– Tara Lawrence vagyok, a tizedik A-ból. Mindig is érdekelt az újságírás, de nem lett volna rá túl sok időm a cselló és a röplabda mellett. Viszont a cselló tanárom elköltözött és így... – kezdte a fiatal csajszi és végig a földet bámulva ráncolgatta az ujjaival a szoknyája alját.

– Tara, hagyjuk a felesleges locsogást nem egy interjúra jöttél. Mutass pár lapot, amit te írtál! – vágtam a szavába és unottan kinyújtottam felé a kezemet, hogy elkérhessem az irományait. Megilletődve a kezembe nyomott egy vékonyka mappát én pedig beleolvastam. Nem rossz, de van mit alakulnia az fix. Egy hirtelen mozdulattal összecsaptam a papírjait és levágva az asztalra, elhúztam a számat.

– Oké, bent vagy a csapatban. Holnapra olvasd el az eddigi összes cikkünket és kérek három témát, ami eddig nem volt az újságban, viszont szerinted bele kellene rakni. Most pedig spuri innen! – sóhajtottam egyet fáradtan és elküldtem a kis barna hajút. Miután elhagyta a termet én is összeszedelőzködtem és a többiekkel együtt indutunk meg az óráinkra. De az ajtóban egy meglepetés várt rám, ugyanis Brad állt ott rám várakozva és a falnak dőlve mustrált. Az eddigi komor arckifejezésem megenyhült és mosolyogva a barátom nyakába ugrottam, aki körülfonva a kezeit a derekamon adott csókot.

– Menjünk órára, kócos. – borzolta össze a hajamat én pedig mérgesen a fenekére csaptam egy nagyot. Észre sem vettem, hogy közben mások is megfigyeltek, mire csak kuncogva elfutottam Bradtől. Hahahaa, ezt neki. Ő is utánam iramodott és ettől a fogócska játéktól lehet gyerekeseknek tűntünk, de élveztük.

– Tudod kit kócolgass, huuu te. – szóltam le őt és már a folyosó végén jártam, amikor is elkapta a derekamat és magához rántott.

– Na kit? – kérdezte két csók között és közben lejjebb ejtve a pilláit hatalmas vigyor terült el az arcán. Csak később esett le, hogy a kiszívott nyakamon mosolygott én pedig visszaigazítva a kendőt kifújtam magamat. Ez még a tegnapi kendő, amit a házban találtam. Viszont azok után Braddel még estefelé beugrottunk egy boltba és vettünk pár cuccot magamnak, habár azt kihagytam, hogy miért is kellett megvennem azt a ,,pár cuccot". Utólag bűntudatom volt, hogy nem mondtam el neki, de most már csak le kell zajlania ennek az egész parádénak köztem és Nolan között.

– Hát nem engem.. – feleltem a nyelvemet rányújtva és a vállamra kapva a táskát, ezúttal már ténylegesen az órára tartottunk, normális iramban.

A tegnap este végül egész jól zárult, hiszen Braddel elmentünk kettesben vásárolgatni és egy csomót bolondoztunk. Na és persze leültem apuval is beszélgetni és megmondtam, hogy Braddel már több, mint egy hete jártunk. Ahhoz képest nagyon jól fogadta, hogy az első randinknál megfenyegette a pisztolyával és még örült is neki, sőt mi több azt akarta, hogy jobban összeismerkedhessen vele. Így mára betervezte apu, hogy elmennek valahova Braddel ketten és majd cseverésznek egyet. A legfurább, hogy fogalmam sincs milyen oknál fogva, de ragaszkodott hozzá, hogy férfi délutánt akar tartani. Ez már önmagában is viccesen hangzott, úgyhogy végül ráhagytam és talán majd Bradből többet szedek ki holnap.

Aznap Nolan késett a német óráról és ennek a tanárnő nagyon nem örült, miután a fiú elnézést kért elfoglalta a helyét mellettem és rám sem nézve előkapta a füzetét és egy kék tollat, ami pont ugyanolyan volt, mint amilyen az enyém is.

– Na mi van, semmi humoros megjegyzés? – kérdeztem tőle gunyorosan, de a szemem végig a tanárnőn volt és ahogyan gesztikulált, miközben valamit éppen mesélt.

– Ha nem zavar, éppen koncentrálnék az órára. – válaszolta komoran és közben egy arcizma sem rándult meg.

Valamit lefirkantott a tábláról a füzetébe és azután, tényleg úgy tűnt, mint akit érdekel Dietrich órája. Fura. Megmosolyogtam a fiú feleletét, hiszen olyan lehetetlennek tűnt, hogy a nagy Nolan Blackburn ilyet valaha is mondjon, úgyhogy kérésének hűen megfelelve inkább nem sanyargattam. Majd sanyargatja őt más is, ha visszakapja azt, amit velem tett – gondoltam.

Hamarosan kicsengettek és megindult a csőcselék a következő órákra.

Kémián ültem és a tanárral éppen egy új anyagot kezdtünk el, ami viszonylag egész rövid. Ahogyan ő mondta legfeljebb három tanórát fog igénybe venni nem úgy mint az előző, amit legalább tíz óráig boncolgattunk.

– Szerintem elhanyagolhatjuk a felesleges bevezetést, gyerekek. Valaki meg tudná nekem mondani, hogy hogyan kapcsolódik a múltkori anyag a mostanihoz? – járkált a szőke hajú fel-alá a padok között és a kezében közben folyamatosan egy táblatörlő rongyot dobált.

– Miután az s-alhéj feltöltődött azután a d-mező feltöltődése következik be. Továbbá a legkülső s- és p-elektronok, azaz a p-mező elemei vegyértékelektro.. – szólalt fel esőként Trevor én pedig szinte azonnal a szavába vágtam, amint az első mondatot elhadarta.

– Nem értek egyet, hiszen nyilvánvaló, hogy legelsőnek nem a d-mező töltődik fel az s-alhéj után, hanem a p-mező. Ott aztán a legkülső héj alatti héjnak d-elektronszintjei is lehetségesek, így p-alhéj feltöltődése csak a d-alhéj feltöltődése után következhet be. – szálltam szembe a nálam két fejjel magasabb fiúval, aki csak a homlokát ráncolva csapta fel a tankönyvet, hogy megbizonyosodjon az válaszom pontosságáról.

– Nagyszerű, köszönjük szépen ezt a csodálatos nyilatkozatot. Irreverzibilis, mi jut eszetekbe ezt a szót hallva? – ért mellém a kémi tanár, majd elégedetten a munkámra pillantva megfordult és a következő padsorban lévők házi feladatát is átfutotta.

– A jelentése az, hogy visszafordíthatatlan. – kiáltotta be valamelyik lány a hátsó sorokból, talán Mandy.

– Mandy, nem magyar órát tartok. Mindenki tisztában, van a jelentésével. Kicsit bővebben is elmondhatnád, hogy mihez kapcsolódik. – közölte vele a tanár és egy szemforgatás kíséretében kiengedett magából egy fáradt sóhajt. Levette a szemüvegét és megtörölgetve a bal lencsét újra beszédre nyitotta volna a száját, ha nem vágnak közbe.

– Az alumíniumnál vettük, hogy amikor oldott állapotban van irreverzibilisen kicsapja a fehérjéket, ezért a sóit vérzéscsillapítónak is használják. – fűzte hozzá Mandy gyorsan és a válasz helyességéről való megállapításra csupán egy bólintást kapott. Ezek után a már nem nagyon faggatott minket a tanár és nekifogott a p-mező fémei tananyag leadásának. Könnyeden vettük a bukkanókat és az újként elhangzó információkat, ezért a következő óra elején egy rövid röpdolgozatot is meg fogunk ejteni. Miután a kémiának is vége lett, következhetett a hátralévő összes.

Eljött a menza ideje. Igazság szerint nem nagyon szoktam lejárni enni, de most valahogy mégis rávitt a lélek. Nem igazán tudtam, hogy hova üljek, viszont amikor megtaláltam egy ismerős arcot, aki szintén egyedül ült az egyik asztalnál, úgy döntöttem, hogy helyet foglalok mellette.

– Remélem nem foglalt. Át kellene beszélnünk ezt az egészet, tudod.. – utaltam a tegnapi napra, mire a velem egyenlő magasságú srác kihúzta magát és egy aprót biccentett.

– Én nagyon nem örülök ennek, másfél hónap múlva mentünk volna kirándulni a barátnőmmel és erre meg jön a matek tanár, hogy ,,erre muszáj menni" meg a faszságai. – utánozta le a hangját ingerülten Hunter és egyet kellett értenem, hogy ez bizony nekem sem a legjobb hír. Undorodva megpiszkáltam a villámmal a tésztát a tányéron és külön válogattam a hústól, ami már inkább ehetőbbnek tűnt. Na nem véletlen, hogy nem jöttem sokszor le az ebédlőbe.

– Igen. Neked mondott valami hasznosat esetleg még a tanár? – haraptam le az evőeszközre felszúrt darabot.

– Dehogy. Este ráírtam és még csak nem is volt hajlandó válaszolni a kis görény. – rázta meg a fejét és magába tömött egy jó nagy adag falatot, amellyel aztán eltüntette az összes ételt a táljáról. Barna szemeivel vetett egy pillantást az én alig érintett spagettimhez, mire én automatikusan elé toltam azt.

– Biztos? – kérdezte meglepetten.

– Ja, amúgy is elment az étvágyam. – közöltem vele fél vállról és kitolva a székemet felálltam, majd egy intés után elhagytam az ebédlő zsúfolt helyét. Mit ne mondjak kicsit többre számítottam, amikor leültem Hunter mellé, erre üres kézzel jöttem el mégis.

Amint hazaértem rettentő unalom fogott el és semmit sem tudtam kezdeni magammal. Holnapra ugyanis nem kellett készülnöm egyik tantárgyra sem és a suliújság is most sínen volt végre. Talán el kellene mennem egy kicsit futni, egyébként is rég mozdultam már ki és néhanapján nem árt némi mozgás testnevelés órákon kívül is. Előkaptam a tesi felsőmet, amelyre egy hatalmas kaktusz volt rányomtatva és felvettem egy feszülős shortot is. Habár már lassan benne voltunk a téli időszakban, ma kivételesen jó idő volt odakint. Már csak a tesis cipőm hiányzott és elpakoltam egy kis táskába a fél literes vizemet, egy almát meg a telefonomat. Dobtam apunak egy gyors sms-t és máris útnak eredtem. Lehet jobb lett volna előtte bemelegítenem, most már mindegy.

Útközben elhatároztam, hogy a sportpályán folytatom inkább a futást, mivel a néhol betöredezett út nem volt alkalmas a sportolásra. Pár perc múlva ki is értem és szerencsére el is oszlott a legnagyobb aggodalmam, ugyanis üres volt az egész terület. Lepakoltam a táskámat és átmozgatva az izmaimat ismét hozzáfogtam a futáshoz. Már a negyedik körömet róhattam, amikor is társaságom akadt, de nem szenteltem különösebb figyelmet a ,,vendégemre". Különben is olyan távol volt, hogy nem is láttam az arcát. Amikor gyorsítottam a tempón meghallottam magam mögött a társam lépteit, aki rögtön le is fékezett mellettem.

– Hát ezt nem hiszem el. – morogtam az orrom alatt, de nem álltam meg egy percre sem.

– Én is örülök neked. – túrt a hajába Nolan. Egy sima, ujjatlan pólót viselt és egy bővebb fekete rövid nadrágot. És még így is irtó szexin nézett ki.. Jézusom, mi van? Nekem barátom van, nem gondolhatok ilyeneket, főleg nem egy ilyen patkányról, mint a Blackburn fiú.

– Mit akarsz? – tértem egyből a tárgyra, mire a szívéhez kapott és sértődöttséget tettetett.

– Hogy feltételezheted rólam, hogy nem csak a puszta társaságodért lógok veled!? Uh, ez kissé erőltetett volt, mindegy is. Hallom, hogy beiratkozott Tara suliújsághoz. Különleges tehetség, szóval lehetőleg ne rombold le az önbizalmát, mert következményei lesznek. – fenyegetett meg, én pedig abban a minutumban megálltam és velem együtt a seggfej is. Ez most komoly?

– Te most fenyegetsz? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

– Neeem, képzeld táncoló, bébi teknősökről beszélek, akik elhagyták a szülőhazájukat azért, hogy elmehessenek az észak-keleti parthoz egyet dugni. – felelte szarkasztikusan és széttárta a két karját, amolyan ,,most mi van?" módra.

– Te beteg vagy. Mégis honnan tudtál Tara Lawrenceről? – kérdőjeleztem meg, hiszen ez még nagyon friss volt.

– Nem is mondta? Uncsitesók vagyunk, ő anyám tesójának a lánya. – jelentette ki egyszerűen, mintha csak azt mondaná, hogy reggel még csak öt fok volt és csepergett az eső. Hogy mi van?

– Hogy mi van? – és itt véletlenül félrenyeltem a levegőt is, aminek következtében aztán rám tört a köhögő roham és a térdeimre támaszkodva tekintettem fel Nolan kifejezéstelen arcára.

Irritáló, hogy ahányszor csak összeakadt a tekintetünk mindig így nézett rám, ilyen érzelemmentesen. Abban a percben fel nem tudtam dolgozni, hogy a srác rokonát befogadtam a csapatba. Azt se tudtam, hogy van unokatestvére, azt meg főleg nem, hogy a csaj eddig is a mi sulinkba járt. Jesszusom, miért kell mindennap történnie valaminek, ami kicsit sincs ínyemre? És a legtöbbször pont ő az, aki folyton folyvást zrikál a hülyeségeivel. Nem is értem magam, hogy miért álltam le vele egyáltalán trécselgetni, mikor kicsit sem ez volt a szándékom, amikor elindultam otthonról. Inkább elég is volt mára, lehet jobb lenne hazamenni, mintsem tovább pocsékolni az időmet egy ilyen alakra.

– Szóval tényleg nem tudtad. Na én mentem, csak ennyit akartam. Tschüss! (Szia!) – és már el is szaladt én pedig csak nagy szemekkel néztem utána és nem tehettem róla, de a szemem akaratomon kívül is megállapodott olyanon, amin kifejezetten nem kellett volna. Jesszusom, de formás... Na jó, ez komolyan megfordult a fejemben? Nem vagyok normális. Meg mi az már, hogy ő rázott le engem? Én szerettem volna lerázni őt, már pont elköszönni is készültem. Chh...

Hazaérve vettem észre, hogy apu is már javában itthon volt és a műsorújságot lapozgatta a tévén. Fáradtan lehuppantam mellé a kanapéra és felhajtottam a maradék vizemet is. Hiba volt, ugyanis a víz megmelegedett a napon, viszont nem akartam kiköpni és ezért fancsali ábrázattal le kellett nyeljem a forró folyadékot.

– Na mi újság? – érdeklődött, továbbra is a plazma tévén tartva a távirányítót.

– Hát, elmentem futni, ha nem láttad volna az sms-t. Tegnap pedig el is felejtettem megemlíteni, hogy a matek tanár engem küld majd az egyik versenyére meg Huntert. Eltolják a sítábort és azt hiszem ennyi. És veled mizu meg Melanieval? Sőt, milyen volt a ,,férfi délután"? – töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet és kikaptam a felső szekrények egyikéből egy csomag chipset. Néha nekem is bűnözni kell, na.

– Húha, lányom. Grat a matekhoz, biztos jól fogtok teljesíteni. Melanieval minden a legnagyobb rendben, akartam is beszélni veled, hogy holnap is megejtenénk egy randit. Tudnál vigyázni Stefanra? Braddel meg jól elvoltunk, cseverésztünk egy kicsit. – mondta és ráment az egyik csatornára, amin pont a Talpig fegyverben című filmet adták.

– Persze, hogy vigyázok a kicsire, legalább megismerkedünk. Na de, mi a véleményed.. Bradről? – tördeltem az ujjaimat, bevallom őszintén kissé féltem, hogy mit fog szólni.

– Brad jó srác, de ha őszinte akarok lenni nem pont ilyen fiút képzeltem el melléd. – közölte higgadtan, majd megigazította a háta mögött a dísz párnát.

___________

Huuuupsz.

Nos, mit szóltok?