Az odafele úton egy szó sem hangzott el. Közel négy óra telt el síri csendben, mind a négyen a gondolataikba mélyedtek.

Natasha furcsának érezte a helyezetet. Az előző este úgy tűnt, kifejezetten jól megtalálják a közös hangot zord-vagyok-ne-szólj-hozzám Haydennel, és akkor először ilyen rövid ismeretség alatt nem tűnt olyan szenvtelennek. Mintha már csak szórakozásból szívták volna egymás vérét, de ezek szerint nem. Hát, ha valami igaz volt a tegnapi napban, Haydent tényleg nem nehéz utálni.

Bár, lehet ez az egész nap mérgezett volt, ugyanis valahogy senkinek sem volt kedve beszélgetni a másikkal, pedig elég hosszú út volt. Az eső monoton kopogása a kocsi tetején pedig csak rátett még egy lapáttal a hangulatra.

- Lauren, visszafelé te vezetsz, utána cserélsz Haydennel - osztotta ki dr. Frances fáradtan dörzsölve a szemét.

- Nincsenek papírjaim - közölte a fiú.

- Jó, akkor a felétől átveszem Laurentől.

- Merre van a szakadék? - sóhajtott Natasha fáradtan.

Dr. Frances a másik irányba mutatott, ami néhány száz mérettel magasabban volt a tengerszint felett, mint ahol az autóval parkoltak.

- Nem gáz - vonta meg a vállát Hayden, majd előre indult.

- Nem gáz? - ismételte Natasha dühösen bő egy órával később. - Egy órája gyalogolunk, és még mindig rohadt messze van!

- Ne nyavalyogj, úgysem segít.

- Hogyha felérünk, tutira ledoblak abba a francos szakadékba - morogta a lány leplezetlen rosszkedvvel, bár tudta, hogy a sopánkodás valóban nem segít. A lába viszont sajgott, nem volt túrához szokva.

- Nem elég jó a fizikumod - közölte dr. Frances mellé lépve. - Persze ez nem a te hibád, hiszen négy évig voltál egy laborba bezárva, de már több, mint egy éve, hogy nem vagy ott. Ha visszaértünk, felhívom a lakásfelújítót, és ha kész lesz a ház, muszáj rágyúrnunk egy kicsit az erőnlétre, mert ha tíz kilométer gyaloglástól kidőlsz, nem lesznek jók a dolgok.

- Oké - motyogta a lány. Tudta, hogy igaza van, de attól még furcsa volt úgy látni magát néhány hónap néhány súlyzóval a kezében, vagy futni, miközben dr. Frances melegítőben és síppal a nyakában diktálja az ütemet. Nos, ez tényleg bizarrnak hatott.

- Ez valami új divat? - kérdezte Hayden Natasha hajára mutatva.

- Micsoda? - kapott a lány a hajához, amin semmi furcsát nem látott, egyszerű copfba volt fogva.

- A festett csík.

- Ja hogy az? - nézett a kékes vonalra a hajában, ami már jó ideje ott volt. - A kísérlet mellékhatása, azt hiszem. Nem jön ki.

A fiú bólintott.

- Nekem is van egy ősz hajszálam, akkor ezek szerint emiatt.

Most Natasha bólogatott, és úgy tűnt, kimaxolták a témát.

- Itt vagyunk - szólt hirtelen Lauren, akinek szinte a hangját se lehetett eddig hallani.

- Úristenem, álmodok? - motyogta Natasha; de nem, valóban ott voltak a szakadék szélén.

- Mit is keresünk pontosan? - érdeklődött Lauren, aki figyelmesen nézett szét.

- Bármit, igazából - motyogta Hayden.

- Hé, itt van valami - szólt Natasha a szakadék szélén lévő sárban. - Ez egy... Pendrive.

- Pendrive? - lépett oda dr. Frances, mire a lány a kezébe nyomta. - Hát, a sárban volt, és lehet semmi köze az ügyönkhöz, de hazavisszük.

- Itt egy jegygyűrű - vizsgálgatta a sáros ékszert Lauren kissé undorodva. - Ha valaki itt kérné meg a kezem, nem csak eldobnám a gyűrűt, de le is lökném a szakadékba az illetőt. 

- Mi ez a mánia, hogy ti lányok, mindenáron le akartok lökni valakit egy szakadékba? - morogta Hayden, aki guggolva kutakodott a sárban.

- Ha nem fogod be, te is megtapasztalhatod a zuhanás élvezetét.

- A zuhanás nem öl meg. A becsapódástól félünk, ezért lesz rossz a zuhanás - motyogta Lauren.

- Igazán tölthetnétek hasznosan is az időt - közölte dr. Frances. - Itt egy koszos felső, meg egy pár cipő. Ez meg egy zseblámpa.

- Nem hiszem, hogy minden kacatot haza kellene cipelnünk - vélekedett Natasha.

- Igaz, de nem tudhatjuk, minek van köze bármihez is - mondta Hayden.

- A szakadt cipőnek biztosan nem - mutatott rá Lauren. - Igazából, nem nagy a valószínűsége, hogy bármi olyat találunk, aminek az öt évvel ezelőtti esethez lenne köze. Rég volt, és azóta minden eltűnt. A pendrive az egyetlen reménységünk.

- Obi-Wan Kenobi, ön az utolsó reményem - idézte Hayden némi gúnnyal.

- Hé, vannak emlékeid filmekről? - fordult a fiú felé Natasha. - Nekem is egy-kettőről.

- Ja, néhányról nekem is, de ezt például megnéztem - vont vállat. - Akkor maradunk még, vagy megyünk?

- Megyünk - sóhajtott dr. Frances, belátva, hogy a kirándulásuknak valóban nem sok értelme volt. És jelen pillanatban, valóban a talált pendrive (Obi-Wan Kenobi) volt az egyetlen reményük.

******

- Ez teljesen megőrült!? 

Natasha óvatosan emelte fel a fejét, megmozdítva görcsbe állt nyakizmait. Néhány másodpercig pislogott, kidörzsölte a fáradtságot a szeméből, majd próbált koncentrálni, hogy mi okozta Lauren kiakadását. 

- Mi történt? - kérdezte Haydent, aki viszonylag ébernek tűnt. 

- Valami idióta le akar minket tolni az útról - avatta be a lányt. 

- Előzz meg, ha annyira akarsz - dünnyögte Lauren, de az ezüsszürke Renault még most is szorosan dr. Frances Fordja mögött haladt. - Ne már, ez mindjárt belénk jön! 

- Ez Brannan egyik embere - fordult hátra dr. Frances az anyósülésről. - Szürke Egér az álneve, valami verőember szerű. A sofőrt nem ismerem. 

- Szürke Egér? - fintorgott Natasha. - Nem valami félelemkeltő név. 

- Hidd el, nem szeretnél vele ujjat húzni - közölte dr. Frances. - Lauren, kanyarodj ott le. 

- És ha utánunk jön? 

- Akkor utánunk jön - vonta meg a vállát a férfi. - De nem hiszem, hogy valóban akarna tőlünk valamit, akkor már nekünk jött volna. Inkább csak azt akarja tudatni...Hogy nem feletkezett meg rólunk. 

- Mármint Brannan? 

- Mármint Brannan - bólintott dr. Frances. - Kanyarodj le! 

Lauren bólintott, majd lehajtott a kijáratnál, és dr. Frances becslései szerint az ellenséges kocsi nem követte őket. 

- Azt gondolta, hogy elfelejtkeztünk volna róla? - kérdezte Lauren, majd behajtott egy parkolóba. 

- Talán csak figyelmeztetni akart - vélekedett Natasha. - Vagy talán készül valamire, és ez volt az előjáték. 

- Bocsi, lemaradtam egy kicsit - hajolt előre Hayden. - Ki a fene ez az ürge? 

A kocsiban ülő másik három személy gyors pillantást váltott. Tényleg ez volt a megfelelő idő és hely, hogy elmondjanak mindent Haydennek a Nightmare-kísérletről és dr. Stanley Brannan-ről? 

- Tudod mit? Ha hazaérünk, és hajlandó vagy együtt működni velünk, akkor mindent elmondunk - próbált alkut kötni dr. Frances. 

- Mi? Nem - rázta a fejét hevesen a fiú. - Attól, mert eljöttem magukkal erre a kis kalandra, még nem lettünk öribarik. Nem dolgozom maguknak, akármit is csinálnak. Folyton ezt a Brannan-t emlegetik, ennyin már magamtól is el tudok indulni. 

- És ha odamész, akkor valószínűleg bead valami tudatmódosító szert, amitől soha többet nem fogsz tudni saját magad által gondolkozni - világosította fel Natasha. - Hidd el, nem akarsz te összefutni vele. 

- Te is ugyanannak a kísérletnek a tagja vagy, mint én, ugye? - látta át a helyzetet Hayden. - Mi is a neved? Valami vizes cucc, hiszen az az erőd. 

- Esőcsepp - felelte szemrebbenés nélkül a lány. 

- És akkor hogy lehet, hogy te nyugodtan ücsörögsz itt, akkor nekem miért kellene vigyáznom ezzel a pasassal? Ráadásul maguk is azt hitték, hogy meghaltam. 

- Most már mindenki tudja, hogy élsz, mert felforgattad egész London-t - mutatott rá Lauren. 

- Nem kaptam választ. 

- Nem is kapsz, ha nem döntöd el, melyik oldalon állsz - vitatkozott Natasha. 

- Oldal? - ráncolta a homlokát Hayden. - Mi ez, a második világháború? Nem veszek részt ebben. Fel tudom kutatni a válaszokat a kérdéseimre egyedül is, nincs szükségem magukra, maguknak van rám, csak nem igazán értem, miért. Én nem vagyok benne ilyenekben, úgyhogy azt hiszem, megyek is. 

- Az autópálya közepén vagyunk, valahol Wales és Anglia határán - nézett körbe Lauren, ahol csak az Autogrill volt, annak a parkolója, ahol megálltak, és az autópálya. Majd meglátta az útjelző táblát. - Ez még csak Chepstow. Innen mégis hova mész? 

- Azt még magam se tudom - vont vállat Hayden, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, ami szerencsétlenségükre nem volt gyerekzáras. - Talán még látjuk egymást. 

A fiú kiszállt, majd zsebre dugott kézzel elsétált. 

- Nem kellene megint sokkolóznunk? - kérdezte Natasha kissé aggódva nézve Hurrikán után. 

- Nem - sóhajtott dr. Frances - Ha önként nem akar segíteni nekünk, erőszakkal semmire sem megyünk. Nem egyszerű eset a fiú, az biztos. 

Összenéztek, és ebben sajnos egyet kellett érteniük. 

*****

Vonzott néhány tekintetet az autópálya mentén gyalogló Hayden Gilles alakja, aki rendíthetetlenül haladt még órákkal később is, hogy kiszállt a kocsiból.

Maga sem tudta, hogy egész pontosan hova is halad, de még a céltalan gyaloglás egy autópálya mellett is jobb volt, mint még egy napot eltölteni a flúgos dr. Francesszel, Natashával és Laurennel. És ahhoz semmi kedve nem lett volna, így inkább maradt a séta. Végre az eső sem esett, így sokkal kellemesebb volt a kora őszi enyhe szél.

Már Angliában volt, egész pontosan valahol Thornbury közelében, letérve az autópályától. Innen már négy-öt óra gyaloglásnál nem lehetett messzebb Bristol, ahol pedig fel tud majd szállni egy távolsági buszra, hogy eljuthasson Londonba.

Thornbury-be betérve rá kellett jönnie, hogy kénytelen lesz megállni és enni valamit. És venni valami vastagabb ruhát, mert a vékony ingében eléggé fázott, és a tűrőképessége ide vagy oda, semmi kedve nem volt egy százas zsebkendőt és antibiotikumot cipelnie magával esetleges betegség esetén. Sokkal egyszerűbb még most felszerelkeznie, ameddig Bristolba, majd onnan Londonba ér, még bármi történhet. Thornbury pedig megfelelő hely volt feltöltenie a készleteit.

Miután sok évvel ezelőtt felébredt a szakadék mélyén, még jó pár évre volt szüksége arra, hogy rájöjjön, hogyan tud pénzt szerezni, mert pénz nélkül elég nehéz életben maradni. Feltörte az apja bankszámláját, átíratta a saját nevére, és már volt is pénze. Persze nem tudott korlátlanul költeni, de legalább nem kellett attól tartania, hogy éhen hal.

Thornbury nem olyan nagy turisztikai látványosság, aki a közelben jár, inkább Bristolt nézi meg, hiszen csak fél óra autóval. De Haydennek tökéletesen megfelelt ez a kisebb város is a feltankoláshoz.

Az első hely, ahová betért, egy kisebb ruhabolt, inkább turkáló volt, de a célnak megfelelt. Hamarosan a mindenhova magával hurcolt hátizsálja néhány melegebb ruhával gazdagodott, ő maga pedig a vékony ing felé egy vastag felsőt viselt.

A következő megállója egy élelmiszerbolt volt, ahol körülbelül annyi ételt vett, amennyi elég lesz Londonig, de legalábbis Bristolig biztosan.

Felkészülten hagyta el Thornbury városát, ám arra, ami az elkövetkezendő időszakban várt rá, még ő sem sejthette előre.

A figyelő tekintetetek pedig mindenhol ott voltak; még Thornburyben sem veszítették szem elől.