Natasha kissé bizonytalanul lépett be a kávézóba, majd még nagyobb kételyekkel ült le szembe Rhea Glandreával.

- Szia – biccentett a lány. Egészen máshogy nézett ki, mint előző este, és most már biztosra vált Natasha számára, hogy csak a cirkusz kedvéért öltözött úgy, mintha száz évvel korábban élne. Most térdnél szaggatott fekete farmert viselt bokazoknival és tornacipővel, felül pedig egy szürke rövidujjút és drapp farmerdzsekit. Egyenes szálú, fekete haja most is kiengedve omlott a hátára, arcbőre szinte fehérnek látszott. Szemét fekete szemceruzával húzta ki, így még nagyobb volt a kontraszt. – Bevallom, nem gondoltam volna, hogy már ma hívni fogsz.

- Én sem – vont vállat Natasha, és igyekezett elnyomni a mellkasát összeszorító érzést, hogy egy szürke kisegérnek érzi magát Rhea mellett. – De gondoltam jobb minél hamarabb.

- Persze – bólintott a lány, mintha teljesen természetes lenne, hogy két vadidegen leül beszélgetni egy kávé mellé egy körözött bűnözőről, akit mindketten személyesen ismernek. – Tehát, mit szeretnél tudni?

- Az lehet, hogy te nem beszéltél mostanában Lindsay-vel, de valaki más a családodból igen...? – kérdezte óvatosan Natasha.

- Ha igen, én nem tudok róla – felelt Rhea, és beleivott a kapucsínójába. – Nézd, tudom, hogy gyanakszol az anyám tegnapi megjegyzése miatt, de ő már nem a régi, problémák vannak a memóriájával. Másrészt pedig szeret direkt bajba keverni, pedig most tényleg nem csináltam. Nehéz nekünk mostanában, amióta az unokatestvérem meghalt...

- Ó, részvétem. – Natasha igyekezett egy minimális együttérzést csempészni a hangjába. – Hogy történt?

- Meggyilkolták.

- Mi? – pillantott fel a lány, ugyanis nem éppen erre a válaszra számított. – Nem gondoltatok arra, hogy esetleg Lindsay...?

- Nem – vágta rá meglepően határozottan Rhea, majd sóhajtott. – Nézd, tudom, mi lett Lindsay-ből, tudom, hogy embereket ölt. De abban biztos vagyok, hogy nem járt Aurorában, és nem vágta el Oliver torkát. Nem akar tőlünk semmit, miért akarna? Régen volt, hogy bármi köze volt hozzánk, mi semmi terhelőt nem tudunk róla.

- Oké – bólintott Natasha, hiába üvöltött messziről Rheáról, hogy hazudik. Inkább témát váltott. – Szóval csak a cirkuszba öltözöl régiesen, a hétköznapokra nincs megszabott outfit?

- Nincs – rázta a fejét a lány. – Az csak a hagyomány miatt van, minden csak amiatt. Ha anyám meghal, a cirkuszt is megszüntetjük.

- Ó – hőkölt hátra Natasha, mert bármilyen furcsa is volt, valahogy úgy érezte, hogy Rhea és Noah is szívén viseli a cirkusz sorsát.

- Persze, sokat jelent nekünk – folytatta, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. - Hiszen ebben nőttem fel. De attól még véget kell érnie, csak nem akarom az anyámat ezzel zargatni. Végstádiumú májbeteg, pár hónap múlva úgyis annyi neki.

- Sajnálom – húzta össze a szemöldökét Natasha, és kissé megrendítette, milyen érzelemmentesen beszélt a lány az anyjáról.

- Kösz – vonta meg a vállát Rhea, majd mintha eszébe jutott volna valami, sürgősen szedelőzködni kezdett. – Most mennem kell, találkozzunk máskor is. Ja, és egyébként Noah nagyon a szívére vette, hogy engem hívtál és nem őt. Szia!

Mire Natasha bármit is felelhetett volna, Rhea fekete hajzuhataga már eltűnt a kávézó ajtaja mögött.

******

- Szóval Lily csak úgy felbukkant, megmentett, majd el is tűnt? – masszírozta az orrnyergét Willa.

- Nem volt szükségem megmentésre, szike volt nálam, egyedül is elbántam volna vele – ismételte dr. Stanley Brannan.

- Ez pillanatnyilag irreleváns, nem ez volt a lényege annak, amit mondtam – vonta fel a szemöldökét a nő.

- Igen, az történt – bólintott fáradtan a férfi. – Nem vagyok papagáj, akkor is hallottad, amikor először mondtam...

- Nem hiszem, hogy ez most vezet bárhova is – hunyta le a szemét Willa. – Mit keresett egyáltalán a laborban?

- Na ez az, amiről fogalmam sincs.

- Remek. Szóval ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk.

- Köszönöm a támogatásodat – nevette el magát idegesen Stanley, majd a tenyerébe temette az arcát. – Évente egyszer látom, Willa. Karácsonykor eljön hozzám, és megiszunk egy teát, esetleg sört, megbeszéljük az abban az évben történteket... Majd megint nem látom következő karácsonyig. Ez már majdnem hét éve így megy. Március van, mégis mit keresett a laborban...?

- Na, te ne nagyon sajnáltasd magad, te legalább látod – sóhajtott a nő. – Beszélhetsz vele. Hallhatod a hangját.

- Te csakis a te hibád miatt nem láthatod. Csakis amiatt nem akar látni. Ebben az esetben nem okolhatsz engem, ezt te is tudod.

- Ó, hogy neked nem mondtam el – pillantott fel a plafonra könnyeivel küszködve Willa.

- Na jó, ne. Mondd, hogy ez nem igaz – hátrált egykori feleségétől Stanley. – Azt ne mondd, hogy még mindig azt hiszi, hogy meghaltál.

- Hát, pedig ez az igazság. – Willa most már igyekezett elrejteni gyengeségét, hagyta, hogy az első könnycsepp lefolyjon az arcán. – Miért, sosem beszéltek rólam?

- Nem igazán. Ő nem akar, én pedig nem erőltetem – vont vállat a férfi, majd ismét kifakadt. – Ezt nem hiszem el, Willa! Hány éves is hazudsz már neki? Tíz?

- Tizenhárom.

- Tizenhárom éve hiszi azt, hogy meghaltál. – Dr. Brannan hitetlenkedve csóválta a fejét. – Mégis mikor akarod neki elmondani, hogy nincs így? Amikor férjhez megy? Vagy majd csak a sírja felett állva?

- Hagyd abba. Kérlek – suttogta a nő. – Nem tudom rávenni magam, hogy odaálljak elé. Tudom, hogy gyűlöl, én is gyűlölöm magamat. De akkor sem megy.

- Oké, de szeretném, ha rávennéd magad, rendben? – tette a vállára a kezét a férfi.

- Oké – motyogta, majd feltekintett a másikra. – Hé, neked is feltűnt, hogy mostanában már akár tíz percig is kibírjuk egymás társaságában?

- Igen, valóban fejlődőképesek vagyunk – mosolyodott el halványan Stanley, majd kisimított egy kósza hajtincset a nő arcából.

- Hé...

- Igen?

- Igazából nem is utállak annyira.

- Én sem téged.

Egy pillanatig megfagyott köztük a levegő, majd újra izzani kezdett, ajkaik pedig forró csókban tapadtak egymáshoz.

******

- Annyi kedvem van ehhez az egészhez, mint újabb fél órát eltölteni Rhea Glandrea társaságában – dőlt hanyatt Natasha, nem is titkolva nemtetszését.

- Azt mondtad, nem volt olyan rossz – pillantott rá Hayden, aki a konyhaasztalnál foglalt helyet, és egy furcsa színű italt kortyolgatott.

- Nem, de egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan mondat hagyta el a száját, amiben nem volt semmi hazugság...

- Ami azt illeti, nem tudjuk biztosan, hogy Glandreáék hazudnak – vélekedett a fiú. – Nem tudjuk, mit tudhatnak Lindsay-ről, ami terhelő lenne ránézve...

- Pedig szerintem teljesen egyértelmű – ült fel Natasha. – Lindsay még gyerekként haverkodott Glandreáékkal, Rhea elmondása szerint jóban voltak, és az azelőtt volt, hogy bűnöző lett volna. Egész biztos, hogy hagyott valamilyen nyomot, ami terhelő lehet ránézve. Most, hogy megismertek minket...

- Ami csakis kizárólag Doe érdeme – szólt közbe Hayden.

- ... Igen, ezt a részét még én sem értem a dolognak – legyintett Natasha, majd folytatta az elméletét. – Mindegy, Doe figyeltet minket. Tudomást szerez arról, hogy kezdjük kapizsgálni, hogy Lindsay-nek valaha köze lehetett a Glandrea családhoz. Figyelmezteti Lindsay-t, aki tesz egy látogatást régi ismerőseinél, megfenyítve őket, hogy egy szót sem szóljanak róla, ha mi esetleg felkeressük őket. Hogy meggyőzze őket, pedig elvágja az ikrek unokatestvérének torkát, így biztosítva, hogy a titkai megmaradnak.

- Nagyon szép elmélet, de semmi nincs, ami ezt alátámasztja – sóhajtott Hayden.

- Dehogy nincs! – heveskedett Natasha. – Minden erre utal, nem történhetett máshogy.

- Miről van szó? – lépett a szobába dr. Frances, szinte oda sem figyelve a szóváltásra.

- Natasha előállt egy reális, ám kissé lehetetlen összeesküvés-elmélettel – tájékoztatta a férfit Hayden. – Szerinte Lindsay ölte meg a Glandrea unokatesót, és most miatta nem mernek beszélni.

- Szerintem is titkolnak valamit, de nem biztos, hogy olyat, ami nekünk a segítségünkre lehet – mondta a férfi, miközben folytatta a pakolást.

- Mindenesetre fel fogom hívni Noah-t – határozott a lány. – Hátha tőle többet tudunk meg.

*****

- Jézusom – szörnyülködött Hayden a konyha ajtajában állva. – Mondd, hogy álmodok.

- Na, hogy tetszik? – mosolygott rá Natasha, aki aznap valahogy kifejezetten jókedvűnek tűnt.

- Ez egyszerűen borzasztó – közölte őszintén a fiú a lány hajára pillantva, amely szokásos szőkésbarna árnyalata mellett most lilás-kékes festett hajvéggel pompázott. – Te befestetted a hajad?

- Nem, csak a fejemre esett egy cserép levendula – forgatta unottan a szemét a lány, majd látva, hogy Hayden szemöldöke a haja tövéig szalad, sóhajtott. – Igen, Hayden, befestettem. Miért olyan hihetetlen ez?

- Mert eddig nem láttam úgy, hogy különösebben foglalkoznál a hajaddal. A legtöbbször még fésülködni sincs kedved.

- Igen, de eszembe jutott ma reggel, hogy kábé tizenhét éves korom óta nem voltam fodrásznál, a hajam eltöredezett és lenőtt, úgyhogy gondoltam, nem árt egy kis újítás.

- Nincs mögötte más? – fürkészte a lányt Hayden.

- De, az, hogy tényleg a fejemre esett egy cserép levendula, és csak így tudtam eltussolni, de most lebuktam – ironizált Natasha továbbra is.

- Komolyan. Tényleg nincs semmi?

- Tényleg nincs – vágta rá türelmetlenül a lány, megelégelve a másik hitetlenkedését és kérdezősködését. – Felnőtt nő vagyok, jogomban áll bármikor úgy dönteni, hogy befestem a hajam. Ebben nincs semmi furcsa, nézz körül Bristolban, hogy mégis hány ember festeti a haját. Mi bajod van?

- Semmi, csak... - harapta el a fiú a mondatot. – Aggódom. Azt mondják, a külső megváltoztatása nem éppen jó jel.

- Ó, szóval aggódsz? – vonta fel a szemöldökét Natasha, és kezdett felmenni benne a pumpa. – Azt hiszed, hogy depressziós hajlamaim vannak, ezért festettem be a hajam? Ki kell, hogy ábrándítsalak, de teljesen jól vagyok.

- Nem tudok teljesen hinni neked. Az elmúlt hetekben, hónapokban csak jársz-kelsz, de nem látszik úgy, mintha élnél. Nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára őszintén nevetni. Már Lauren-ről is alig beszélsz...

- Á, szóval ez a baj? – tette csípőre a kezét Natasha. – Az elején, amikor... Szóval a halála után rengeteget beszéltem neked arról, hogy mennyire bánom a dolgot, és mennyire hiányzik, erre pedig te mindig csak annyit tudtál reagálni, hogy tovább kell lépni. Én igyekeztem ezt megtenni, tényleg, és már jobban vagyok. Négy hónapja történt, és rendbe kellett pár dolgot tenni a fejemben, de ez nem jelenti, azt, hogy nem hiányzik. Sokszor jut eszembe, hogy ő ezt mennyire élvezte volna, vagy például, hogy egy nagyon is aktuális példát mondjak, ő egyszerűen megdicsérte volna a hajam, nem kezdett volna egyből összeesküvés-elméleteket gyártani, mint ahogy te tetted. Azt akarod, hogy beszéljek? Rendben, te kérted. Lehet, hogy neked rohadtul nincsenek érzéseid, meg egy papírlap érzelmi színvonalán állsz, de ez közel sem jelenti azt, hogy ez mindenkivel így van. Nekem például igenis fájnak dolgok, és nem, tényleg nem vagyok mindig jól. Vannak hullámvölgyek, mert mint mondtam, én nem vagyok egy fadarab, aki semmit sem érez.

- Szóval fadarab és papírlap is vagyok egyszerre – ráncolta a szemöldökét Hayden.

- Látom, szokás szerint megragadtad a lényeget – fanyalgott Natasha, majd rezignáltan rogyott le a székre.

- Tudod, hogy bármikor beszélhetsz velem – lépett közelebb a fiú, kezét a lány vállára, aki azonban az érintés hatására felpattant, és egészen a lépcsőig hátrált.

- Beszélni, beszélni, mindig csak beszélni. Miért hiszed azt, hogy bármit is megoldana? – förmedt a fiúra Natasha. – A legutóbb is csak kigúnyoltál. Nem igazán értesz máshoz.

- Natasha, én...

- Most jobb, ha magamra hagysz – motyogta a lány, majd elindult felfele a lépcsőn.

- Nat!

A lány nem felelt, de a fiú folytatta.

- Egyébként jó a hajad.

Natasha megrázta a fejét, majd egészen a szobája ajtajáig futott. Nagy erővel csapta be azt, és hátát a falnak vetve csúszott le a földre. Már nem tudta megállítani, hogy könnyei végig csorogjanak az arcán.

*****

- Natasha, figyelsz te rám? – Dr. Frances a lány arca előtt lengette a kezét.

- Mi? Aha. Persze – bólintott határozatlanul.

- Akkor mit mondtam?

- Azt, hogy Albertnél járt a minap.

- Natasha, erről tíz perce beszéltem. – A férfi aggódva foglalt helyet a széken. – Biztos, hogy jól vagy?

- Persze.

- Történt valami, ameddig nem voltam itt?

- Nem, csak... Kicsit összekaptunk Haydennel – ismerte be, majd lehajtotta a fejét. Így haja a szemébe hullott, és nem kellett a vallomás közben a másik szemébe néznie.

- Ó.

- Mit ó-zik? – pillantott fel Natasha, ugyanis nem éppen erre a válaszra számított.

- Csak nem gondoltam volna, hogy már ilyen korán elkezditek.

- Mégis miről beszél?

- Semmiről, semmiről – legyintett dr. Frances. – Majd egyszer megérted.

- De mégis mit?

- Mondtam, hogy majd megérted.

Néhány perc csend állt be közéjük, majd dr. Frances folytatta az eredeti témát.

- Tehát, ha figyeltél volna, tudnád, de mivel nem tetted, elmondom újra. Albertnél voltam, és mondott valamit, ami nem hagy nyugodni. Hogy megbizonyosodjak róla, el kellene mennünk a laborba, ugyanis ott meg kell, hogy találjam. Már ha létezik.

- Mi lenne ez a dolog?

- Nem akarok előre kételyeket ébreszteni, ha megbizonyosodok róla, hogy igaz, akkor elmondom.

- Oké – vont vállat Natasha, tudva, hogy ha a férfi nem akar ennél többet elmondani, akkor teljesen mindegy, mennyit faggatja, nem fog többet tudni. – És mégis hogy akar bejutni a laborba? Nem hiszem, hogy Brannan tárt karokkal fogadna minket.

- Én sem hiszek ebben, úgyhogy valószínűleg maradunk a betörésnél.

- Klassz – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Natasha. – Mégis mennyire van elrejtve az, amit keres?

- Azt hiszem, egyenesen Brannan irodájába kell mennünk.

- Azt tudom, hogy hol van – tűnődött a lány. – Talán jobb, ha én megyek, és maga lent marad. Magára inkább fúj Brannan mostanában, mint rám.

- Igen, de nem tudod, mit kell keresned.

- Letöltöm a winchester teljes tartalmát – közölte Natasha.

- Oké – egyezett bele a férfi. – De nagyon kell vigyáznod magadra.

- Én mindig azt teszem, hisz tudja.

Dr. Frances kétkedve vonta fel a szemöldökét, mire Natasha elnevette magát az arckifejezésére. Az asztalon heverő telefon pityegése azonban félbeszakította a pillanatot.

- Dögölj meg – motyogta a lány, miközben megnézte az üzenetet.

- Ki írt? – érdeklődött dr. Frances, amikor látta a lány arcán az egyértelmű nemtetszést.

- Doe – felelt Natasha fintorogva. – Azt mondja, hogy újabb megbízatás vár ránk.

- És most mit kell csinálnunk?

- Ellopni egy gyémánt nyakéket.

******

Albert néhány pillanatig el sem tudta hinni, hogy valóban szemtől szembe áll vele. A lány viszont nem zavartatta magát, azonnal hadarni kezdett.

- Bocsánat, hogy csak úgy eljöttem. – Idegesen pillantott körbe a látogató szobában. – Egészen biztosan idiótának gondol. Tulajdonképpen az is vagyok.

- Honnan tudja, hogy ki vagyok és hogy itt talál? – vonta fel a szemöldökét Albert, miután magához tért a pillanat okozta sokkból.

- Matthew sokat beszél magáról – magyarázta a Szőke. – A második kérdésre válaszolva pedig, megvannak a forrásaim.

- Ó, azt meghiszem – horkant fel gúnyosan a férfi, majd megcsóválta a fejét, és a székre mutatott. – Foglaljon helyet, kisasszony! Aztán pedig adja elő, mit is akar tőlem.

- Tanácsra lenne szükségem.

- Egyből gondoltam – tekintett a plafonra Albert, mintha máris untatná a lány. Holott igazság szerint nagyon kíváncsi volt, mi sül ki a szituációból.

- Szóval... - kezdett bele a nő, fészkelődve a széken. Ahogy Albert ránézett, kénytelen volt megállapítani, hogy Matthew-nak bizony van ízlése. Az ikonikus, derékig érő fakószőke tincsek kissé kócosan, de nem kevésbé elegánsan hullottak a vállára és a hátára. Tiszta, világoskék tekintetével a vele szemben helyet foglaló férfit méregette, ajka vékony vonallá szűkült, ahogy elgondolkodott. Halvány bőrén pirosodó folt jelent meg, amikor észrevette, hogy a férfi milyen mélyrehatóan vizslatja.

- Miben segíthetek? – kulcsolta össze a térdén a kezét Albert, tekintetét elkapva a nő idomairól. – Á, ne is mondja. Gondolom, az öcsémről lenne szó.

- Igen is, meg nem is.

- Felcsigázott, most már hallani akarom – hajolt előre Albert.

- Lehet nem tudja, de Matthew-val eléggé összekaptunk a közelmúltban.

- Hagyjon már, a szerelmi dráma kicsit sem izgat – dőlt hanyatt Albert csalódottan.

- Örülnék, ha megerőltetné magát egy kicsit és segítene.

- Oké, nézze – helyezkedett kényelmesebb pozícióba a férfi. – Csak azért adom elő ezt a rettentően klisés és unalmas hegyi beszédet, mert maga valamiért fontos Matt-nek. Szóval, nem fogok kertelni, nem kedvelem magát. Ne lepődjön meg, nem sokat tett azért, hogy ne így vélekedjek. Évek óta nincs jelen biztos személyként az öcsém életében, időnként megjelenik, majd újra hónapokra eltűnik. Persze tudom, hogy miért teszi, de ez így sosem lehet igazi kapcsolat.

- Tudom – sóhajtott a Szőke. – Mindig elérem, hogy utáljanak. Nem annak az idiótának, nekem kellett volna kinyírnom az anyámat, amiért ilyen helyzetbe kényszerített kiskorom óta.

- Megvolt a lehetőség, hogy változtasson – húzta össze a szemét Albert. – Maga viszont nem élt vele, úgyhogy csak magára vethet.

- Miről beszél? – sápadt el a lány. – Maga tudja...?

- Miért hitte, hogy nem?

- Akkor Matt is...? - kerekedett el még jobban az a szép szempár.

- Maga komolyan azt hitte, hogy bárki is képes úgy ágyba bújni magával, hogy nem tudja még a nevét is? – vonta fel a szemöldökét Albert, majd meggondolta magát. – Tudja mit, inkább ne feleljen. Mindketten ismerjük Matthew-t, és nagyon jól tudjuk, hogy mennyire önfejű, és mennyire utána jár mindennek.

- De miért nem mondta...? – suttogta maga elé bámulva a nő.

- Mert nem akart belefolyni az ügyeibe – világította rá Albert a másikat. – Nem hibáztatom, van neki elég baja a maga ügyes-bajos dolgain kívül is.

- Akkor mit javasol, mit kezdjek vele? – kérdezte kiszáradt torokkal a Szőke.

- Adjon neki egy kis időt, az mindig segít. Ha úgy gondolja, elég időt adott, akkor keresse fel.

- És ha még akkor is haragszik?

- Akkor nincs más választás; el kell engednie – közölte kíméletlenül a férfi.

- El...Elengedni? – csuklott el a hangja.

- Pontosan. Vannak olyan kapcsolatok, amik képesek örökre megromlani.

- Tényleg ennyire rossz lenne a helyzet? – hitetlenkedett a nő.

- Én nem tudhatom.

- De én nem akarom elengedni – rázta hevesen a fejét. – Én...

- Ó, kérem, azt ne mondja, hogy szereti – sóhajtott Albert. – Higgyen nekem, ha szeretné, ha tényleg szeretné, akkor ennél jobban kellene küzdenie azért, hogy ez a kapcsolat megmaradjon. 

***

Sziasztoook :D

Igen, még élek, ezeréve írtam bármit is a fejezetek alá.

Ssszóval, Natasha lila hajának az ihletéséről mesélnék ;D

A faceclaimje ugye Chrissy Costanza, aki nemrég posztolt egy képet, ami valahogy olyan natashásnak hatott.

Majd elkezdtem szerkesztgetni, és megalkottam ezt:

És gondoltam miért ne lehetne egy kis külsőváltoztatás :D

*most már nem tudom, hogy ezt miért írtam le*

De örülök, ha elolvastad.

Hamarosan jelentkezem,

Blair