Mivel az utolsó pillanatokban érkeztünk, ezért a tömeg már bevonult a moziterembe, a büfé előtt pedig nyoma sem volt a sornak, ami néhány perccel ezelőtt valószínűleg még hosszasan kígyózott. A teremből tisztán hallatszott az előzetesek zaja, így azt hittem, a lehető leggyorsabban fognak lepörögni az olyan vetítés előtti dolgok, mint a fotó, és a hamisan kedves szóváltás az újságíróval. A fotós és a riporter az egyik plakát előtt ácsorgott unottan, de az érkezésünkre felkapták a fejüket. Persze, ki ne figyelne fel rám?! Meg Bekára. Meg azért egy fonott szakállú, kitetovált menedzser is feltűnő tud lenni. Késtél-Geri és Móni már csak a mellékszereplők. Gergő nem néz ki olyan jól, mint én, Móni pedig nem néz ki annyira jól, mint Beka. Ezek tények. Bárki láthatja.

– Lekésitek a filmet – szólt hozzánk a fotós. Mintha sürgetett volna minket. Még nem ismeri Késtél-Gerit, mert akkor tudná, hogy vele garantált a késés.

– Még csak az előzetesek mennek – nézett rá Körte felvont szemöldökkel.

– Készítenék egy fotót – nyúlt a kameráért, de előtte felmutatta a sajtókártyáját, igazolva kilétét, bár a menedzser ezt azelőtt is pontosan tudta. – Márk, Bexi, állhatok ide, a plakát elé – adta ki az utasítást, mire nekem Bekára irányult a tekintetem, aki épp abban a pillanatban fordult zavartan felém.

– Öhm. Mi nem együtt érkeztünk – rázta meg a fejét a lány.

– Hogy érted? Most is együtt vagytok – fürkészett minket, majd feltűnt neki a másik két (teljesen jelentéktelen) személy a társaságunkban.

– Csak itt találkoztunk Márkkal – kezdte megmagyarázni Beka. – Mindketten mást hoztunk a vetítésre, nem együtt jöttünk – ismételte Beka, elég erősen kiemelve a mondat második felét.

– Ó – bólintott a fotós, végre megértve a helyzetet. – Még jobb! Álljatok be mind a négyen – dobott be egy új, borzalmas ötletet. Egy rajzfilm szereplő most biztosan a homlokára csapna. Vagy valamelyikünkre rázuhanna huszonöt tonna. Remélem Késtél-Gerire.

– Nem hinném, hogy ez... – mentegetőzött Beki, miközben az újságíró felfigyelt a beszélgetésünkre, és kapva az alkalmon, odapattant mellénk.

– Tehát nem egymást, hanem mindketten más partnert hoztatok a vetítésre? – értette meg végre valaki a helyzetet.

– Igen – feleltem Bekával egyszerre.

– Akkor szakítottatok? – kérdezősködött. Elég unalmasak lehetnek a jelen lévő személyek, ha az én szakításomból jó cikk lenne. Elvégre senkit sem érdekel, mi van velem.

A teremben továbbra is az előzetesek mentek, az egyiken pedig felröhögtek az emberek. Meglepő, mennyi minden kihallatszik egy ilyen teremből. Szívesebben lettem volna ott, mint az újságíróval, aki mindenáron az amúgy sem létező kapcsolatunk befejezéséről akart tudni.

– Mindketten a partnerünkkel érkeztünk – kerülte ki Beka rutinosan a kérdést.

Sosem mondtuk ki újságírók előtt, hogy együtt vagyunk. A duettdöntő hetén sok minden történt, a rólunk elinduló pletyka egy a sok közül. A műsor pedig rá is játszott, próbált minket úgy feltüntetni, mint egy párt, mivel a celeb-szerelmek nagy érdeklődéssel járnak. Főleg, ha egy olyan „titokzatos" kapcsolat, mint a miénk volt. A műsornak kellett a nézettség. Minden szériában a válogató a legnézettebb, mert jót lehet röhögni azokon, akik elbuknak. Bármennyire borzalmasan is hangzik, ez így van. A tényleges verseny már jóval kevesebb embert érdekel, ezért is volt szükségük hozzám hasonló versenyzőkre. Magabiztos, jóképű, tinik kedvence, ugyanakkor valamilyen szinten mégis megosztó személyiség, akiről beszélnek. A kitalált kapcsolat miatt beszéltek rólunk, nekik meg dőlt a pénz. Az egyetlen, ami kapcsolatra utalt, az a Gotye-szám után elcsattant csókunk. Napokig rólunk beszélt mindenki, egy nagyobb újságnál címlapra is kerültünk. Körte viszont nem engedte, hogy bármelyikünk megszólaljon a csókot magyarázva - és szakmailag talán ez volt a legjobb húzás. Mindenki csak találgatott, miközben mindketten éltük az életünket tovább, és egyáltalán nem is beszéltünk - megjegyzem, ez nem rajtam múlt. Egyesek még akkor sem voltak hajlandók lemondani a „kapcsolatunkról", amikor én balhéba keveredtem a csaj miatt, akinek az állítólagos barátja leütött.

– Bexi, bemutatnád a barátodat? – váltott témát az újságíró, lemondva arról, hogy bármit megtudjon a külön érkezésünkről.

– Természetesen – bólintott a lány. – Ő itt Geri – mutatta be szűkszavúan. Késtél-gyerek.

– És mit lehet tudni Geriről? – Késtél-gyerek.

– Hogy ő Geri. – Késtél-gyerek.

– Tehát civil? – kérdezősködött tovább a csávó.

Késtél-gyerek.

Kezdem unni ezt a párbeszédet. Beszélhetnénk valami érdekesebbről. Mondjuk rólam.

– Igen – felelt a Beka, de meglepő módon vele egy időben Geri is megszólalt.

– Egy zenetagozatos gimnáziumba járok – méregette az újságírót, én pedig egy gúnyos fintorral néztem rá. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire egy gyors, gúnyos mosoly jelent meg az arcán, aztán újra az előttünk álló férfire szentelte a figyelmét. Még jó, hogy minden pillanatban emlékeztet arra, hogy egyszer majd be kell húznom neki.

– Ó, értem. Szóval zenei pályára készülsz – bólogatott az újságíró.

– Igen – bólintott a Késtél-gyerek.

– Nagyszerű. Márk, te kivel érkeztél? – fordult felém. Élvezte a helyzetet, elvégre ő az első, aki beszámolhat az eseményekről. Ami nem jó, mivel egyetlen jelenlévő személyként bármikor és bárhogyan kiszínezheti azt.

– A barátnőmmel – haraptam belülről az ajkamba.

– Mit lehet tudni a barátnődről? – kérdezősködött tovább.

– Hogy a barátnőm – feleltem szűkszavúan. És hogy holnap már nem lesz az.

– Civil?

– Teljesen – bólintottam.

– Értem – dolgozta fel a hallottakat a férfi. – És akkor ezek szerint Bexivel jóban maradtál?

– Mindig is jóban voltunk – vontam vállat, mert ez így volt igaz.

– Vagyis a szakítás nem rontotta meg a barátságotokat? – terelte a szót újra a - szerinte megtörtént - szakításunkra.

– Beka és en nagyon jóban vagyunk – kerültem ki a kérdést mosolyogva, az újságíró pedig végre leszállt a témáról. Viszont újra Beka felé fordult, akinek az arcán talán élete legerőltetettebb mosolya volt látható.

– Bexi, találkoztál Lexivel a vetítés előtt?

– Nem – hazudta a lány csuklóból.

– Láttalak titeket beszélgetni – vigyorodott el a férfi. Hoppá?

– Ó, Lexivel? Persze, vele találkoztam – próbálta menteni magát Beka.

– Az előbb azt mondtad, nem találkoztatok – zavarodott össze az újságíró.

– Félrehallottam a nevet – felelt egyszerűen.

– Hogy hallhattad félre Lexi nevét? – ráncolta a szemöldökét a férfi. Kezdett egyre jobban elegem lenni belőle.

– Plexinek értettem – kamuzott tovább Beka.

– Plexi? Az ki? – csodálkozott a faggatója.

– Feltörekvő énekes – magyarázta a lány.

A háttérben ácsorgó Körte hirtelen vette elő a telefonját, és sietve pötyögni kezdett rajta, én pedig mar ekkor tudtam, hogy valahogyan ki fogja menteni Bekát a helyzetből.

– Plexi? – próbálta még mindig feldolgozni az új nevet az újságíró.

– Igen. Mostanában divatos az X a nevekben – legyintett a lány, és egy gyors mozdulattal a füle mögé tolta az egyik előre lógó hajtincsét.

– Sose hallottam még róla. Plexi? – kutakodott az emlékeiben. Ha nem rontanék vele a helyzeten, most biztos nagyon röhögnék.

– Ühüm – bólogatott Beka.

– Na jó, erről később. Szóval, milyen a kapcsolatod Lexivel? – tért vissza az eredeti témára.

– Nagyszerű, mindketten a BPRP kiadónál vagyunk – válaszolt a lány cseppet talán idegesen. Vagy nagyon.

– Tehát jóban vagytok?

– Igen – felelte Beka határozottan.

– Riválisnak tűntök.

– Pedig nem vagyunk azok. Elférünk ebben a műfajban mindketten – bólogatott a lány aranyosan.

– Bexi és Lexi, elfér egymás mellett – diktálta a diktafonjába a férfi.

– És Plexi – tettem hozzá szórakozottan. Nem bírtam megállni.

– Hogyne. És Plexi is. – dünnyögte az újságíró. – Nagy Márk – váltott vissza rám.

– Igen?

– Nincs kedved elárulni, hogy most mihez kezdesz? – érdeklődött nem túl kedvesen.

– Pontosan mire gondol? – kérdeztem vissza.

– A csúfos leszereplésed óta szinte semmit nem hallani rólad – fejtette ki.

– Mert nem kérdeznek? – röhögtem fel kínosan.

– Produktum hiányában ez előfordul. Jól tudom, hogy Körte menedzseltje vagy?

– Pontosan – bólintottam.

– És mik a tervek?

– Szeretnék leszerződni a BPRP Recordshoz, erről folynak a tárgyalások – finomítottam a helyzetemen, ami jelenleg csak annyi, hogy a kiadó nem akar leszerződtetni, ha nincs egy dal sem a kezemben.

– Értem. Tehát hamarosan a BPRP Records csapatát erősíted, ahogyan a volt barátnőd, Bexi is... – összegezte a férfi.

– Ahogyan Bexi is – ismételtem, direkt kihagyva a volt barátnős részt.

– Esetleg várható újabb közös munka tőletek?

– Egyelőre nem tervezzük – felelt helyettem Beka.

– Értem. Sajnálom, Márk, ki kell húzzalak a cikkből – csóválta a fejét, mire nekem felszaladt a szemöldököm.

– Mi? Miért? – hülledeztem.

– Mert a Bexivel való kapcsolatodról nem beszélsz, az új barátnőd nem érdekes, a terveid pedig nem elég konkrétak. Mehetsz a filmre, Bexivel még beszélgetek kicsit... – mondta ki kíméletlenül.

– Ó. Értem – bólintottam. – Akkor megyek a fotóra.

– Nem, nem – rázta a fejét. – Nem.

– Mi? Még fotóm sem lesz? – kérdeztem.

– Sajnálom, de Bexi nélkül nem tehetlek bele az újságba.

– Értem – biccentettem komoran. – Menjünk – ragadtam karon Mónikát, és a terem felé indultunk.

Semmi értelme nem volt eljönni. Hiszen csak megint megaláztak. Ráadásul Késtél-Geri is az agyamra megy, és nem úgy néz ki, mint aki egyhamar le fog kopni.

– Tényleg bocs, én neked drukkoltam! – kiáltott még utánam. Persze, ilyenkor már könnyű mentegetőzni. Legszívesebben talán leléptem volna. Elvégre csak Beka miatt jöttem, vele meg itt van a Késtél-gyerek. Nem is tudom, mit keresek itt. Szomorúan baktattam a terem felé, mellettem az idióta Mónikával, aki épp azt ecsetelgette nekem, hogy mennyire várja a filmet.

– Márk! Márk! – kiabált utánam Beka.

– Mi az? – fordultam vissza a terem ajtajából. Épp, hogy nem nyomtam le a kilincset.

– Miért nem mesélsz egy kicsit a dalodról? – kérdezte Beka, miközben visszafelé lépkedtem.

– Milyen daláról? – szaladt fel Körte szemöldöke.

– Milyen daláról? – kérdezte Geri. Neked semmi közöd hozzá, seggfej.

– Milyen daláról? – kérdezte az újságíró is.

– Milyen dalomról? – szálltam be én is.

Kedves Bekától, hogy be akar szorítani a cikkbe, de nem akarom, hogy bajba kerüljön emiatt.

– Jaj, ne csináld már – mosolygott rám, miközben jelezni próbált, de nem értettem. – Tudom, hogy még nem akartuk elmondani, de szerintem hülyeség sokáig titkolni.

– Igen? – kérdeztem, bár egyáltalán nem értettem, miről van szó.

– Aha – bólintott továbbra is mosolyogva.

– Gyerek, pontosan miről beszélsz? – riadt meg Körte. Pedig az egyetlen reményem ő volt.

– Bexi, ennél kicsit konkrétabban, hogy értsük – kérte izgatottan az újságíró a lányt, miközben folyamatosan vette a beszélgetést.

– Oké, ha Márk nem mondja el, akkor majd én... – vállalta magára Beka.

– Alig várom – pislogtam.

– Hát, azt én is – fonta össze maga előtt a karját Körte.

– Márknak hamarosan debütál az első dala – jelentette be a lány büszkén. De jó is lenne!

– Tényleg? – csillant fel a férfi szeme. Az újságírók minden álma egy ilyen információt először megtudni. Csak nem tudom, miért mondta ezt Beka, amikor nem igaz. – Márk? – pillantott rám kérdőn. Én pedig úgy döntöttem, hogy bízom a lányban. Úgy néz ki, csak ő tudja, miről van szó, nekem pedig ennél rosszabb már úgy sem lehet. Mellesleg ő pont egy olyan személy, akiben bármikor kérdés nélkül megbízok.

– Így van. Jön az első dalom – bólogattam a lehető legmeggyőzőbben.

– Egy időben Plexivel? – Úgy néz ki, szegény csávót teljesen összezavartuk.

– Ha kételkedik Plexi létezésében – szólt közbe a menedzserünk. – nézze csak meg, itt a Facebook-rajongói oldala – tolta az újságíró képébe a telefonját.

– Ezt az oldalt három perce hozták létre – motyogta unottan.

– Tehát létezik – bólintott Körte vidáman.

Vetettem egy pillantást a képernyőre, ahol tényleg ott volt az oldal, egyetlen lájkolóval. Aszádék. Hát persze. :D
Körte leadta nekik a drótot, ők pedig gyorsan összehoztak egy oldalt.

– Na jó, gyerekek, viccet félretéve – unta meg az újságíró a hülyülést. – Milyen dalról van szó? Márk?

– Majd én – vette át a szót Beka ismét. Az jó, mert én meg sem tudtam volna szólalni. – Márk első dala Hullócsillag címen hamarosan megjelenik.

– Mi? – zavarodott össze Körte.

– Nyugi – csitította Beka, és egy jelentőségteljes pillantást vetett felé. – Már elmondhatjuk. Nem kell titkolni.

– Titkolni, mit? – kapkodta a fejét az újságíró. Persze, ők a titok és a szakítás szavakra azonnal felkapják a fejüket. Ezekből lehet a legtöbb pénzt csinálni, még jó hogy.

– Arról van szó, hogy beletrafált, valóban közös munkában vagyunk, csak eddig titokban tartottuk – magyarázta Beka. – Márk debütáló dalát, a Hullócsillagot én szereztem, továbbá a szöveget is én írtam. De ez még nem publikus – tette hozzá.

– Írtál Márknak egy dalt? – ismételtette meg Bekával a legérdekesebb részt. Vajon ez igaz, vagy csak így próbál rajtam segíteni?

– Pontosan.

– És ez igaz?

– Természetesen.

– Nem tudom... Én kicsit erőlködésszagúnak érzem, biztos, hogy nem csak az újságba akarod benyomni Márkot? – gondolkozott.

– Miért tennék ilyet? – kérdezett vissza Beka.

– Mert érdekes módon ezt akkor közöltem, miután kiderült, hogy Márkról nem hozok le sztorit... – próbálta értelmezni a helyzetet a férfi.

– Van egy Hullócsillag című dal, amit Márknak írtam, és ezzel fog debütálni a Pop/Rock sztár leszek! második helyezettje – erősítette meg.

– Mondj egy részletet a dalból – tette próbára az újságíró, mire Körte lefehéredett, Beka viszont egyáltalán nem ijedt meg.

– Van egy jobb ötletem – sóhajtott. – Megmutatom.

Tessék?!