Miután anya elment, nem igazán tudtam magammal mit kezdeni. Eleinte nagyon jól el tudtam tölteni az időt önmagam sajnáltatásával, újra és újra átgondolva, mennyivel másabb lenne most minden, ha akkor nem cseszem el. Ez a módszer viszont most egyáltalán nem működött, nem tudtam magamra koncentrálni. Ami meglepő, mert Nagy Márk vagyok. Az első számú érdeklődési köröm én magam vagyok. Ma viszont meg kell jelennem egy rakás ember előtt, akik a műsor óta vagy magasról tesznek rám, vagy éppen kritizálnak és szemét cikkeket írnak rólam. Én pedig mindezt csak azért vállaltam be, mert szemmel szeretném tartani Késtél-Gerit. Ez határozottan nem rám vall, de Bekáról van szó, így persze rohanok, mint egy idióta. 

•

Miután a buszon Mónival csendben elviseltem, ahogyan mindenki bámul, vagy éppen felém mutogatva súgdolózik és röhög, a plázában az emberek között átvágva igyekeztünk a mozgólépcsőhöz, ami egyenes a mozi bejáratához vezetett minket. Itt már könnyebb volt elvegyülni, ugyanis senki sem figyelt, ha mégis, akkor is csak a mellettünk elhaladó emberek láthattak. A hatalmas épületben szokás szerint rengetegen voltak, a velem egykorúak a gyors éttermek előtt ülve röhögtek valamin, vagy éppen egyik boltból a másikba sétálva vásárolgattak. Én ilyen céllal egyszer sem jártam még itt. Egyedül beülni kajálni gáz, ha pedig venni akartam valamit, pontosan tudtam, hogy hol keressem azt. Gyűlöltem elsétálni az iskolatársaim mellett, akik a műsor előtt egyébként fel sem ismertek. Évekig próbáltam beilleszkedni, aztán idővel feladtam, tekintve, hogy baromira nem ment. Pedig egy ilyen arcot és személyiséget csak imádni lehet. A mozgólépcsőről a mozihoz érkezve megpillantottam Bekát, aki épp Lexivel váltott néhány - valószínűleg nem túl kedves - szót a bejárat előtt. Késtél-Gerinek még nyoma sem volt sehol, én pedig néhány másodperc hezitálás után úgy döntöttem csatlakozok Bekához és a hasonmásához. Pontosabban csatlakozunk, Mónival.

– Nocsak, nocsak – sétáltam oda hozzájuk vigyorogva, mire mindketten rám pillantottak. Beka hozta a stílusát, a lehető legjobb cuccot választotta a filmre - nem úgy, mint Mónika, aki nem tudta visszafogni magát -, Lexi pedig a tökéletes mása volt a lánynak, csak szponzorált cuccokban. Most meg kéne lepődnöm?  – Beka, és majdnem Beka – néztem először az előbbire, aztán az utóbbira. – Mi újság, lányok? Cseverészünk? – érdeklődtem szórakozottan, figyelmen kívül hagyva Beka szúrós pillantását, amivel valószínűleg arra próbált utalni, hogy tűnjek el.

– Aha. Most beszéltünk meg egy csajos programot – gúnyolódott Evelin.

– Igen, befonjuk egymás haját, meg ilyesmi – bólogatott Beka, beszállva a játékba.

– Nagyszerű. Párnacsata lesz? Mert akkor megyek – kacsintottam Bekára szórakozottan, mire ő megforgatta a szemét és megpróbálta a mellettem álló Mónikát és bevonni a beszélgetésbe.

– Szia, személyesen még nem volt alkalmunk találkozni. Budai Rebeka – mutatkozott be neki a lány.

– Tudom – bólintott mellettem Móni. – Bexi vagy – tette hozzá. Egyszerűen lehengerlően okos ez a lány. 

– Igen, Bexi – bólintott Beka kedves mosollyal az arcán. – Te pedig? – segített volna a barátnőmnek, jelezve, hogy igazán bemutatkozhatna.

– Az istenért, Mónika, mondtam, hogy ennyit kell tenned – forgattam meg a szemem, amikor egy idő után továbbra sem válaszolt a lánynak. – Megmondani a nevedet, ha kérdezik. Nem igaz, hogy nem megy – kerestem rá értetlenül.

– Ah, szóval Mónika – vette át a szót Beka. – Örülök, hogy megismerhetlek, igazán jót csevegtünk a telefonban – mondta neki vidáman. – Hadd mutassam be a replikámat, Lexit – mutatott az említett lányra vigyorogva, mire nekem is mosoly csúszott az arcomra.

– Hő! – csattant fel Evelin, mire a lány rápillantott.

– Elnézést, valami valótlant mondtam? – kérdezte ártatlanul vigyorogva.

– Addig vigyorogsz Bexi, amíg... – sziszegett.

– Lányok! – szoktam közbe, mire mindketten dühösen felém fordultak. Wow, mostmár értem a dühös nőktől való félelemről szóló posztokat Facebookon. Mindketten úgy néztek ki, akik bármelyik pillanatban képesek lennének behúzni nekem. Ha Beka ezt tenné, nem lepődnék meg, de a replikáját még nem ismerem. – Foglalkozzunk inkább valami érdekessel. Mondjuk velem – hoztam fel a tökéletes témát, mire Beka elnevette magát, Lexi viszont fintorogni kezdett.

– Veled? Egy már elfeledett széria vesztesével? Bocs, majd szólok, ha újra érdekes leszel – horkantott, én pedig csak egyszerűen vállat vontam.

– Mondja ezt az, aki pár hete könyörgött neki, hogy alkossanak egy „párt" – rajzolt Beka felvont szemöldökkel idézőjeleket a levegőbe. – Csak hogy népszerűsítsék egymást... – emlékeztette a lányt, akit szemmel láthatóan meglepett, hogy tud róla. Mindenesetre nem sokáig maradt meglepett, természetesen minél hamarabb vissza akart vágni neki.

– Pár hete még kergette volna nekem ezzel az önimádóval foglalkozni, mert volt valaki, de mostanra már senkit nem érdekel – vont vállat nem túl kedvesen.

– Milyen ember vagy te? – nézett Beka szánakozva a szemébe.

– Mostanában leginkább sikeres – vigyorgott rá erőltetetten Lexi, majd oldalra pillantott. – Ó, várnak fotóra – forgatta a fejét, majd megragadta az időközben egy kólával hozzánk sétáló - feltehetőleg - kísérőjét, és lelépett. Végre.

– A kólád, Gyerek – nyomta Beka kezébe Körte az üdítőt, aki Lexi kísérője után halad néhány lépéssel.

– Köszönöm – biccentett a lány, majd felém fordult. – Márk, figyelj, ne vedd magadra, amiket mondott. Ez egy dög – kezdett volna vigasztalni, mire majdnem elmosolyodtam. Viszont ennyi ember előtt nem mutathattam ki semmit, így inkább úgy döntöttem, hogy úgy teszek, mintha meg sem történt volna.

– Miért, mi volt? – néztem rá értetlenül. Semmi olyat nem hallottam, amit ezelőtt ne mondtak volna mások. Beka mindenesetre azt hitte, hogy Lexi „bájos“ stílusa valamilyen formában megérintett engem. Bár ez nem így történt, a hangulatot sikeresen elcseszte a csaj, szóval önmagamat adva úgy döntöttem, hogy feldobom a társaságot.

– De hát itt álltál, végighallgattad az egészet – tárta szét a karját Beka felvont szemöldökkel.

– Mi? Ja, hogy az. Szelektív a hallásom, csak az jut el, amikor egy mondatban hallom a nevemmel a dögös, helyes, szívdöglesztő és hasonló kifejezéseket – vigyorogtam a lányra, pontosan ugyanúgy, mint ahogyan néhány hónapja tettem, még a műsor alatt. Lehet, hogy gyakran egy seggfej voltam, de esküszöm néha hiányzik az az énem.

Beka pislogás nélkül meredt rám, aztán a tenyerébe temetve az arcát, elröhögte magát.

– Te mekkora hülye vagy! – rázta a fejét mosolyogva.

– Beka, miért vagy egyedül? – váltottam témát, és a biztonság kedvéért körbe is néztem mégegyszer.

– Én nem... – tagadta le, az arckifejezése viszont megváltozott, amiből rögtön tudtam, hogy nem csak én vagyok a formámban, hanem Késtél-Geri is.

– Mindjárt kezdődik a film – néztem a szemébe. Ajánlom annak a seggfejnek, hogy a pláza épületén belül tartózkodjon.

– Tudom, de nem vagyok egyedül. Itt lesz – magyarázta.

– Itt lesz? Még nincs itt? Basszus... – túrtam a hajamba, mintha nem erre számítottam volna. – Jó, ha mégis kísérő nélkül maradsz, akkor Mónika, lelép, én meg bemegyek veled – ajánlottam fel, mintha nem erre készültem volna eredetileg.

– Öhm – köszörülte meg a torkát. – Köszönöm, de van kísérőm, és te sem vagy egyedül – jelezte, hogy még mindig ott áll mellettem Mónika. Mintha érdekelt volna.

– Ja, nem, Mónika rugalmas – vontam vállat. – Figyeld csak – fordultam a lány felé, aki erre felnézett rám. – Elmennél?

– Persze. Sziasztok – szólt szomorúan a lány és elindult a mozgólépcső irányába.

– Márk, ne már, hogy lehetsz ekkora tahó? – akadt ki. Mintha nem érte csinálnám. Mónival meg már amúgy is megbeszéltük, hogy lelép, ha megkérem.

– Mondtam, hogy rugalmas – vigyorogtam.

– Gyerek, azt hiszem, megjött a kultúráltan késve érkező partnered – meredt Körte a hátam mögé, mire megfordultam. Seggfej-Geri zsebre dugott kézzel sétált felénk, majd még hallótávolságon kívül megállt tőlünk, majd halvány mosollyal az arcán biccentett Bekának, jelezve, hogy menjen oda.

– Biccent? Hallod, ez biccent! – morogta Körte nekem, miközben Gerit méregette.

– Szóval ezek szerint Bekának van kísérője, mi? – néztem a menedzserre.

– Van – dünnyögte fintorogva.

– Oké. Akkor léptem – szóltam, aztán a mozgólépcső felé indulva kiabálni kezdtem – Mónika! Gyere vissza, mégis megyünk moziba!

Egy szinttel lejjebb értem utol, majd a karját megragadva húztam vissza magamhoz.

– Hé! Megnézzük a filmet – közöltem vele vigyorgva, ő pedig bólintva letörölte a könnyeit.

A kezemet nyújtottam felé, majd összekulcsoltam az ujjainkat és úgy indultunk vissza a moziba. Viszont amikor meglátta Bekát - Késtél-gyerek épp takarásban volt -, megint visszafordult és újra sírni kezdett. Ch... Nők.

– Mónika, gyere már, most mit sírsz, láthatod a filmet – mentem utána, majd megint megnyugtattam és beállítunk Körte után a sorba.

– A nevük? – kérdezte a lány, aki mindenkit megállított a VIP rész előtt.

– Bexi plusz egy fő – diktálta Beka, majd beengedte az egymást kezét szorongató párost. Francba!

– A neve?

– Körte – felelt a menedzser komoran.

– A kísérője, uram? – érdeklődött az ellenőr csaj.

– Láthatatlanná tévő köpeny van rajta. Egyébként itt áll – mutatott maga mellé a levegőbe szórakozottan.

A lány unottan tovább engedte, a papíron pedig kihúzta a mellette lévő kis kockát, miszerint nincs kísérője.

– A nevetek? – nézett rám, én pedig felhúztam a szemöldökömet.

– Kislány – ráztam meg a fejem meglepetten. – Most komolyan...

– A nevetek? – ismételte meg a kérdést unottan.

– Te most viccelsz velem? Mondd, hogy nincs tévéd, nem olvasol újságot, és az elmúlt hónapokban egy lakatlan szigeten rekedtél – néztem rá lesajnálóan.

– Mondd a neved! – förmedt rám türelmetlenül.

– Tudod a nevemet, mindenki tudja! – vágtam vissza.

– Mondd már meg neki a nevedet, be akarok menni – nyöszörgött mellettem a barátnőm.

– Mónika, most csak kérlek, hogy... Csak csönd – csitítottam el. – Azt mondod, hogy sejtelmed sincs arról, hogy ki vagyok?

– Azt mondom, hogy nem húzhatok ki senkit a listáról, amíg nem mondta meg a NEVÉT! – üvöltött a lány. Eddig sem volt türelmes, most viszont teljesen kihoztam a sodrából.

– Jó, jó – tettem fel a kezemet. – Monogramról beugrik? N. M. – adtam meg neki.

–  Könyörgöm – túrt a lány a hajába fáradtan és idegesen. – Mondd már meg a nevedet, hogy te bemehess, én meg ki!

– Segíts már neki – szólt Beka valószínűleg Körtére, mire én rájuk pillantottam.

A menedzser azonban csak röhögött rajtam, Beka a homlokát fogva nézett engem, a másik kezével pedig még mindig a Késtél-gyerekét szorongatta, aki összevont szemöldökkel figyelt engem.

– Nagy Márk plusz egy fő – segítette ki a lányt Beka, aki hálásan pillantott rá, majd kihúzott a listáról.

– Mehettek – dünnyögte a lány.

– Ugye, csak játszottad, hogy nem ismertél fel? – néztem vissza rá belépés közben.

– Tűnés befelé! – szólt rám a hosztesz mérgesen.

– Még ilyet – ingattam a fejem.

– Miért? – kérdezte Beka, amikor mellé értünk. – Miért nem tudsz te egyetlen szituációban sem normális lenni? – sóhajtott a plafon felé pillantva.

– Tudom, hogy mi történhetett – találtam megoldást. – Sajnos ő az ellenségnek drukkolt, egy anti-Márker volt a listafelelős lány, és direkt csinálta – magyaráztam.

– Hát persze. Csak ez történhetett – hagyta rám nevetve, majd továbbra is a Késtél-gyerek kezét szorongatva elindult a terem felé.