A tükör előtt álltam. Most kezdődhetett körülbelül a hetedik óra a gimiben, el kell kérjem majd valakitől a házit és az órai munkát. Hogy gondolkodhatok még most is ilyeneken!? Te jó ég, össze kell kaparjam magamat. Valahogyan, de még nem tudom hogyan.

Kellemesen jó idő volt, tipikusan olyan, amikor az ember szívesen kiruccan családjával egy pár napra kirándulni. A nap már fák lombjaiban csücsült és lassan csúszott lefelé az ágai között. Nem sötétedett még, minden mintha egyszerűen megállt volna a világban. A forgalom és a tömegközlekedés is szinte eltűnt a város utcáiról. Apu már kész volt és a garázsban ügyködött valamit a kocsival. Amikor pár perce feljött szólni, hogy lassan indulnunk kellene levitte a virágokat. Fekete dáliák voltak, habár már kissé kókadoztak a fülledt levegőtől, mégis...

Brad Farley: Köszönöm a tegnap esti randit. Tudom, hogy még csak tegnap volt, de ma is látni szeretnélek. Ha gondolod írj és kocsikázhatnánk kicsit.

Baszki, Bradnek is most kellett írnia. Ez komoly? Pont egy temetés előtt, amikor már ígyis hányingerem van és úgy érzem remegek belül. Vissza kellene írnom egy gyors sms-t, hogy ne tűnjek túl bunkónak, hiszen még most nagyon az elején vagyunk. Nem akarom megbántani. De vajon én készen állnék egy párkapcsolatra főleg, hogy itt a temetés, ami újra feltépheti a régi sebeimet? Nyakamon a suliújság és máris nagy csúszás van a lappal, amit még bőven ki kellene egészíteni. Na meg a sítáborig is nem sok idő van hátra.
Jesszusom, túl felfújom a dolgot, ez csak Brad.

Sasha Maxwell: Én is jól éreztem magam és szívesen megismételném, de sajnos ma programom van.

Pedig most biztos jobb lenne vele lenni, mint a nagynéném temetésére igyekezni.
Volt valami a levegőben vagy csupán én éreztem nehezebbnek minden lélegzetvételemet. Apu némán az anyós üléshez intett, miközben a zakóját igazgatta és pár másodperccel később behuppant a kormány mögé. Elindította a kocsit és lehajtott a feljáróról rá egyenesen a főútra. Aggódó tekintetet vetett rám és megszorította a bal vállamat bíztatás képpen, hogy végig mellettem lesz. Megeresztettem egy halvány mosolyt a kedvéért és összefűztem az ujjaimat az ölemben. Próbáltam erősnek maradni és lezártan kezelni a helyzetet, hiszen anyám családjával alapjáraton sem tartottuk a kapcsolatot. Nem is tudom, hogy halt meg és a kíváncsiságom határtalan volt, így megkérdeztem apámat. A kérdés hallatán fanyar képet vágott és a kezei megfeszültek a kormányon.

- Meglőtték. Pont a szívbe ment a golyó. Egy bedrogozott csöves volt. Elvileg dulakodás is volt, mert a fickó többet akart és mikor Mary nemet mondott a csöves ideges lett... Aztán, tudjuk mi lett. Egy idős úr talált rá, aki két utcával arrébb lakott a tetthelytől, ő azonnal értesítette a szörnyűségről a rendőrséget. A csöves nem lehetett túl okos, mert a pisztolyt a sarki lakótelep kukájába dobta, amiről leolvasták az ujjlenyomatait és végül a férfi be is vallotta a gyilkosságot.

Ez túl sok volt. Miért nem mondta korábban? Habár megértem, hogy miért nem, de a halálának brutalitása még nem ad felmentést a titkolózás alól. Egyszerűen megfagyott a vér az ereimben és muszáj volt letekernem az ablakot, hogy ne hányjam teli a kocsit. Nem volt elég, ki akartam szállni és elfelejteni hova is megyünk és miért. Kész kínzás, hogy nyitott koporsós temetést tartanak és nem hamvasztást vagy bármi mást, ahol ne kellene látnom a pontos mását a halott anyámnak. Tiszta elmebaj, az egész és csak...

- Mehetünk? - zökkentett ki apu a mély elkalandozásomból, mire feleszméltem, hogy már egy nagy épület parkolójában vagyunk. Természetesen a tetején és a kapuk fölött elhagyhatatlan volt keresztekkel feldobni az amúgy is kissé komor beütést. Bahh..
Némán bólintottam és kiszálltunk a chevroletből, amin néhány másodperccel az ajtócsapódás után kattant a zár. Megigazgattam a fekete egyrészes ruhámat, hogy ne fessek túl összeszedetlenül és még véletlenül se másnak kelljen megemlíteni ezt. Egy gyors pillantást vetettem a telefonomra.
14:23, fél három van. Brad nem írt vissza, remélem nem sértődött meg, viszont jelenleg most van nála fontosabb is.

Amikor átléptük a küszöböt, közvetlen két nagy virágkoskosár tartotta a kapukat, hogy ne csukódjanak be. Ötletes.
A padok háttámláját fekete selyemmel takarták le és minden sor szélén egy csokor virág díszelgett. Halk zongorajáték szólt a harangok mellől, amit már csak az emberek nyüzsgése nyomott el. És ott elől, közvetlenül ott volt a nagy fehér koporsó, a hideg is kirázott minden porcikámban. Bal oldalon a hagyomány szerint a közeli hozzátartozók ültek és jobb oldalon a távolabbiak. Mi már csak a kapcsolattartás hiánya miatt is a távolabbi rokonokhoz ültünk szélre. Páran még a koporsó felett törölgették a könnyeiket, mire apám is felhúzott és afelé intett. Zavartan közelítettem meg az asztalon fekvő koporsót. És a szívem egyenesen a torkomban dobogott. Rázott a hideg és egyben izzadtság folyt már a hátamon és a gyomrom is görcsbe állt. Minden egyes lépéssel egyre rosszabbul éreztem magam és kínzó emlékképek pörögtek újra a fejemben. Emlékszem, hogy anyám...

,,A kertünk végében a málnás bokrok és eperfák között egy száz éves, terebélyes tölgy vert gyökeret. A fa levelei szitaként szűrték át nap narancsos mézszínű sugarait, ami emiatt foltokban bélyegezte meg a földet. Madarak fütyültek és szorgos méhek zümmögése ringatott el. Langyos levegő sodort végig a füvön és kapta fel a lehullt leveleket. Tikkasztó meleg volt és ha egy fél óránál is többet akart kint lenni az ember a napon, előtte naptejjel alaposan körbe kellett kennie magát. Ámbár néha a hűsítő krém sem tudtam megakadályozni a leégést, de nem bántam egy percre sem, mert az az idő értékesebb volt annál, hogy átkozzam. Öt éves voltam és nyári szünet volt. Anyu szabadságot vett ki, viszont apa sokáig dolgozott aznap. Volt a tölgyesnek egy igen izmos karja, amire egy fészekhintát lógattunk fel, amelyet még én kaptam a harmadik születésnapomra a papámtól. Habár anyukám előszeretettel használta helyettem is, míg én a házban legóztam vagy a medencében lubickoltam az áthívott szomszéd gyerekekkel. Egyszer azonban befeküdtem anyám mellé a hűvösbe és rátettem a fejemet a karjára. Napbarnította, kreolos bőre árulkodott arról, hogy szeret sütkérezni. Sajnos, ezt a tulajdonságát nem örökölhettem tőle. Amíg a hintáztunk ő a könyökére támaszkodva figyelte, ahogy álomba merülök és altatóként énekelt. Sokat énekelt, takarítás közben, a konyhában, a zuhany alatt és volt hogy még a bevásárláskor is nem zavartatta magát. Szerettem a hangját, ahogyan apu is..."

A pap köszöntött és belekezdett a beszédbe.

Úgy éreztem, hogy a szívem egy citrommá válik és megtelik keserűséggel majd kifacsarják. Teljesen kiszáradtam és beszúrt a levegő a kapkodás miatt. Nem megy, nem akarok itt lenni és nem is tudok... Ha csak rápillantok anyám anyjára vagy bármelyik hozzátartozójára elfog a hányinger. Igyekeztem az ajkamba harapva és ökölbe szorított kezekkel nem elsírni magam. Hiszen alig ismertem Maryt, viszont ott van mellette a tény, hogy teljes képmása az édesanyámnak. Nem tudom, hogy mi tartott még meg, talán az önuralmam. Sűrű lett a levegő odabent ésúgy éreztem, hogy majdnem megfulladok, ha nem lécelek le azonnal. Mit keresek én egyáltalán itt? És bevillant a kép, amint ismét Mary felé hajolok, viszont ő helyette anyámat látom. Igaz, hogy ugyanúgy néztek ki, de meg tudtam ismerni azért a saját anyámat. Anya.. ennyi volt. Felzokogtam és kifutottam a szertartás közepén, apám ezt rezzenéstelen arccal reagálta le, mintha tudta volna, hogy ez fog történni. Szerencsétlen voltam, egy igazi balfasz és nem utolsósorban gyenge. Nem maradhattam itt tovább.

Sasha Maxwell: Áll még az a kocsikázás?

Az üzenet azonnal megérkezett és letöröltem a könnyeimet, hogy jobban láthassam az aközben homályossá változott képernyőt.

Brad Farley: Persze. Hol vagy most?

Leírtam neki a ravatalozó címét és szerencsére nem fűzött hozzá semmi megjegyzést, gondolom elindult vagyis remélem. Rossz döntés volt kirohanni és szólni Bradnek, nem kellene ezt az egészet ilyen könnyedén vennem. Mégis nehezebb lenne végignézni Mary temetését és különben is ő nem más számomra, mint egy idegen. Igen Sasha, ő egy senki számomra, szóval a jelenlétem felesleges volt. Jól tette, hogy eljöttem onnan.

Hirtelen összerezzentem a kocsidudálás miatt, ami a bejárat felől jött. A hang odavonzotta a tekintetemet és Brad intett, hogy szálljak be mellé. Nem is kellett több és egy fél perc alatt bent ültem az anyós ülésen, kitolatott és megfordulva ráhajtott egy mellék utcára a temető mögött.

– Szeretnél róla beszélni? – kérdezte. Közben a figyelmét szakadatlanul az úton tartotta és egyszer csak megéreztem, ahogy a keze a kézfejemre simul. Istenem, hogy mennyire törődik velem most is, holott neki is megvannak a saját maga problémái és dolgai. Viszont a lelki szemeim előtt, még mindig a halott anyám halott ikertestvérét láttam.. Mintha megtört volna bennem valami vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Ez az érzés, semmihez nem volt hasonlítható csupán a nyers fájdalom, ami szétterjedt minden porcikámban. Egy régi sebtapaszt feltépni nem gondoltam volna, hogy ilyen.

– Inkább csak csináljunk valamit. Tök mindegy mit, csak ne kelljen gondolkoznom. – suttogtam magam elé, mire Brad egy olyan éles kanyart vett be, hogy azt hittem kiütöm a szélvédőt is, ha nem vagyok bekötve.

– Bocsi, Sasha. Mondd csak, van kedved inni? – most először nézett rám, amióta írtam neki. A szemei csak úgy csillogtak. Lágyan elmosolyodtam és bólintva egyet adtam meg a választ Bradnek, hogy most ez igenis jól jönne. Szó szerint a szőke herceg volt a lovon főleg, hogy tényleg szőke volt, amihez egyáltalán nem passzoltak a jódbarna szemei és ez tette őt egyedivé.

Pár kanyar után, ahogy gyanítottam meg is érkeztünk a helyszínre, mivel a fiú lelassított. Győztes vigyorral az arcán állította le a hatalmas kocsit egy szerényebb épület mellett, a zenét már az utca végéről is hallani lehetett és még ez sem tántorított vissza. Nem szabadott még mindig, hogy Maryn és anyámon járjon az eszem. Még, ha holnap suli is, nem nagyon tudott érdekelni. Na meg itt volt velem Brad is és vigyázott rám, teljesen rábíztam magam az estére. Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját és rögtön nem sokkal utána be is zárta. Egyszerű családi háznak nézett ki ahová Brad elhozott, csupán kerítés meg kert hiányában. Amint beléptünk a legelső gondolatom az volt, hogy tipikusan úgy nézett ki, mint egy átlagos amerikai kocsma, ami mindig teli van boldog emberekkel. Jobb oldalt a tánctér és amögött a dj pult egy kisebb színpadon. Közvetlen a bejárattal szemben pedig a bárpult és balra pedig néhány asztal, a mosdók meg raktár volt elhelyezve. Berendezésileg kicsit countrys beütése volt a modern retroval keveredve. És ami a legjobban tetszett az a világítás, kissé sejtető volt a félhomány, amit az egész plafonon körbevezetett égősorok produkáltak. Persze az asztalok közepén is elektromos fényű gyertyák kaptak helyet, ami szintén erősítette bennem a szimpátiát a hellyel kapcsolatosan. Mi is volt kiírva, Bad Bull? Igen, azt hiszem ez volt a kocsma neve és ki merem jelenteni, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni.

Próbáltam kizárni az elmémet és azt, hogy folyamatosan stresszeljek. El kellett engednem magamat, de hogyan tegyem ezt? Szerencsére Brad velem volt és kajánul mosolyogva egy italt csúsztatott a kezem alá a pulton. Valami rövidital lehetett és illatról ítélve elég tömény is. Egy koccintás után fenékig lehajtottuk, aztán jött még egy kör és még egy, és így ment ez tovább. El is felejtettem azon töprengeni már a hetedik kör után, hogy hogyan fogunk hazajutni, ha mindketten ittunk. De már nem is fogalkoztatott a tény, hogy ittas vezetésnek milyen komoly következményei is lehettek. Amikor is a táncparkettre húzott, a vadul tomboló tömegbe. Voltak, akik a zene ütemére tomboltak és ugráltak és olyanok is akadtak, akik ruhás szexet tartottak mindenki előtt. Fisshernek a losing it című remixe pörgött a dj pultnál, ezt a számot mindenki ismerte, hiszen nagyon fel volt dobva ebben az időszakban. A csapból is ez folyt és unhatatlan volt. Amikor a fények az arcomba világítottak egy pillanatra megéreztem, ahogy a fiú mögöttem a derekamba markolt. Rövidesen a zeneváltás után teljesen elhagytam az időérzékemet és hagytam, hogy sodródjak az árral. Sosem éreztem magam még ilyen felszabadultnak. Mellkasát a hátamnak nyomta és ajkai felfedezőútra indultak a nyakamon. Egyszerűen az őrületbe kergetett és egy váratlan mozdulattal megfordultam.

– Valami baj van? – cikázott a tekintete szemem és az ajkam között, zavarodottnak tűnt és a kezei is lecsúsztak a derekamról. Pezsgett a vérem és teljesen fel voltam pörögve. Nem bírtam ki érintések nélkül, főleg az ő érintései nélkül.

Pont, hogy úgy éreztem minden rendben volt. Abban a percben az ajkainak ugrottam és szenvedélyes csókban részesítettem őt. Az utolsó dolog, amire emlékeztem az az, hogy a kocsijában kötöttünk ki és Brad lehúzta a fekete, testre simuló ruhám cipzárját. Telhetetlennek éreztem magam vele kapcsolatban ugyanúgy, mint ahogyan ő velem.

______

Na mi újsáááág?