Egyszerűen nem szűnt meg az az érzés, ami vele volt azóta a nap óta. Vele volt minden elalváskor, minden ébredéskor, minden pillanatban. Fojtogatta, megtépte a lelkét, megríkatta. És semmit sem tudott tenni, hogy elmúljon. Pocsék érzés volt a gyász, főleg, mert közben érezte, hogy igenis megérdemli a szenvedést, mert miatta halt meg.

- Szia.

Natasha könnyes szemmel nézett fel a fiúra, aki kezében két gőzölgő pohárral érkezett, és leült mellé.

- Mit csinálsz?

- Szilveszter van, nem tehetem meg veled, hogy egyedül lépj át az új évbe – közölte Hayden egyszerűen. – Hoztam puncsot. Kérsz?

- Aha – bólintott Natasha kissé bizonytalanul, de elvette a forró italt. – Szilveszterkor nem pezsgőt kell inni?

- Hideg van. Puncsot iszunk – közölte a fiú tényként. – Mi újság?

- Hayden, délelőtt is beszéltünk, azóta semmi sem történt – sóhajtott fáradtan a lány.

A fiú összehúzta a szemöldökét.

- Mégis meddig fogod ezt csinálni?

- Mit?

- Az önsajnáltatást.

- Nem csinálom.

- De, most is itt ülsz egyedül a folyóparton magadba roskadva, és...

- Azért ülök a parton, mert látni szeretném a tűzijátékot – vágott a szavába a lány.

- Nem kell depressziósnak lenned, ez nem előírás, hogy minden esetben együtt jár a gyásszal. Tudom, hogy én nem ismertem olyan jól, mint te, de attól még nekem is hiányzik. Ne tegyél úgy, mintha csak neked lenne rossz. De nem búsulhatsz örökké, tovább kell lépni.

- Még két hónapja sem történt.

- Tudom. Amikor legutóbb ilyesmiket mondtam neked, azt felelted, hogy csak három napja történt. Már majdnem két hónap eltelt! Térj észhez.

- De nem megy – sóhajtott Natasha.

- Nem is próbálkozol.

- Tudod mit? – nézett a fiú szemébe a lány. – Nem válthatnánk témát? Kicsit sincs most kedvem ehhez, és alig fél óra van éjfélig.

- Jó, felőlem beszélhetünk másról – kortyolt bele az italba Hayden. – Milyen volt a legutóbbi szilvesztered, amire emlékszel?

- Az tavaly volt, és nem is tudom már. Azt hiszem, otthon voltunk – még a régi házban – csak dr. Frances és én. Akkoriban ketten voltunk, én pedig egy Mark nevű régi ismerősömről álmodoztam, és akkor még nem tudtam, hogy egy rohadt áruló... Tévét néztünk, azt hiszem, majd kijöttünk megnézni a tűzijátékot. És ennyi, azt hiszem. A tiéd?

- Egyedül voltam, az biztos – tűnődött a fiú. – 2011 évvége? Hol is voltam akkor? Talán Nottingham, ha jól emlékszem. Nem hiszem, hogy foglalkoztam azzal, hogy éppen szilveszter volt, de vettem egy üveg sört, és kiültem a főtérre tűzijátékot nézni.

- Nem is olyan horribilis – gondolkodott Natasha. – Valami rosszra számítottam.

- Nem volt nekem mindig rossz – mosolyodott el Hayden. – Nem kell engem sajnálni, a saját lábamra álltam és boldogultam. Az élet nem mindig olyan nehéz, mint gondoljuk.

- Oké – bólintott a lány. – Jé, nézd! Két perc és éjfél.

- Klassz – mosolyodott el a fiú. – Akkor... Boldog új évet!

- Boldog új évet! - ismételte Natasha suttogva, és megszorítva Hayden kezét, együtt léptek át 2013-as évbe.

*****

Brighton szemernyit sem változott, azóta, amióta Natasha utoljára itt járt, pedig az nem éppen tegnap volt. Kirántotta a füléből a fülhallgatóját, ezzel megszakítva az aktuális dalt. Elővette a zsebéből az összegyűrt fényképet a házról, ahol állítólag lakott és felnézett a vele szemben lévő régies, de takaros házra, ám valahogy mégsem tudta az otthonaként azonosítani. Viszont ha már itt van, csak nem jött el hiába; úgyhogy mély lélegzetet véve megnyomta a csengőt.

- Csalnak a szemeim, vagy tényleg az elveszett nővérem áll az ajtóban? – dőlt az ajtófélfának egy tizennyolc körüli, sötétszőke hajú fiú, aki nem lehetett más, mint Theodore Scott.

- Theo? – kérdezte kiszáradt torokkal Natasha.

- De, ezek szerint te vagy – sóhajtott a fiú. – Szeretnél is valamit, vagy csak ott fogsz állni?

- Te tudtál arról, hogy nem haltam meg?

- Igen, nem régen tudtam meg, Mark Williams-től. Terjengenek a pletykák...

- Sajnálom. Mindent – suttogta a lány szégyenkezve.

- Oké. És most mit csinálsz itt?

- A családomat...keresem – mondta gombóccal a torkában, és valahogy kicsit máshogy képzelte el a találkozást.

- Tényleg mi lennénk a családod? – kérdezte keserűen Theo. – Tizenkét éves koromban láttalak utoljára, Nat, és te eközben éltél és virultál. Most mit vársz, boruljak a nyakadba?

- Meg tudom magyarázni – suttogta Natasha.

- Remélem is. Be szeretnél jönni? – intett fejével a ház belseje felé a fiú. – Anyu itthon van.

*******

- Illegális kísérletek? Amnézia? Tényleg nem tudtál jobb mesét kitalálni? – csóválta a fejét feldúltan Theo.

- Szerinted direkt csinálom? – förmedt rá az öccsére Natasha, akit kezdték zavarni a becsmérlő megjegyzések. – Azt hiszed, nekem kéjutazás volt az elmúlt pár év?

- Én már semmit sem tudok rólad, drága nővérem – sziszegte a fiú. – Csak úgy mellékesen megkérdezem, ha már az elmúlt két évről vannak emlékeid, akkor mégis miért csak most jöttél el ide, ha annyira találkozni akartál volna az állítólagos családommal?

- Azért, mert fogalmam sem volt, mégis mit mondhatnék! – Natasha észre sem vette, hogy kiabál, de az utóbbi időszak, sőt talán az egész élete fájdalmai felgyülemlettek benne, és Theo kötözködése már csak az utolsó csepp volt a pohárban. De el kellett ismernie, hogy meg tudja érteni a fiút, valószínűleg ő sem reagált volna jobban. – A saját szüleim, a saját testvérem arcát sem tudtam felidézni magamban!

- És most? Most tudod, mit akarsz mondani? Miért éppen most, Natasha? Két éve tudsz rólunk.

- Nem egészen két éve, az elején a nevemet sem tudtam... - javította a lány, de az öccse a szavába vágott.

- Nem érdekel a körítés, csak válaszolj!

- Oké – sóhajtott Natasha, majd nyelt egyet. Mardosó érzés volt kimondani. – Lauren meghalt. Talán hallottatok róla, nem olyan rég volt a temetése, itt, Brightonban. Az ő halála indított el bennem valamit, hogy az élet valóban nagyon rövid, és akár a holnap is lehet a vesztem, és én nem akarok úgy meghalni úgy, hogy nem beszéltem még utoljára a családommal. Eddig sosem tartottam fontosnak, mert tudtam, hogy ezzel csak bajba kevernélek titeket, és egyébként sincs szükségetek rám, ezért inkább hagytam az egészet. Az, hogy elvesztettem Lauren-t, viszont ráébresztett, hogy mennyire nem becsültem meg, mint barátot, és nem akarom, hogy elszalasszam azt a lehetőséget, hogy veletek beszéljek. Úgyhogy...eljöttem.

Theo néhány másodpercig mélyen bámult nővére szemébe, majd megvonta a vállát.

- Oké.

- Oké? – szaladt fel Natasha szemöldöke a haja tövéig.

- Igen – bólintott a fiú. – Nem haragszom, nincs kedvem hozzá. Inkább mesélj arról, ami veled történt, amióta eltűntél, és akkor talán hihetőbb lesz a történeted.

Natasha szólásra nyitotta a száját, majd inkább becsukta. Neki sem volt kedve újabb vitába bonyolódni.

- Egyáltalán hogy kerültél a képbe? Mármint, a családunknak semmi köze ilyesmi kísérletekhez...

Natasha Zoe Brannan-re, az édesanyjára nézett és összeszorult a szíve. A nő nem volt idős, de szőke hajába ősz tincsek vegyültek, épp mint a bátyjának. Fáradtnak tűnt és megviseltnek, ami azt a kételyt ébresztette fel a lányban, hogy ő tette ilyenné.

- Ami azt illeti, igenis van – szedte össze magát és nyelte le feltörő könnyeit Natasha.

- Tessék?

- A bátyád.

- Stanley? Ezer éve nem beszéltünk – ráncolta össze a szemöldökét Mrs. Scott.

- Na, szóval ő, mármint a nagybátyám nekem csak dr. Brannan, a Nightmare kísérlet vezető tudósa – magyarázta a lány. – Amikor eltűntem, igazából ő rabolt el, bár erre gondolom, már rájöttetek... Megrendezte a halálomat, majd bezárt a laborjába, hogy kísérletezzen a génjeimen és a sejtjeimen. A kísérlet a tízből a hetedik fázisnál tartott, ám én időről időre magamhoz tértem, és az egyik ilyen alkalommal 2011 őszén megszöktem dr. Frances segítségével – ő szintén a Nightmare tudósa volt, Brannan bizalmasa, de már régóta szabadulni akart a kísérlettől, így tulajdonképpen egymást segítettük. Ő az, aki azóta is mellettem áll, nagyon jó barát. Hamar kiderült a nevem, és a Nightmare, de eleinte azt hittük, hogy a génjeim nem módosultak, majd kiderült, hogy mégis, meg kellett tanulnom használni az erőmet, Brannan elrabolt párszor, kiderült egy csomó minden róla, rólam és a Nightmare-ről, rengeteg mindenen mentem keresztül, azután novemberben Lauren meghalt, és azóta mintha megállt volna az idő. Felkelek, eszem, csinálok pár dolgot, lefekszem. Úgy járok kelek, mint egy élőhalott, semmi életkedvem, legszívesebben csak egész nap sírnék. És igen, tudom, hogy az élet megy tovább, de... - Natasha megrázta a fejét. – Miért kell tovább mennie? Miért nem tud megállni, hogy feldolgozhassam az egyik legjobb barátom halálát? Mert én nem érzem, hogy telne az idő, pedig, basszus, közben már átléptünk egy másik évbe. Mindenki éli az életet, csak nekem áll minden rohadtul egyhelyben.

- Gyásznak hívják, kincsem – simította meg a lánya vállát Zoe. Natasha észre sem vette, hogy időközben újra peregni kezdtek az arcán a könnycseppek. Miért sírnak az emberek? Egy cseppet sem lesz jobb tőle, és mégis ez a szomorúság szimbóluma, és könnycseppek gördülnek az ember szeméből, ha szomorú. De mi értelme van? Miért nem lehetne valami olyasmit tenni, amitől jobb lesz? Az emberi szervezet úgy van megalkotva, hogy mindenki kétszer szenvedjen?

- És most mihez kezdesz? – kérdezte nővérét Theo, akinek hirtelen elment a kedve a kötözködéstől.

- Ötletem sincs – törölte meg a szemét a lány, majd sírva elnevette magát. – Belefojtom magam a medencébe? Ennél jobb ötlet nem jut eszembe.

- Ezzel ne is viccelj – szólt rá szigorúan Mrs. Scott, majd eltűnődött. – Stanley már kiskorában is különös volt, sosem azok érdekelték, ami a többi gyereket. Ő szívesebben olvasgatta a matematika, vagy később a fizika tankönyvét ahelyett, hogy a kortársaival játsszon. Rajtam, a saját húgán is sokszor keresztülnézett, mert ő inkább volt egyedül a szobájában, mint velem. A szüleink sokáig azt hitték, hogy szellemi problémái vannak, de kitűnő tanuló volt, a magatartásával sem volt probléma, a tanárok is csak annyit tudtak rá mondani, hogy különc. Gyerekként nem tudott beilleszkedni, majd akkor sikerült neki, amikor örökbe adták a szüleim a Gilles családhoz. A szüleink jövedelme alacsony volt, két gyereket nehéz volt eltartani, és mivel Stanley amúgy is utált mindent és mindenkit Worcesterben, ahol akkoriban éltünk. Nem arról volt szó, hogy a szüleim nem szerették volna a bátyámat, de amikor szóba került, hogy az egyikünket örökbe kell adni... Nekem megvolt az életem Worcesterben, szerettem ott lakni, Stanley viszont nem így volt... Gillesékhez jó helyre került, ezt tudták a szüleim, utána még sok évig, egészen ameddig a bátyám egyetemre ment, tartotta a kapcsolatot a vérszerinti családjával, de igazából már nem ránk tekintett úgy. Gilleséknél lelt otthonra, végre nem kellett azt éreznie, hogy okosabb mindenkinél. John Gilles és ő, két nagy koponya, azonnal összebarátkoztak, rá inkább tekintett testvéreként, mint rám valaha is. Én persze nem tudtam rá haragudni, Stanley végre nem érezte egyedül magát. Természettudományt tanult az egyetemen, remek eredménnyel diplomázott, ám ekkor mi már nem találkoztunk, csak leveleket írtunk egymásnak, de hamarosan a levelek is elmaradtak, majd teljesen megszakadt a kapcsolat. Küldtem meghívót az esküvőmre, de nem tudott eljönni, ő is küldött az övére, oda meg én nem tudtam elmenni, így jó pár évtizede nem találkoztunk. Mindketten éltük a saját életünket, és annyiszor, de annyiszor fel akartam keresni, beszélni vele, megnézni, hogyan alakult az élete, megismerni a feleségét, talán már gyerekei is születtek, semmit sem tudok róla. Sosem álltunk közel egymáshoz, hiszen még kicsik voltunk, amikor elköltözött, és évek után azon kaptam magam, hogy semmit sem tudok az egyetlen testvéremről. Így...hagytam. Ha találkoztunk volna, nem is tudtam volna, mit mondjak neki, mindig is teljesen különböztünk, és úgy, hogy majdnem harminc éve nem találkoztunk... Mára szinte teljesen idegenek vagyunk egymás számára.

- De... ezt megkaptam – nyúlt Natasha a pulóvere alá, és kivette az esőcseppet formáló nyakláncot.

- Ez micsoda? – ráncolta a szemöldökét az asszony.

- Brannan azt mondta, hogy tőled kaptam – erősködött Natasha.

- Az biztos, hogy nem, nagyon szép ékszer, de még sosem láttam. Theo? – fordult a fiához.

- Nekem sem ismerős – csóválta a fejét a fiú.