– Ő is ott lesz a moziban? – pislogott nagyokat Móni a sarokban lévő fotelben ülve.

– Aha – vontam vállat lazán, majd felálltam a kanapéról és odasétáltam elé. – Zavar?

– Nem... Nem hiszem – rázta meg a fejét zavartan.

– Viszont valamit tudnod kell – túrtam a hajamba komoran és hátrébb léptem.

A hívás után volt valamennyi időm elgondolkozni a történteken, mielőtt Móni megszólalt volna. A tény, hogy Beka és Gergő összekaptak (fogalmazzunk így) egy ideig jó érzéssel töltött el. Aztán eszembe jutott a páros vetítés, és így a veszekedésük ténye már más szempontból érdekes. Így már nagyobb esély volt arra, hogy a vetítésen felülteti Bekát. Nekem pedig tisztáznom kellett Mónival azt, hogy ha úgy alakul, akkor én leszek a lány kísérője. Hosszú távon pedig úgysem maradtam volna a csajjal, szóval a jövő nem fontos. Rá kellett jönnöm, hogy hogyan kerüljem meg az esetlegesen kialakuló kínos szituációt.

– Beka nagyon jó barátom a duettdöntő óta – kezdtem bele megköszörülve a torkomat. – Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretné és én azt mondom neked, hogy menj el, akkor le kell lépned – magyaráztam. Szinte láttam magam előtt, hogy Késtél-Geri nem jön el, Beka megijed, én pedig lovagiasan lepasszolom Mónit és bemegyek vele a párjaként. Igazából az is jó, ha lenyilatkozza, hogy csak barátok vagyunk. Bármi, csak ne azzal a szeméttel menjen be.

Néha elgondolkozom, hogy vajon azért utálom-e őt ennyire, mert Beka miatta nem érdeklődik irántam. Aztán eszembe jut az egész közös kis történetük, illetve hogy a lány miért is tart most itt. Bár az ismertségét úgymond Nádor késésének köszönheti, ez nem olyan dolog, amiért az elismerést kell várni. Elvégre rengeteg szemétládáról írtak már dalt, inkább negatív tény az, ha annyira elcseszted, hogy inspirálsz egyet, nem érdem. Beka esetében több dalról van szó, hiszen bármennyire is tagadja, valószínűleg az összeset ugyanarról az egy személyről írta. Ahogyan viszont kitúrta őt a sulijukból, megutáltatta őt mindenkivel és szakított vele, csak mert Beka már nem az volt, akit Késtél-Geri szeretett volna, hogy legyen - mindez elég szánalmas. És a pontot a mondat végére most az teszi, hogy Beka nélkül igazából teljesen kiégett. A gimis népszerűsége nem elég neki, szóval elmegy egy tehetségkutató műsor válogatójára, aminek a versenyzőit eddig annyira lenézte, hogy most mégis egy akart lenni közülük. Arra számított, hogy egyszerűen bejut és majd esetleg meg is nyeri. Csakhogy nem sikerült neki, és a tudat, hogy Beka csettintés alatt híres lett, ő viszont még egy "szánalmas" tehetségkutatóba sem elég megöli. A lány dalai eddig mind róla szólnak, és ezt ő tudja a legjobban. Ezért került elő hirtelen októberben. A műsor megalkotta a mi kis (egyébként nem létező) párkapcsolatunkat, ő pedig ezt nem tudta hová rakni. Az ő életében még továbbra is mindenki és minden körülötte forgott, és a gondolat, hogy Beka egy év után végre elengedi őt nem tetszett neki. Inkább eljött leellenőrizni mi történik, új reményt adva Bekának, ami remélhetőleg kitart még egy ideig. Akkor viszont szerencséje volt, ugyanis a lány nem volt egyedül. Én is ott voltam az utolsó pillanatban becsúszott torokgyulladásommal, azt az éjszakát nálunk töltve. Beka gondolkodás nélkül elmondta neki, hogy mit keresek ott és meddig maradok, ő pedig hátba szúrva a lányt kiadott minket a sajtónak. Ki tudja miért. Talán mert unatkozott. Vagy esetleg azért, mert mindazok alapján, amit eddig hallottam róla, egy gerinctelen senki. És bár Beka nem látja, számomra most egészen világos, mit miért tesz. Hiába számít menőnek és egyedinek a zeneművészetiben, a valóságban ezer másik van belőle. Csak míg mások megelégednek azzal a pár tucat emberrel, akik "rajonganak" értük, Gergőnek ez nem elég. És talán soha nem is lesz. Éppen ezért fog eljönni a vetítésre is. Mert Beka párjaként legalább két perc erejéig még érdekelni is fog valakit.

•

Valamikor késő este jutottam haza, teljesen kifáradva. Körte üzenetben jelezte nekem, hogy mit kell tudnom a vetítésről, viszont az utazást nekem kellett megoldanom, így neten kerestem buszjáratokat, amikkel eljuthatok majd a moziig. Eljuthatunk, Mónival, akinek még akkor elküldtem mindent, amit tudnia kellett. Idővel egészen hozzászoktam a társaságához, és már a hangjától sem csengett a fülem. Néha pedig meglepően értelmes dolgok is szóba jöttek, szóval nem panaszkodhatok. Ennek ellenére sosem fordítanám a kapcsolatunkat komolyabbra. Főleg, hogy valószínűleg most is csak addig leszünk "együtt", amíg szükségem van valakire a páromként a vetítésre. Habár, tekintve, hogy a karrierem jóideje a nem létező státuszban toporog, talán nem is fogok feltűnni senkinek. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Ha utálnak vagy ha észre sem vesznek? 

A mai nap összes baromságát próbáltam lesúrolni magamról a zuhany alatt állva, meglepően örülve az ismerős környezetnek. Rengeteg dolog történt ma, de ha egy másik szemszögből nézzük, talán mégsem. Az nagynak számítana, ha Körte talált volna nekem egy dalszerzőt. Jelenleg csak egy helyben toporgok, és még ha haladnék is előre valamennyit, a karrierem elkezdésének az esélyei folyamatosan visszalöknek. Szerintem már Körte sem hiszi el, hogy valaha is lesz egy saját dalom. Én sem hiszem. Lehet, csak túl türelmetlen vagyok, de ha valaki dalt akarna nekem írni, az már rég megtalált volna. Az igazság az, hogy senki nem akarja, hogy a nevét egy helyen említsék az enyémmel, és nem látom nagy esélyét annak, hogy ez a jövőben esetleg még változhat. A Pop/Rock alatt egy csomó emberrel találkoztam, barátkoztam össze, ezek az emberek viszont egy csettintés alatt eltűntek az életemből a műsor végén. Csak páran maradtak: Bekáék. Bár Bekával a saját baromságom miatt hetekig nem beszéltünk, most valamiért mégis megkeresett, és pillanatok alatt a feje tetejére állította az életemet. Megint.

•

Az éjszakám nagyrészt forgolódásból és ideges sóhajokból állt. Fáradt voltam, de a jelek szerint annyira mégsem, hogy aludni is tudjak. A telefonom kijelzőjét percenként bekapcsolva figyeltem az számokat és halkan szitkozódtam, amikor az idő nem akart gyorsabban telni. Nem mintha befolyásolni tudnám, de abban a pillanatban szerettem volna. Utoljára talán a duettdöntő előtt volt ilyen rossz éjszakám. Akkor este a gondolataim Beka körül forogtak, akivel órákat beszélgettünk Kemál éjjel-napplijában, megosztva egymással a következő napról szóló gondolatainkat és félelmeinket. Aznap választottam ki, mit fogok énekelni a döntőben, de végül elcsesztem. Beka egyik kedvenc száma volt, és ha látta azt az előadást - ami elég valószínű, akkor tönkre tettem neki. Egész héten piszkáltuk egymást, gúnyolódtunk, különböző megjegyzéseket tettünk, akkor viszont komolyan le tudtunk ülni beszélni, mint két igazán jó barát. Nem az a páros voltunk, aminek a műsor és az emberek szerettek volna minket, de sosem ez volt a lényeg. Sosem ismertem még hozzá hasonló embert, és talán ez fordítva is igaz. Az volt az első alkalom, amikor végre tökéletesen láttam magam előtt, mit szeretnék csinálni, hol szeretnék lenni egy, két vagy öt év múlva. És valahogy egyik jövőképem sem volt teljes nélküle vagy éppen Körte nélkül. De ott vannak Aszádék, Sleisz és Lili is. Mind egyértelműnek vették, hogy úgy bánnak velem, mintha évek óta ismernénk egymást, és a döntő után sem utáltak ki. Igazából nincs is olyan pozitívuma az életemnek, amit nem Bekának köszönhetek. Persze azon kívül, hogy egészen jó hangom van és még jól is nézek ki. ;)

•

Fél hét után egy kicsivel úgy döntöttem, hogy nem bámulom tovább a plafont feleslegesen, hanem egy fehér pólót és egy melegítőt felkapva kimentem a konyhába egy kávéért. Nem mertem tükörbe nézni, sejtve, hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint egy zombi apokalipszis utolsó túlélője. Anya már a pultnál ülve kavargatta a saját bögréjének a tartalmát, majd az óra között és köztem váltogatva a tekintetét, egy egyszerű kérdést tett fel.

– Igazoltassam le a mai napot is? – ivott bele a kávéjába.

– Aha, nem igazán terveztem bemenni – bólintottam az alsó ajkamba harapva, majd elkezdtem a saját bögrémbe kávét önteni.

– Tudod, kicsit aggódok miattad. Ha sokat hiányzol, nem engednek majd érettségizni és akkor évet kell ismételned – mondta halkan.

– Akkor évet ismételek – vontam vállat hanyagul, leülve vele szembe.

– Pontosan ezt a reakciót vártam – forgatta meg a szemét halványan mosolyogva.

– Egy érettségi nem fogja előrébb vinni az életem. Főleg nem most. Pedig hidd el, én lennék a legboldogabb, ha ez érdekelne – túrtam a hajamba.

– Tudom – bólintott végül. A beálló csend idegtépő volt. Nem hiszem, hogy ilyen jövőt szántak nekem, de ő és apa igyekeztek nem nehezebbé tenni ezt az egészet. Már felnőtt vagyok, szóval többé nem is számítok az ő problémájuknak.

– Van valami kaja? – köszörültem meg a torkom, megtörve a csendet.

– Voltam a pékségben – állt fel, majd az egyik szekrény ajtaját kinyitva elővett egy zacskót és letette elém a pultra, majd mindkettőnk üres bögréjét elvitte a mosogatóba.

A zacskóban lévő kakaós csiga láttán felcsillant a szemem. Nem is tudom, mikor ettem utoljára. Kiskoromban odáig voltam érte, ha láttam egyet, addig hisztiztem, amíg meg nem kaptam. Talán ezért nem vitt anya magával vásárolni soha. Akkor egy pillanatra újra egy kisgyereknek éreztem magam, akinek szüksége van az anyukájára, és akinek egy jó kakaós csiga - még csak ha rövid időre is - minden problémáját megoldja.