A Somebody That I Used To Know jobban kikészített, mint vártam volna. Több, mint másfél órán át hevertem az ágyamon hol idegesen, hol szomorúan, de az esetek nagy többségében tehetetlenül. Ha tudtam volna, hogy ilyen szar érzés szeretni valakit, azonnal másik duettpartnert kértem volna. Egy idő után azonban mégis a telefonomért nyúltam, és bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. Bár már egy teljesen másik szám ment, megkerestem a Gotye számot, és mély lélegzeteket véve hallgatni kezdtem. Abban a pillanatban pedig jobban hiányzott Beka, mint bármi és bárki más. Újra és újra meghallgattam, hagyva, hogy az összes közös emlékünk elárasszon. De a végére semmit nem éreztem. Üres voltam. Így hát hagytam, hogy ezúttal egy másik szám következzen és az ágyamon fekve bámultam a plafont. Nem tudom, mikor értek haza a szüleim, már csak arra eszméltem fel, hogy anya bejön a szobámba és óvatosan megérinti a vállamat, hogy észre vegyem őt.

- Történt valami? - kérdezte halkan, amikor kikapcsoltam a zenét.

- Semmi olyan, amit érdemes lenne megemlíteni - köszörültem meg a torkomat. Újra a plafonra szegeztem a tekintetemet, anya pedig várt még egy kicsit, aztán amikor továbbra sem voltam hajlandó mondani semmit, lassan megfordult és kiment.

Valahol a szíve mélyén ő pontosan tudta, hogy ez lesz. Többször figyelmeztetett, hogy vetkőzzem le azt az egoista stílust, ami rám ragadt, de sosem tettem meg. Ennek ellenére mellettem áll, amennyire tud, támogat és tiszteletben tartja, ha időre van szükségem. Vagy egy kis önsajnálatra. Mást nem tud tenni. Ez a legtöbb, amit nyújthat, én pedig hálás vagyok ezért is. Ilyet sem mondott volna a régi Nagy Márk.

Azt hittem a képzeletem szórakozik velem, amikor újra meghallottam a Gotye-szám dallamát. Néhány pillanattal később azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a válóság, és hogy valaki épp telefonon keres. Az egyetlen ember, akinek ezt a számot állítottam be csengőhangnak. Öt hét után eszébe jutottam Bekának. Az érzelmek kavarogtak bennem, nem tudtam volna megmondani, mit éreztem pontosan, amikor megláttam a nevét a kijelzőn. A végén azonban mégis a negatív dolgok győztek, így persze csak azon tudtam kattogni, hogy nem számíthattam rá. Ennek a befolyásában alakult a beszélgetésem is vele.

- Mondjad - nyomtam végül a zöld gombra, és amolyan „essünk rajta túl minél hamarabb" stílusba váltottam. A vonal másik végén Beka élesen beszívta a levegőt, de csendben maradt, amit nem tudtam mire vélni. - Beka? Halló, Beka, itt vagy?

- Szia, Márk - köszönt halkan, a hangja hallatán pedig gombóc keletkezett a torkomban. A régi szép idők. - Hogy vagy? - nyögte ki a kérdést, amikor beállt közénk a kínos csend.

- Nagyszerűen, éppen Hawaiin értél el, itt úszom a delfinekkel, Miley Cyrus pedig koktélt kever nekem - közöltem szarkasztikusan.

- Aham - motyogta Beka megértően. - De most komolyan?

- Hogy lennék? - ráztam meg szomorúan a fejem.

- Jó, csak megkérdeztem - felelte halkan, szinte visszavonulót fújva.

- Kösz - mondtam végül. Hogy mit? Fogalmam sincs. Mindent. Semmit. Azt, hogy most nem úgy beszél velem, mint egy robot. Gőzöm sincs!

- Nincs mit - vágta rá azonnal. Mintha megkönnyebbült volna. Bár ez nem tartott sokáig.

- Kösz, hogy hívtál. Öt hét után nagyon jólesik - hoztam fel burkoltan a sérelmeimet. Visszagondolni az elmúlt néhány hétre most rosszabb volt, mint bármelyik másik alkalommal. Beka kellett hozzá, hogy ténylegesen megértsem mit is vesztettem - vele együtt. Jobban fájt, mint eddig bármikor.

- Mi van? - csattant fel a megjegyzésemet hallva. - Hívtalak a döntő után, rémlik? Bunkó voltál, rémlik? Leraktam, rémlik? Nem hívtál vissza... - hadarta idegesen, minden mondat végére odaillesztve azt a bizonyos kérdőszót. Cserbenhagytál, rémlik?

- Mit vársz tőlem? Akkor veszítettem el egy lemezszerződést, egy valag pénzt, egy kocsit meg egy utazást. Pont nem tudtam mit kezdeni a sajnálatoddal, sajnáltam magam helyetted is - hadartam én is nem túl kedvesen, miközben a hajamba túrtam.

- Jézusom, kár volt hívnom téged - motyogta unottan, valószínűleg visszaemlékezve a duettdöntő hetére, amikor én épp dumáltam neki valamiről, ami nekem fontos volt, neki viszont már egyáltalán nem.

- Most komolyan, mit vártál abban a pillanatban? - csattantam fel. Nem tudtam mit kezdeni a reakciójával. Annyi mindenre akarom a választ, de soha nem adja meg ezeket nekem senki.

- Márk, én semmit nem vártam, és nem is várok - közölte velem lemondóan. - Szia - köszönt el, majd egyszerűen kinyomott.

Nem. Azt már nem. Állandóan menekül, ha valami olyanról van szó, ami rá nézve nem jó vagy esetleg nem olyan fontos. Én viszont nem az az ember vagyok, aki ezt hagyja is neki. Idegesen húzgáltam a kezem a telefonom kijelzőjén, majd megnyomtam a hívás gombot. Egy pillanatra megakadtam a Beka számához beállított pogácsás képnél, de nem hagyhattam, hogy elterelje a figyelmemet.

- Igen? - vette fel a lány bizonytalan hangsúllyal.

- Ne rakd le nekem! - közöltem mérgesen.

- Miért? - sóhajtott fel fáradtan.

- Mert ne. Még beszéltem! - kerestem az indokot.

- Nem beszéltél - közölte Beka.

- De beszélhettem volna - vontam végül vállat.

- Remek érvelés - nevetett fel halkan, amitől persze csak szarabbul éreztem magam. - Igen?

- Mi igen? - zavarodtam össze, miközben a nevetésének hatásait próbáltam figyelmen kívül hagyni.

- Miért hívtál? - kérdezte szórakozottan.

- Te hívtál - emlékeztettem a tényre, miszerint megzavarta a roppant izgalmas, önsajnáltatós hétfő délutánomat.

- Nem. Most te hívtál, én már leraktam - magyarázta.

- Jó - vontam vállat, majd kinyomtam.

Egy részem remélte, hogy visszahív, mert tudni akartam, hogy mi volt eredetileg a hívásának az oka. Egy másik részem azonban szerette volna, ha örökké eltűnik az életemből, és valaki mást használ ki, aztán máson kamatoztatja azokat a dolgokat, amikkel ő a saját észrevétele nélkül elakasztja a lélegzetemet.
Végül visszahívott. Nem is egyszer. Mivel először persze kinyomtam. Meg az utána következő három alkalommal szintén. Régen csináltam ilyet. Nagyon régen próbáltam úgy viselkedni, ahogyan a Pop/Rock-os Nagy Márk tette. Beka viszont csak őt ismeri. Elég, ha az egyikünk össze van zavarodva. Nem akartam őt is összezavarni. És azt sem akartam, hogy részt vegyen a baromságaimban, mert azt már egyszer megszívtam.

- Miért zavarsz? - vettem fel köszönés nélkül az ötödik próbálkozásánál.

- Ó, elnézést. Mit is csinálsz? - nevetett fel, én pedig ösztönösen az ajkamba haraptam.

- Dolgom van. Éppen... - akadtam meg és körülnéztem a szobámban ötletet keresve, amit persze nem találtam. - Éppen dolgom van - nyögtem ki végül, magamban a fejemet verve a falba. Ennél hülyébb választ sem adtam még semmire. Vagyis de, lehetséges, hogy már adtam.

- Márk, beszélhetnénk komolyan? - sóhajtott fel, mire elkomorodtam.

- Igen? - hunytam le a szemem.

- Tudok valamiben segíteni? - kérdezte. Most nem úgy érdekeltem, mint egy robotot. Volt valamennyi érzelem a hangjában, leginkább aggódás. Aggódott értem. Oké, Márk. Ez egy rohadt álom.

- Nem, Miley elkészült a koktéllal, másra nincs igényem - vicceltem el a dolgot megköszörülve a torkom.

- Olyan hülye vagy! - csattant fel. Tudom.

- Beka, várok. Körte azt mondta, hogy majd kész dalom, és akkor lemezszerződésem, aztán klipem, és visszajönnek a márkerek. Elcsesztem. Tudom. Visszacsinálnám. De nem tudom - mondtam őszintén, Beka pedig csendben hallgatott.

- Ki írja a dalodat? - kérdezte halkan.

- Senki. Várom, hogy Körte jelentkezzen. Egész nap ezt csinálom - vallottam be. - Délelőtt a suliban várom, délután meg itthon.

- Francba - motyogta, és hallottam, hogy valamire rácsap - gondolom a combjára.

- Ja - értettem egyet vele mély levegőt véve.

- Találkozzunk? - kérdezte hirtelen, mire levegőt is elfelejtettem venni.

- Mármint mi? Mi ketten, találkozzunk? - kérdeztem ledöbbenve. Bekát valaki kicserélte. Érdeklem és még találkozni is akar.

- Persze - felelte kedvesen. Hűha!

- Oké - biccentettem hevesen dobogó szívvel. - Átmenjek? - ajánlottam fel. Olyan hely kellett, ahol egyikünket sem ismerik fel. Ez két helyen volt lehetséges - nálunk és náluk. És szerintem egyértelmű, melyik opció a jobb.

- Aha. Ha van kedved - mondta úgy, mint ha nem számítana, mit válaszolok. Akkor viszont úgy éreztem, hogy talán egy kicsit, de számít.

- Jó. Megnézem a naptáramat. Várj, öt évre előre üres, pont ráérek - viccelődtem, Beka pedig felnevetett, amin én elmosolyodtam. - Hallod... - szólaltam meg ismét. Eszembe jutott, hogy eddig csak rólam volt szó. Régen is állandóan ez ment. Csak rólam beszéltünk. Bárkiről legyen szó. Most viszont... Megtehetem, hogy érdeklődök valaki iránt. Mert már nem érdeklek igazán senkit.

- Hm? - reagált, én pedig elgondolkoztam azon, hogy mit tudnék kérdezni. Körte viszonylag sok mindent elmondott. Egy témát került folyamatosan - a Késtél-gyereket.

- Mi van a... - akadtam meg, majd halkan mély levegőt vettem. - a sráccal?

- Milyen sráccal? - lepődött meg.

- Késtél-Geri - pontosítottam a mondandómon.

- Ne hívd így - sóhajtott fel.

- Mi van vele? - Ragaszkodtam, hogy válaszoljon a kérdésemre. Csak azért, mert tudni akartam, hogy van-e köztük valami.

- Jól van - közölte velem szűkszavúan.

- Együtt vagytok? - próbálkoztam tovább, mintha a lány valaha is megosztotta volna velem ezeket az információkat.

- Erről nem beszélek veled - közölte és szinte láttam magam előtt, ahogyan a fejét rázza.

- Szóval igen - húztam el a számat keserűen, azon gondolkozva, vajon van-e esélyem elérni, hogy Beka engem szeressen és ne őt.

- Nem beszélek róla - tartotta magát ahhoz, amit a megjegyzésem előtt mondott.

- Rendben - hunytam le a szemem. - Te! - nyitottam ki, amikor eszembe jutott valami.

- Igen? - sóhajtott Beka. Szerintem igen sokszor kikészítem őt idegileg.

- Nem is láttalak az elődöntő óta - emlékeztem vissza azokra az időkre. Amikor még Nagy Márk voltam, nem csak egy elcseszett idióta.

- Tudom - felelt Beka kissé riadtan.

- Mert nem jöttél el a döntőre - tettem hozzá csak azért is. Fájt, oké? És nem felejtem egy hamar. Ilyen helyzetben végképp nem.

- Fellépésem volt - védekezett. Nem volt... Érdekes módon átkutattam mindent és egy helyen sem láttam olyat, hogy Bekának koncertje lenne.

- Akkor sem jöttél el - ráztam meg a fejem.

- Nem számított, hogy ott vagyok-e - mondta, és úgy hallottam a hangján, hogy el is hitte. Pedig de, kurvára számított. Számít.

- Neked talán nem - jegyeztem meg halkan. - Egy óra és ott vagyok - váltottam témát.

- Rendben - felelt Beka megkönnyebbülve. Nehéz eset lennék? Talán.

- Csinálsz valami kaját? - húztam halvány mosolyra a számat.

- Márk, te még mindig tapló vagy - nyomott ki Beka röhögve.

Azonnal hátra dőltem az ágyamon és az arcomat a tenyerembe temetve próbáltam rájönni, hogy ez mégis mi a fene volt, és hogy pontosan mit is érzek most valójában. Viszont nem hagytam túl sok időt, hogy ezen agyaljak, mivel indulnom kellett. Csak a hajamat kellett megigazítani és már kész is voltam.

- Készülsz valahová? - lepődött meg anya a kanapén ücsörögve.

- Úgy néz ki, hogy Beka áthívott magukhoz - motyogtam, mire anya elmosolyodott.

- Holnap iskolába mész, ha sokáig maradsz, a te bajod - játszotta a szigorú anyukát vigyorogva, miközben a teáját kavargatta. Úgy nézett ki, mint valamelyik filmes gonosz, aki világuralomra akar törni. Az arcomat látva felnevetett, majd kiegészítette a mondanivalóját. - Érezd jól magad. Megérdemled. Jó lenne végre egy kicsit mosolyogni látni - vont vállat, és beleivott a bögréjében gőzölgő folyadékba.

Csak biccentettem egyet, majd az ajtó felé indultam és kiléptem azon. Hát... Hamarosan újra találkozunk, Beka.