnyékát, aki a következő pillanatban a lány szájára tapasztotta a kezét, majd a sikátor felé kezdte húzni.

Natasha megpróbált kiszabadulni a szorításból, de nem sokra jutott. Utána a vízzé válással próbálkozott, de a fuldoklás miatt megromlottak a képességei, így az sem jött össze. Összefolyt előtte a naplemente látképe, majd minden elsötétült.

******

Amikor magához tért, hirtelen nem tudta felidézni, mi történt. Lassan tértek vissza az emlékei, és kénytelen volt realizálni, hogy elrabolták. Úgy tűnt, az uborkaszezon véget ért.

Kinyitotta a szemét, és elégedetten nyugtázta, hogy egyedül van. A kezei össze voltak kötözve, ő maga pedig a földön ült, egy üres szobában. Vízzé alakult, kicsúszott a kötél szorításából, majd az ajtóhoz lépett.

- Ne olyan sietősen, Esőcsepp.

Natasha lassan fordult meg, majd úgy nézett farkasszemet egy számára eddig ismeretlen személlyel. A férfi fényes, sűrű, olajbarna hajjal büszkélkedhetett, mely körülbelül az álláig ért. Magas volt, határozott vonásai miatt pedig egyértelmű tekintélyt sugárzott már az első percben. Nyakában egy láncot viselt, amin egy zöld kő függött, ami valószínűleg smaragd, vagy smaragd utánzat lehetett. Kreolbarna bőre mellett szinte sértő volt a szemnek a fehér pulóver, amit viselt. Nem volt idős, a harmincas évei elejénél nem járhatott messzebb, mélybarna szeme pedig pajkosan csillogott.

- Ki maga? – kérdezte a lány, és próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy az idegen úgy néz ki, mintha most lépett volna elő egy spanyol divatmagazinból.

- Mr. Doe vagyok – mutatkozott be. – Te pedig Natasha Scott, avagy Esőcsepp, ha nem tévedek.

- Doe? Pedig megesküdtem volna rá, hogy spanyol.

- Portugál vagyok – mosolyodott el, ami által kivillant hófehér fogsora. – És ez egy álnév, pont úgy, mint neked az Esőcsepp.

- Maga Neil Norman? – bukott ki Natashából akaratlanul is a kérdés.

- Neil Norman? – tűnődött el a férfi. – Nem ismerős ez a név. Mindegy, térjünk is rá a lényegre.

- Jó lenne, mert dolgom van – biccentett a lány.

- Például mi? Medencézés egy fiúval? – vigyorodott el a férfi, Natashának pedig elakadt a lélegzete. – Ne is kérdezd, hogy honnan tudom. Egy feladatom lenne számodra.

- Nem szokásom megbízásokat vállalni.

- Ó, igazán remélem, hogy most kivételt teszel – kacsintott Doe. – Remélem világos, hogy melyikünk itt a főnök. Én diktálom a szabályokat. A feladatod pedig csak annyi, hogy szerezz nekem háromszáz fontot, egy napot kapsz. Nem szólhatsz a rendőrségnek, és senki sem hozhatja el helyetted a pénzt.

- Különben? – vonta fel a szemöldökét Natasha, és a magabiztosság a férfi szemében kezdett nagyon nem tetszeni neki.

- Különben... - Doe a zsebébe nyúlt, és egy pisztolyt vett elő. Megforgatta a kezében, majd újra a lányra nézett. – Egy barátod meghal. Úgyhogy, bár nincs más választásod, azért megkérdezem. Áll az alku?

- Áll – felelte a lány kiszáradt torokkal.

****

Natasha szaporán vette a levegőt, és életében nem érezte még magát ilyen tanácstalannak. Háromszáz font nem az az összeg, amit az ember bármelyik percben kivesz a zsebéből, de valahogy biztos meg lehet oldani. Legalábbis dr. Frances majd biztosan kitalál valamit...

Kitapogatta a zsebében a kártyát, amit a magát Doe-nak nevező férfitól kapta, és amin egy telefonszám állt, amit majd fel kell hívnia, ha megvan a pénz.

A következő dolog, ami aggasztotta, az volt, hogy „meghal az egy barátja", és ezzel nem tudta, hogy kire gondol. Ha Doe azt mondja, hogy „meghal a barátod", a medencés mondat miatt egyértelmű lenne, hogy Haydenre utal. De az egyik barát...?

Kilépett a romos épület ajtaján és a kapucniját a szemébe húzva már indult volna haza a sötét éjszakában, ha amikor kilép, nem világít a szemébe úgy húsz zseblámpa.

- ÁLLJ! Rendőrség, fel a kezekkel!

Natasha elképedve nézte a rendőrautókat, amik körbevették az épületet, a rendőrök pedig pisztolyukat a lányra fogták. Végül felemelte a kezeit, és összekulcsolta ujjait a tarkóján, a felszólításra pedig óvatosan térdre ereszkedett a járda betonára.

- Megmondanád a neved? – sóhajtott a rendőr, aki a rendőrörsön a kihallgató szobába vezette a lányt.

- Natasha Scott – suttogta végül.

- Remek – biccentett a középkorú rendőr. – Én Henry Wyatt hadnagy vagyok, és szeretnék feltenni pár kérdést.

- Wyatt – lépett be a kihallgató szobába egy egyenruhás rendőr, és egy aktát nyújtott át.

- Tudod, az az érdekes, kedves Natasha – nézett a lapokra a hadnagy. – Hogy te 2007-ben meghaltál. Milyen furcsa, hogy a mai napon találkoztunk, és te élsz és virulsz...

- Tényleg ez a legfontosabb?

- Nem – mosolyodott el Wyatt. – A legfontosabb az, hogy te egy olyan épületből léptél ki, amit a rendőrség hónapok óta figyel.

Doe – gondolta Natasha, de csak ennyit felelt:

- Nem tudtam erről.

- Ismered ezt a nőt? – tolt elé egy képet Wyatt. Egy szőkésbarna hajú, húszas évei végén járó, unott tekintetű lányt ábrázolt. Natasha megrázta a fejét, valóban sosem látta még ezt a lányt. – Hadd segítsek egy kicsit. A neve Lindsay Olsen, és közismert bűnöző. Szinte minden szerepel a vétkei között, rablás, fegyverhasználat, gyilkosság...

- Sajnálom, de nem tudok segíteni.

- Olsen-t régóta figyeljük már, és az tűnt fel nekünk, hogy azt az elhagyatott épületet használja a főhadiszállásának, ahol ma elkaptunk téged. Biztos, hogy semmit sem tudsz?

- Biztos.

- Akkor mégis mit csináltál abban az épületben?

- Találkoztam valakivel.

- Olsennel?

- Nem.

- Hanem?

- Semmi köze hozzá. Jogom van hallgatni.

A hadnagy néhány percig fixírozta a lány tekintetét, majd sóhajtott.

- És szeretném felhívni...az ügyvédemet.

******

- Igen, tudom, hogy ez így rosszul hangzik – sóhajtott Natasha a telefonba, majd a falnak dőlt.

- Ez nem egyszerűen rosszul hangzik, Natasha, ez pillanatnyilag egyenesen kilátástalan – dohogott dr. Frances a vonal túlsó végén.

- Sajnálom. Tényleg ne szökjek meg?

- Ne, mert akkor nyomozni fognak utánad, a rendőrséget pedig jobb nem magunkra úszítani.

- Értettem.

- Oké, mondj egy mindent a Doe nevű ürgéről, megpróbálok utánanézni.

- Portugál származású. Magas, sötétbarna hajú, harminc körüli. Illetve fegyvere van, és valószínűleg összedolgozik ezzel a Lindsay Olsen nevű nővel.

- A rendőrség ezt az Olsen-t figyelteti, de nekem valamiért az az érzésem, hogy Doe az agytröszt a csapatban – vélekedett a férfi.

- Igen, én is így gondolom. Egyértelmű tekintélyt sugároz, ráadásul főnökként emlegette saját magát.

- De róla valamiért nem tud a rendőrség.

- Valószínűleg Lindsay végzi a piszkosmunkát, ezért kapják el őt – tűnődött Natasha a hajába túrva.

- Valószínű. És huszonegy óránk van arra, hogy összeszedjünk valahonnan háromszáz fontot – sóhajtott dr. Frances.

- Igen. Vagy Doe megöl valakit.

- Pontosan. Úgyhogy át kell vernünk Doe-t – kezdett tervezgetni a férfi, Natasha pedig szinte hallotta, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek.

- Bár az úgy elég érdekes lesz, hogy én éppen őrizetben vagyok.

- Álcázzam magam ügyvédnek és hozzalak ki onnan? – ajánlotta fel dr. Frances.

- Köszönöm, de... Wyatt hadnagy azt mondta, hogy mivel gyanúsított vagyok, joguk van bent tartani huszonnégy órára.

- Akkor nélküled kell elintéznünk...

- De csak én vihetem oda a pénzt – emlékeztette a lány.

- Tudom, de...

- Nincs de. Ki fogunk futni az időből – nézett maga elé szomorúan Natasha. – És ezért meg fogunk fizetni.