– Lehetetlen, hogy én azzal az osztállyal bárhova is menjek. – jelentettem ki és makacsul keresztbe fontam a karjaimat a mellemen, mint egy hisztis óvódás.

– Külön szálláson lesztek és szabad program lesz, nem is fogod látni őket. Olyan, mintha majd ott sem lennének. – igyekezett meggyőzni a pozitív oldaláról a dolognak, mire csüggedten a lábaim közé ejtettem a kezemet és kérlelő tekintettel ostromoltam apámat. Naa, ha a bociszem sem vált be, akkor az biztos, hogy nem fogom tudni őt soha az életben rábeszélni, bármennyire is szeretném. Tisztában voltam azzal, hogy igazat kellett adnom neki, de biztosan össze fogunk veszni, már ha meglátom valamelyik képét.

– Szóval ez azt jeleni, hogy nem írsz egy igazolást, hogy eltörtem a lábamat vagy igazából mindegy a nyakamat is eltörhetem, ha az szimpatikusabb? – vetettem fel az utolsó próbálkozásom ideáját, de apu csak mosolyogva megrázta a fejét és felállt az asztaltól. Már tizenegy óra is elmúlt és még mindig neki álltam volna, sőt addig vitatkoztam volna vele ameddig fel nem adja, viszont tőle örökölt szkeptikus és makacs tulajdonságok miatt kétlem, hogy valaha is meggyőzhettem volna őt. Értette, hogy miért nem akartam menni és elfogadta, de mégis...

Pár másodperccel később hallottam, ahogyan a nyikorgó matrac fáradtan megereszkedett alatta. Észre sem vettem, hogy mikor vonult fel a szobájába. Még egy ideig gondolkoztam, hogy milyen lesz majd a kirándulás, viszont azután én is távoztam a konyhából és leoltva a villanyt fellépcsőztem a szobámba, majd álomra hajtottam a fejemet a puha párnámra. Lehet meg kellene gondolnom azt a nyaktörést.

A szekrényemmel vacakoltam és mire ki tudtam nyitni azt a nyamvadt fém dobozt már elment a fél szünetem. Váratlanul egy erőteljes hideg szél futott végig rajtam és rögtön a bejárat felé kaptam a fejemet, hogy meglessem ki jött be vagy ment ki. A folyosó ember tömegégtől semmit nem láttam, de amint ketté oszlottak a diákok világossá vált, hogy kik lehetnek az illetők. Mindenki őket nézte és én sem tudtam levenni a szememet róluk. Jobb oldalon Julio Thornton vonult fülig érő mosollyal az arcán, míg a bal oldalon Jeff Hawkins kacsintgatott az olvadozó lányokra és osztogatta a telefonszámát apró cetliken. Julio mindenki előtt, a zsebéből előhúzott egy vörös, csipkés bugyit és az egyik lány kezébe nyomta és kicsit sem feltűnően, hangosan kijelentette, hogy ezt ott hagyta nála tegnap. Felvágós. Középen Nolan pimasz vigyorral az arcán nézte végig a barátja akciózását és ujjaival végigszántott fekete fürtjein. Mintha valami modell fotózásról jött volna, olyan lazán és szexin nézett ki. Egy combközépig érő, elegáns szövetkabát volt rajta, ami alatt egy sima póló takarta a felsőtestét. A felsőjét a szövetnadrágjába betűrte és egy vastag övvel biztosította, hogy ne essen le róla a gatya még véletlenül sem. Átvetve a nyakán a jobb karja alatt egy egyszerű övtáska lógott, egy átlagos pasin bénának tűnt volna, viszont Nolanen stílusosnak látszott. Az övéről egy fém tartó csüngött, amiről két, ezüst lánc is függött. Kissé olyan e-boyos trend szerint válogatta össze a ruháit főleg, hogy minden darabja fekete volt. Így úgy hangozhat, mintha valami buzis öltözéke lett volna, de pont inkább az ellentéte. Karizmatikus egyéniségű és tekintélyt parancsoló külsejének köszönhetően rengetegen utána fordultak a folyosón. A kisportolt teste és széles vállai miatt tökéletes volt az összhang és a kösztüme még utalt a rossz fiús imidzsére is. Veszélyesen vonzó volt. Dögölj meg, Nolan Blackburn a tökéletességeddel együtt!

– Sasha, itt egy százalékos felmérés a diákok érdeklődési köreiről. Ha átnézted, neki is foghatunk a cikknek. – nyújtotta felém Victor a lapokat, amikre feketén és fehéren rajta voltak a demoszkópia eredményei írva. Elvettem a papírt a fiú kezéből és egyből a nyerő témára esett a tekintetem. Kidülledő szemekkel meredtem rá a 82%-os egyöntetű szavazatra és hitetlenkedve az émelygő Victorra pillantottam fel, aki szintén nem volt odáig, hogy erre pocsékoljuk az újságot. A következő, azaz második helyezett a listán már csak 9%-ot ért el, ez nem lenne elég a nagy áttöréshez.

– Ezt a 82%-ot hány tanuló szavazata adta ki? – fordultam vissza a szekrényemhez és kivettem a tesi cuccomat, majd becsapva az ajtaját ismét Victorra néztem, aki közben nekidőlt a mellettem lévő szekrénynek és úgy figyelt engem.

– Háromszázhetvenegy. – válaszolta röviden, mindenféle kertelés nélkül.

– De hiszen négyszázöt kölyök van ebben az egész kócerájban! – borultam ki teljesen és idegesen a fejemhez kaptam. Körül tekintettem magam körül és már csupán pár diák lézengett a folyosón, mert hamarosan kezdődtek az órák. Az előbb még itt volt a fél iskola, hogy végignézze ahogy a seggfej meg a klánja bevonul, vörös szőnyeget képzelve a talpuk alá.

Basszus még át sem öltöztem. Sietősen elköszöntem Victortól és a lapot bedobva a táskámba az öltözők felé kezdtem el rohanni.

– Sasha Maxwell húsz térd felhúzás, a késés miatt. – vágta a fejemhez zavartalanul a tesi tanárom és a bordás fal felé mutatott.

– De hát még nem is volt csengő. – érveltem ellene és megigazítottam az iramban túl lazára megkötött copfomat.

– Hányszor mondjam még el magának, hogy végre felfogja!? Aki utánam érkezik be a terembe, az mind késő. – ismételte el a szokásává vált mantráját, amelyet amíg élek meg fogok támadni az igazságtalanság miatt. Egy tanórának meg van adva a menete, csak néhány pedagógus szeret felül kerekedni a köznevelésről szóló jogszabályokon. Biztos voltam abban, hogy azért jelenti be a témazárót egy nappal előtte a földrajz tanárom is, mert megrészegítette a felsőbbrendűsége a diákokkal szemben és az évek során, hogy egy pici túlzással, de majdnem mindent megtehet.

Morcosan a tornaterem végébe indultam és míg a többieknek kirendelte a hat kör futást, addig én felmásztam a fokokon és nekivágtam a szokásos húsz térd felhúzáshoz, amit minden tesiórán megismétlek, ha nem kések el.

– Kaptok két percet, hogy elosszátok az osztályt a röplabdához. Ha túllépitek az időt, akkor egész órán felülések sorozatát fogjátok csinálni. – tessék és még fenyegetőzik is. Ezt nem hiszem el.

Természetesen engem választottak utoljára és a második csoport fintorogva, viszont végül beletörődve a helyzetükbe felálltak, amíg az első csapat felhúzta a hálót a padlón húzódó citromsárga vonal mentén. Én álltam legelőre Jake Garfielddel szemben. Jake kiemelkedő volt a mi osztályunkban fizika és a kémia szintjén és nyert már országos versenyeket is, valószínűleg külföldön fog továbbtanulni egyetemen. Irigyeltem őt egy kissé, viszont meg voltak a maga hátrányai ennek.

– Nyitás, kettes csoport. – fújt bele a dobhártyaszaggató sípjába a tanár és lepasszolta a labdát Mandynek.

Két másodperc sem telt még el, a labda máris szépen ívelve átrepült a háló fölött és Lisa rögtön vissza is ütötte azt a mi térfelünkre, ami most már Thomas irányába szállt. A fiú érte ugorva elhasalt a kemény földön, de legalább a passz jó volt, mert ismét az egyes csoportnál landolt. Lisáék most adogatni kezdték maguk között a több pont reményében, míg végül öt átadás után, keresztül hajította a hálón Patricia a lasztit. És így ment ez egész órán, akárcsak egy ördögi körforgás. Csengő után körkörös mozdulatokkal próbáltam ellazítani fáradt izmaimat és kifelé vettem az irányt.

– Hé lúzer, ezt vidd vissza a szertárba! – ordította el magát valamelyik fiú osztálytársam és a következő pillanatban a hátamnak vágtak teli erőből egy labdát. Előre esve lefejeltem az ajtót, amit hangos röhögés követett és magamban forrongva lehajoltam a labdáért, hogy visszavigyem. Nagyszerű, most már a hátam is fájt a hatalmas ütés miatt. Magam mögé néztem, de senki sem volt már ott az egy perc alatt kihalttá vált tornateremben. Argh.

Az utolsó órámon ültem és unalmamban kapargattam a festéket a pad éléről. Minden másodperc kínzó lassúsággal klattyogott a fali órán. Mr. Cox ötvenes évei derekán járó nagy családos férfi. Öt gyereke van, hét testvére és még az összes, közeli családtagja él a mamája kivételével. Régebben polgármesterként ismerték a városban, de mára már visszavonult és átadta a stafétát a fiatalabb generációnak. Történelmet tanított és érződött minden ízületéből, hogy imádja a munkáját.

Kaylee Smith: Megkaptad a lapokat?

Sasha Maxwell: Meg. Nem fogok írni Nolan Blackburnnel egy interjút sem, számomra már túlzás! Ne haragudj Kay, tudom, hogy az én dolgom lenne, de átpasszolhatnám, most az egyszer, valaki másnak a cikket?

Kaylee Smith: Persze, nem gond. Én szívesen átveszem.

Megkönnyebbülve ejtettem a telefont az ölembe és végre úgy éreztem, hogy fellélegezhetek. A tanár úr, amíg nem figyeltem, egy újabb vázlatpontot vezetett fel és vadul körmölve a táblára teljesen beleveszett a múlt történéseibe.

Sasha Maxwell: Köszi!

Miután kicsengettek, a diákok viharként söpörtek végig a gimnáziumon keresztül és nyomakodva, egymást lökdösve próbáltak minél hamarabb kijutni a napközben bent tartó börtön falak közül. Mosolyogva léptem át kifelé a küszöböt és megigazítottam a vállamon lecsúszó iskolatáskám pántját. A szél belekapott a hajamba és hirtelenjében édes illat kúszott az orromba az egyik cukrászda hívogató nyitott ajtajától. Pár pillanatra lehunyva a szememet megálltam és mélyen beszívtam az édes aromát, hogy emlékezhessek erre később is. Amikor kinyitottam a szememet felsikítottam ijedtemben, ugyanis alig pár centire állt tőlem egy férfi mellkas. Felnéztem.

– Szia, Sasha. Bocs, ha megijesztettelek, de mindenképpen szerettelek volna megkérdezni, hogy van-e kedved találkozni valamikor, iskola után? – mosolyodott el édesen Brad és zavartan vakargatni kezdte a tarkóját. Váratlanul esett a kérdése és még mindig az egekben volt az adrenalin a vénáimban az előbbi incidenstől.

Brad aranyos srác volt, egy igazi mézes-édes emberhez tudtam hasonlítani. Nem volt nyálas, egyszerűen csak őszinte volt az emberekkel és optimistán fogta fel a dolgokat. Talált jót a legrosszabban és meg tudott bocsájtani, annak aki megbánta a hibáit. Valami fantasztikus kommunikációs képessége volt, mert nagyon értett az emberekhez.

– Persze. Én holnap ráérek, esetleg neked is megfelel? – kérdeztem, mire hatalmas vigyor ült ki ajkaira és zsebre vágva a kezét szóra nyitotta ajkait:

– Hétre érted megyek. – felelte és azzal a lendülettel, ahogyan jött úgy is tűnt el a szemem elől. Sarkon fordulva utána néztem, ahogyan a kocsijához rohant. Mint egy lassított felvétel, úgy játszódott le előttem a kép és boldogan hazafelé indultam. De abban a pillanatban zizegni kezdett a telefon a kezemben és máris kiment a fejemből, hogy mi volt a legutolsó gondolatom.

Elhúztam a piros kis pontot a zöld felé és a fülemhez emeltem a készüléket.

– Hali, apa. Mizu? – szóltam bele vidáman, csilingelő hangon elsőnek és alaposan szétnézve a zebrán átsétáltam a fekete-fehér csíkokon.

– Siess haza, fontos hírem van! – mondta idegesen és ennyivel le is rakta. Csináltam valami rosszat vagy mi történhetett? Apunak nem szokása a frusztrációt magába szippantania az ilyen helyzetekben, mármint nem tudom miről lehet szó, viszont nem tűnt valami jókedvűnek a vonalban főleg, hogy egyből le is rakta.

Úgy igyekeztem haza, mint még sosem és levegő után kapkodva szinte berúgtam az ajtót.

– Mi az? – vártam apám válaszára a bejáratban állva, közben pedig a térdemre támaszkodva vettem a levegőt. Ő ott állt előttem és aggódó tekintettel mustrált engem.

– A hétvégén temetésre megyünk. Meghalt a nagynénéd.

– Anyu ikertesója. – jelentettem ki lesokkolva és a torkomra forrt az összes szó, amit ki szerettem volna mondani.

Aznap nem sírtam. Anyának mindig is rossz viszonya volt a családjával és ezért tizennyolc évesen teljesen megszakította velük a kapcsolatot. Öt évente találkoztunk egy vacsora erejéig a teljes famíliával, legutoljára anya temetésén láttuk egymást. Az ikertestvére anya pontos mása, mindenben hasonlítottak, de a lelkük és a világnézetük mégis két ellentétes irányba fordult. Mary nénit, nem is ismertem annyira. Azt hiszem a tizenkettedik szülinapomon felköszöntött, viszont utána már soha nem szólt hozzám. Az a nő, aki ma meghalt olyan volt számomra, mint egy turista a városban. Talán egyszer hozzám szólt, kérdezni valamit, ám azután úgy felszívódott, hogy soha többé nem láttad őt és igazából nem is érdekelt, hogy végül mi lett a sorsa.

Vasárnap lesz a temetés, délután kettőkor. És milyen véletlen, hogy pont az a nap a naptárban hivatalosan is munkanapnak volt elrendelve. Apu már kiírt engem arról a napról a suliból, hogy ne kelljen rohannunk és alapjáraton is mindketten tudtuk, hogy képtelen lettem volna koncentrálni az órákon, még ha akartam is volna.

Unatkoztam. Már hatszor számoltam meg a jegyzetfüzetem összes betűjét és mind a hatszor más szám jött ki eredményül. Fogalmam sincs, hogy melyik volt a jó, már ha egyáltalán volt olyan és nem számoltam-e el mindegyiket. Éber voltam és lehetetlennek éreztem azt, hogy aludjak. Apa vajon mit csinálhat most? Ő is olyan üresnek érzi magát ebben a percben, mint ahogyan én? Nem akarom látni Mary nénit, nem akarok elköszönni tőle. Mivel pontos mása az anyámnak, nem akartam, hogy lássam őt, de egy hang azt súgta belül, hogy igenis szeretném látni őt. Ha ránéznék majd tudom, hogy a halott anyám jutna eszembe róla és akkor újra visszasüllyednék arra a szintre, amiből csak nem rég sikerült kilábalnom.

Az ágyamban feküdtem, a házamban és csak egyetlen egy dolgot szerettem volna ebben a pillanatban: hazamenni.

_________

Halihó, na mit szóltok ehhez a fejezethez?

Kezdenek már alakulgatni és kibontakozni a dolgok a sztoriban.

Veletek mi újság? Hogy telnek a napjaitok? Rendben vagytok?