Beka és Körte félrevonultak beszélgetni, viszont sűrűn kaptam el mindkettőjük tekintetét, ami kicsit kellemetlenül érintett. Valószínűleg rólam beszéltek. Beka anyukája látva, hogy mennyire feszengek, bevont a beszélgetésbe és megkért, hogy meséljek döntőről. Még egyszer utoljára Beka felé pillantottam, akinek Körte magyarázott valamit, miközben kezével a levegőben hadonászott el-vissza. Akkor döntöttem úgy, hogy előszedem a régi Nagy Márkot. Itt mindenki olyannak ismer engem, nekem pedig a döntő után másfél hónappal végre ideje visszatalálnom magamhoz. Beka tudta nélkül adta meg a kezdő löketet akkor, amikor áthívott. Bár utálja, amikor ilyen vagyok, valahogyan ez az egész színészkedés a lételememmé vált még valamikor a műsor kezdeténél, most pedig nem hiszem, hogy bárki is el tudna képzelni enélkül. Másrészről pedig jól esett. Az, hogy úgy elő tudtam magam adni, mint régen, hogy ismét figyeltek rám az emberek és hogy egy rossz szót sem mondtak. Ők nem olyanok.

  – És amikor kimondták Varga Tamás nevét, megszűnt létezni a világ – meséltem drámaian és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szívemben folyamatosan jelen lévő apró szúrás érzetét. – Nem is tudod, ezerszer visszanéztem már a felvételt, és tudjátok... – akadtam meg, majd suttogva folytattam. – Mindig azt hiszem, hogy a végén más lesz. Hogy az én nevemet üvöltik, és rám hullik a konfetti, és engem vesz közeliben a kamera, és tombolnak a márkerek... de a felvételen a háttérben állok, aztán teljesen kitakarnak. Engem. Nagy Márkot – akadtam ki teljesen, a hallgatóközönségemnek pedig elhomályosodott a tekintete. Még Antinak is, amin először meglepődtem, de végül egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam. Ő Sleisz.

•

  – Sajnálom, hogy nem te nyertél – közölte kedvesen Lili. A társaság több kisebb csoportra szakadt, Lili pedig kapott az alkalmon és elsőként jött oda hozzám beszélni. Minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy a korához képest mennyire okos, és ez most sem volt másként. Kis zseni. Talán még nálam is okosabb.

  – Mostmár mindegy – legyintettem halványan mosolyogva, mire Lilinek csillogni kezdett a szeme.

  – Tudunk majd gyakrabban beszélni? – nézett fel rám. Elképesztően hasonlít Bekára, csak szőke és kisebb. Néha megrémülök ettől a hasonlóságtól, mégis csak mosolyogni tudok rajta. Biztos vagyok benne, hogy legalább annyira gyönyörű lesz, mint Beka.

  – Persze, megoldjuk – kacsintottam rá, aminek láttán Lili vigyorogni kezdett. Kétségkívül ő az utolsó és az egyetlen márker. De legalább ő az.

  – Sajnálom, hogy nem kerestelek már a döntő után – szomorodott el újra.

  – Ne, nem kell! Amúgy sem voltam jó passzban, lehet, hogy nem is reagáltam volna – próbáltam nyugtatni. A duettdöntő hete alatt nagyon megszerettem Lilit, legalább annyira jót akartam neki, mint amennyire Bekának. Ráadásul ő még kicsi, nem kell tudnia róla, milyen szar is az élet. Majd később rájön. Ha vele is seggfej lettem volna, biztosan nem bocsátom meg magamnak. Elvégre ő még csak egy gyerek.

  – Most sem vagy jó passzban – méregetett összehúzott szemmel.

  – De jobban leszek – legyintettem. – Mesélj, mi újság a suliban? – tereltem a témát, a kislány pedig vidáman mesélni kezdett.

Lilivel baromi jókat lehet beszélgetni. Ezerszer komolyabban áll a dolgokhoz, mint én álltam ennyi idősen, sőt, néhány dologhoz már most jobban ért, mint én, ami nem tudom, hogy kínosnak számít-e részemről. Mindenről van véleménye, ezek pedig általában jogosak és reális dolgokon alapulnak. Szinte már ijesztően okos és könnyen átlátja a helyzetet. Éppen ezért volt ő az, aki előtt a legjobban meg kellett játszanom magamat. Nem akartam, hogy bármit is tudjon a döntő utáni időszakról, és arról, hogy néha még most is úgy érzem magam, mint egy rakás szar.

A következő személy, akivel beszélgettem, Anti volt. Részletesen beszámolt mindentől a barátnőjével kapcsolatban, én pedig őszintén örültem neki, hogy az az idegesítő vigyor egy percre sem csúszik le a képéről. De tényleg. Közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy bárcsak ez lenne velem és Bekával is. De valószínűleg én is ilyen boldog lennék egész nap, ha ez valaha is lehetséges lenne. Végighallgattam, próbáltam valami kedveset mondani, bár amikor tanácsot kért tőlem, eléggé meglepődtem. Talán ekkor gondolkoztam el úgy igazán azon, hogy mit is gondolnak rólam az emberek. Hogy hogyan tudtak megítélni az alapján, amit meg mertem mutatni nekik önmagamból. Még azok is teljesen másnak látnak, akiknek talán igazán számítok – például Körte. Tanácstalan voltam, gőzöm sem volt, mit is tehetnék, hogy ez megváltozzon. Régen nem akartam megmutatni az igazi énemet, most pedig már nem tehetem, mert furán venné ki magát. Csodás a helyzet! Bár ez talán csak azok miatt a személyek miatt érdekel, akiket kedvelek és valószínűleg ők is engem. A döntő óta nem sok mindenki beszélt velem kedvesen. Sőt, nagyon senki sem. Ezért volt fura ott Bekáéknál, ahol mindenki szinte fojtogatóan kedves volt. Nekik nem utálniuk kéne? Biztosan hallottak ők is mindent, ami a döntő hetén történt. Mégis úgy tettek, mintha semmi sem változott volna. Bár néha elkaptam néhány sajnálkozó pillantást, minden más pillanatban olyan érzés fogott el, mintha a döntő meg sem történt volna. Ez pedig baromi jó volt.

Bekáék anyukájával is beszéltem egy keveset, bár ő nem igazán mesélt nekem semmiről. Pedig egyébként szívesen hallgattam volna. Azt mondta, hogy csak a munkájáról tudna beszélni, a könyvelés pedig meglehetősen unalmas. Ezek után kedvesen megkérdezte, hogy mi újság velem és hogy vagyok. Én pedig úgy tettem, mintha annyira nem lenne vészes. Folytattam önmagam sajnáltatását, mert abban mindig is jó voltam, de közben igyekeztem erősnek is tűnni. Bár mostanában mindennek éreztem magam, csak erősnek nem. Sikerült elterelnem a témát, és szóba jött anya, valamint az egyik receptje. Háziasszony riadó. :D A beszélgetés végére tehát megadtam neki anya számát és dobtam neki egy üzenetet a saját telefonomról, hogy majd ne lepődjön meg, ha Beka anyukája felhívja.

  – Minden oké, Márk? – vágódott le mellém Körte a kanapéra, amikor hosszú idő után egyedül maradtam. – Elég elbaszott fejet vágsz – közölte velem kedvesen, miközben felrakta a bakancsos lábát a dohányzóasztalra. Beka anyukája szúrós szemmel kapta rá a tekintetét, mire a menedzser sóhajtva tette vissza a lábát a földre.

  – Mintha az elmúlt pár hétben nem ez az arckifejezés fogadott volna, amikor találkoztunk – jegyeztem meg unottan fogadva a bókját.

  – Nem. Mindig máshogyan szenvedtél – vont vállat. – Volt, amikor mérgesen, voltál tehetetlen és szomorú is. Amit most látok a képeden, az egy teljesen új dolog számomra – mondta egyszerűen. Ez volt az egyik dolog, amit bírok Körtében. Nála őszintébb embert nem ismerek.

  – Utálom, hogy mindenki ennyire átlát rajtam – sóhajtottam a szememet forgatva, mire Körte gondolkozás nélkül szórakozottan válaszolt.

  – Ne törd ezen a fejed, mert csak szarabbul leszel, én meg nem szeretnélek a Lánchídról összeszedni – viccelődött, majd ismét feltette a lábát az asztalra, amit ezúttal rajtam kívül senki sem vett észre.

  – Örülök, hogy aggódsz – ráztam meg a fejemet, majd a szemembe hulló hajtincseket visszaigazítottam a helyükre.

  – Komolyan ne készítsd ki magad, de ennyi sajnálatra nincs időm, szóval mondok neked valamit – fordult felém kissé idegesen. – Pontosan tudom, hogy a Gyerek miatt vágsz ilyen savanyú képet, bár legalább nem vagy annyira feltűnő, így, hogy ténylegesen van mi miatt sajnáltatni magad. Pontosabban volt, lassan már a döntő is kezd unalmassá válni, de lehet csak azért, mert én már ezt legalább százszor végighallgattam. Mindegy is, a lényeg, hogy a Gyerek sosem látta azonnal tisztán a dolgokat, mindig csak később esett le neki minden. Nádor csak ki akarja használni, néhány hetet adok nekik, és megint kisétál az életéből. De ha megbántja, kicsinálom – szorult ökölbe a keze.

  – Akkor én is – jegyeztem meg, és összefontam magam előtt a karomat.

  – Te pedig addig újra talpra állhatsz, ha végre találunk egy dalszerzőt és újra élheted az életedet, csakis önmagaddal a középpontban – magyarázta, miközben megveregette a vállam.

  – Ha nem tudsz dalszerzőt keresni, sajnálhatom magam? – vontam fel a szemöldökömet.

  – Sikerülni fog – bólintott meggyőzően, bár lehet, hogy maga sem hitte el.

  – Honnan tudod, hogy Beka és a Késtél-Gyerek zavar? – szólaltam meg hirtelen, miután mindketten csendesen figyeltük a történéseket.

Lilit az anyukája elküldte aludni, mivel már elég későre járt, illetve szép lassan a társaság nagy része elindult haza. Mindenkinek megvolt a maga dolga, és mivel köztük egyáltalán nem szakadt meg a kapcsolat, így talán nem is akartak annyira maradni, mint én szerettem volna. Számukra mindig volt egy holnap, amikor visszajöhetnek, míg nekem gőzöm sem volt róla, hogy ez egy egyszeri meghívás volt-e vagy sem. Bekával nem sikerült egy szót sem váltanom komolyabban, mindig volt valaki, aki folyamatosan beszélt hozzá, de valahogy ő sem nézett ki úgy, mint aki annyira a társaságomat keresné.

  – A Gyereken kívül szerintem mindenki látja, hogy nézel rá – vont vállat egyszerűen a szakállát tekergetve. – Ezért volt olyan meggyőző a párosotok a duettdöntő hetén. Hülye lett volna, aki rád nézve azt mondja, hogy csak megjátszod – magyarázta. – Egy ideig én is azt hittem, hogy csak kicseszettül jó színész vagy, de amikor kamerák jelenléte nélkül is ugyanilyen maradtál, egy idő után leesett.

Olyan alapvetőnek éreztem azt, hogy mindenki bedőlt nekem – ismét -, hogy arra nem is gondoltam, igazából miért is volt annyira hihető, amit a Pop/Rock el akart adni rólam és Bekáról. Talán mert részben igaz volt. Nem randiztunk, és nem is voltunk reménytelenül szerelmesek egymásba, de végig kedveltem őt is szerettem volna jobban megismerni. Persze ott van az a tény is, hogy már akkor felülmúlta minden elképzelésemet, amikor először találkoztunk.

Találkozni akartam vele, hát most megkaptam. Abban a pillanatban viszont értelmet nyert minden, amit eddig egyáltalán nem értettem. A csodálatom nem a munkásságának vagy a dalainak szólt, hanem magának a lánynak. Ahogyan felé sétáltam a színpadon és ő hátrafordult hozzám, úgy éreztem, hogy mindenféleképpen ő lesz az, aki a vesztemet fogja egyszer okozni. Elsőnek természetesen végignéztem rajta, mélyen magamban talán egy apró hibát keresve benne külsőleg. De nem találtam semmit. Filterek nélkül, kevés - vagy éppen semennyi - sminkben is gyönyörű volt. Nem lehetett a szépsége 90%-át eltűntetni egy vattakoronggal. Ez volt, az első, ami meglepett. Tisztában sem volt vele, hogy milyen jól néz ki. Ráadásul sok más szempontból is különleges volt. Nem láttam rajta azt a tökéletességi kényszert, amit bármelyik mások lányon - sőt, még saját magamon is. Egyszerű volt, sokkal egyszerűbb, mint amilyennek mások gondolták. És fájdalmasan közömbös.

  – Ja, és Márk! – szólalt meg újra, kirántva a gondolataimból. – Bármilyen felkérést kapsz, hozzám irányítsd, legyen szó bármiről. Az ilyeneket én intézem el, és burkoltan elküldöm őket a picsába – fújtatott.

  – Rendben – biccentettem óvatosan elmosolyodva.

  – Ne kerüld a Gyereket, beszélj vele. Ő hívott, azért vagy itt – mondta hirtelen.

Bekára pillantottam, aki a pultnál ülve az anyukájával beszélgetett. Mintha érezte volna, hogy valaki figyeli, körbenézett, majd megakadt rajtam a tekintete. Kínosan elmosolyodva a hajamba túrtam, de nem kaptam le a tekintetemet. Vártam, miközben Beka valószínűleg azon gondolkozott, hogy mit csináljon. Végül egy örökkévalóságnak tűnő idő után Körte felállt mellőlem, én pedig elkaptam a tekintetemet a lányról és felé pillantottam, ő pedig csak megveregette a vállamat. Ekkor már nem voltam annyira nyugodt, főleg, hogy nem sokkal később feltűnt Bekának, hogy egyedül maradtam, és ezúttal ő huppant le mellém a kanapéra.