A történtek megismétlődtek, és a harmadik alkalommal Yve már több hajlandóságot mutatott, ami kellemes meglepetés volt a shinigaminak. Sem a tartása, sem a beszédet nem volt olyan merev többé, mintha megszokta volna Aizent maga körül. Nem tiltakozott az érintései ellen, amiket akkor engedett meg magának, ha kettesben voltak. Aizen az espadák vagy a saját emberei előtt nem viselkedett másképp Yve-vel, mint korábban, a beszéde pedig ugyanolyan lágy, de ellentmondást nem tűrő volt, ha utasításokat adott neki; semmi szokatlant nem fedezhettek fel kettejük viszonyában.

Yve kerülte Grimmjow-t akkor is, amikor egyébként nem harcolt, és lett volna ideje, hogy vele törődjön. Ha a közelébe megy, megtört volna, és tudta, hogy nem szabad tudomást szereznie a történtekről, mert akkor gondolkodás nélkül Aizennek esett volna. Hogy ezt megakadályozza, egyáltalán nem érintkezett vele, mert Grimmjow érezte volna, hogy valami megváltozott; Aizen nyomot hagyott rajta, ami nem volt olyan látványos, mint a karmolások a férfi kézfején, mellkasán vagy hátán, de nem is lehetett elfedni a megfelelő öltözékkel. A szellemi részecskéi állandóan ott voltak rajta, együtt az illatával, egy-egy hajszálával, az ujjai nyomával, amikre Yve csak emlékezett, valójában nem látott, és a spermája is minden alkalommal ott volt a hasában, ezt, a legfájóbbat tudta a legnehezebben lemosni magáról.

A szellemi erő lenyomata mondhatni természetes volt, hiszen egész nap Aizen mellett volt, összekeveredhetett a sajátjával, de a többit nem tudta volna megmagyarázni, és Grimmjow-nak jó orra volt hozzá. Sosem szerette, ha idegen szagot érzett rajta: saját tulajdonaként ragaszkodott Yve-hez, és forrongott, amióta Aizen elrabolta tőle, de tehetetlen volt, mert Yve kinyilvánította, hogy jó neki (ennél nagyobb hazugságot nehezen tudott volna kitalálni), és elfogadta a helyét Aizen mellett, a többi espadának pedig, így Grimmjow-nak sem volt ebbe beleszólása.

Mire a Kurosaki Ichigo vezette mentőcsapat megérkezett Inoue Orihimiéért, hogy kiszabadítsák és elvigyék Las Nochesből, Yve közel egy hónapja volt Aizen szeretője. Az eltelt időben szinte nem is látott mást a férfin kívül, mert a teendői hozzá kötötték nappal, különleges szolgálata pedig mellette tartotta éjjel, bár az események olykor felcserélődtek, és Yve Aizen alatt találta magát egy megbeszélés után a tanácsteremben vagy a saját szobájában. Gondolhatta, hogy csupán kötelességet teljesít, de úgy tűnt, Aizen élvezi ezeket az együttléteket és Yve-nek is igyekezett legalább elviselhetővé tenni.

Gyakran csókolta meg, ami ellen a nő már egyáltalán nem tiltakozott, sőt, olykor ő kezdeményezte, ami váratlan fordulat volt. Aizen egyszer le sem feküdt vele, csak az ölébe ültette és addig csókolóztak, amíg szédülni nem kezdett és Yve izzó szemmel, éhesen bámult rá, amikor az ajkuk elvált egymástól.

Mire a shinigamik megérkeztek, ilyesmire nem jutott idejük, de Yve, aki teljesen össze volt zavarodva az első alkalom óta, ragaszkodni kezdett hozzá. Az együttlét Aizennel a mindennapjai részét képezte, a férfi maga pedig betöltötte az egész világát, mióta Grimmjow-t kiszakította belőle. Kötődni kezdett hozzá, mint az egyetlenhez, aki létezett számára és állandó konfliktusban állt magával a tétova érzés miatt, amit nem sikerült kiirtania a lényéből.

Tudta, hogy Aizen tehetett mindenről, és ha sosem bukkan fel, mindezt nem kell átélnie, de a férfi emellett mindig kedves volt hozzá, és sosem büntette meg, amiért harapta, karmolta vagy a kezét szorongatva véres árkokat hagyott rajta. Ezek voltak a legnagyobb sérülések, amiket Yve okozott neki, pedig korábban szét akarta tépni, hogy megszabaduljon tőle. Aizen valamiképp megszelídítette őt, ami felett Yve nehezen tudott napirendre térni, de amikor megcsókolta vagy a kezébe vette a mellét, Yve, legalábbis a teste, nem tudott haragudni rá.

Két részre szakadt: Yve-re, aki Aizennel, és Yve-re, aki Aizen nélkül volt, de az utóbbi már alig létezett, mert a férfi akkor is kitöltötte minden gondolatát, ha nem volt mellette, és nem tudott küzdeni ez ellen. Yve néha sírt, de végül megkeményítette magát. Nem törhetett össze egy vacak shinigami miatt, bármit is tett vele és bármit is várt tőle. Az együttlétek megalázó volta sem zavarta többé, amin épp eleget csodálkozott: Aizen egyszerűen használta a testét, mégis képes volt úgy tenni, hogy Yve jól érezze magát közben, és ezért ne tűnjön olyan borzasztónak. Valószínűleg szándékosan tette, hogy Yve ne lázadozzon, mégis, bármilyen cél vezérelte, istenien bánt a nővel, aki, korábbi tapasztalatok nélkül, ideálisnak találta.

Aizen és ő jól illettek egymáshoz, amit a férfi is kénytelen volt magának beismerni. Törekedett rá, hogy teherbe ejtse Yve-et, de a próbálkozásokat egy-két alkalom után sem hagyta abba; találkozásaik nagy része az élvezetről szólt, a kötelességet, amit magának szabott, az élmény háttérbe szorította. Eltelt azonban négy hét, és úgy tűnt, Yve nem lett várandós. Változatlan állapotban ült Aizen mellett egy tanácskozáson, az arca sápadt volt, de a tekintete erőt sugárzott, ahogy elnézett az espadák feje felett, messze elkerülve Grimmjow rajta nyugvó pillantását, mert lehetett bármilyen eltökélt, Grimmjow láttán összetört volna.

*

A harcok megkezdődtek, de Yve továbbra is a palotában, Aizen oldalán maradt. A férfi neki fontosabb szerepet szánt, mint hogy a betolakodókkal törődjön, és a testére is vigyázni kellett. Nem eresztette el Yve-et maga mellől még akkor sem, amikor a többi arrancar Las Noches falain kívül, majd később odabent harcba bocsátkozott a shinigamikkal. Aizen a szobájába vitte őt és ott marasztalta, amíg visszatért hozzá, így Yve sokáig nem értesült az eseményekről. Aizen korábban felvázolta neki, mit kell tennie, ha magára marad, és ígéretével ellentétben nem tért hozzá vissza. Yve csak a Tenteikuurán keresztül hallotta a hangját, ahogy felfedte valódi szándékait a shinigamiknak: leleplezte, hogy Orihime elrablása csak egy csel volt, hogy Kurosakiékat, néhány kapitányt és hadnagyot Hueco Mundóba csaljon, ezzel megfelezve Soul Society haderejét, előkészítve a terepet egy támadásra.

Míg a harcok folytak, Aizen és emberei készen álltak a távozásra. Tosen, Ichimaru, Harribel, Baraggan, Starrk és fraccionjaik Karakura városba mentek, a Hueco Mundóban maradtakat a többi espadára bízva Ulquiorra irányítása alatt. Yve-nek csupán magát kellett megvédenie, távol maradva a küzdelemtől, mert még nem találkozott a betolakodókkal. Az espadák egyik fele úgy tudta, Las Noches védelmét vezeti, a másik, hogy Aizennel távozott, így valójában senki sem kereste, de Yve gyűlölte, hogy tétlenül kell néznie a történteket, a csata pedig mind közelebb került hozzá.

Sorra érezte a Las Noches körül maradt arrancarok életét kihunyni, ami megrémítette és haragra gyújtotta. Amikor elvesztették Ulquiorrát, Aizen világos utasításával ellenkezve átvette a parancsnokságot a palota felett és elhagyta a szobáját, de túl későn érkezett. Minden harc a végéhez közeledett, a shinigamik sorra végeztek az espadákkal, Yve már csak romokat és holttesteket talált odakint.

Nnoitra kivérzett teste mellett fedezte meg Grimmjow-t a homokban. Az ellenfelei már messze jártak, Yve nem törődött velük, egyedül a félbevágott arrancar hogyléte lebegett a szeme előtt. Lerogyott mellé és az ölébe húzta a fejét, hogy segítsen neki lélegezni. A közelben sírdogáló Nelt csak ezután vette észre, aki odamászott a térdelő Yve-hez és a karja alá fúrta a fejét. Yve alig törődött vele, csak átkarolta az apróságot, miközben az eszméletlen Grimmjow-t nézte és próbálta felmérni a sebei súlyosságát; muszáj volt, hogy elvigye őt a harcmezőről. Yve megfogta és letette Nelt, aki erősen kapaszkodott a karjába.

– Nem hagylak itt – mondta neki Yve oda sem figyelve, ahogy újra a földre fektette az ájult Grimmjow-t és felállt, hogy elő tudja venni a kardját.

– Mirlo – suttogta, aktiválva a resurrecitonját, amitől egy pár hatalmas szárnya nőtt, a körmei sötét karmokká alakultak, lába pedig tollas, karmos, erős madárlábakká változott. Hárpiaszerű megjelenését a kisebbé vált madárkoponya szelídítette; már csak a jobb szeme körül egy kis foltot takart el, a koponya megmaradt része és a csőr is eltűnt róla. A forma megnövelte a fizikai erejét is, így képes volt az ájult Grimmjow-t a karjába venni, hogy visszavigye a palotába. Fél kézzel magához szorította, vigyázva, hogy ne nyomja össze a mellkasát átszelő sebet, a másik kezét kinyújtotta a hüppögő Nel felé, aki ismét gyerekformában volt az összecsapás után, és láthatóan nem emlékezett, mi történt velük korábban. – Gyere ide! – szólt neki, várva, hogy a karjába másszon, de Nel nem mozdult. Yve szusszant egyet, felkapta a gyereket a földről, és elrugaszkodott; felrepült, erősen tartva mindkét terhét és visszatért velük Las Noches épen maradt részébe.

A szobájában Grimmjow-t lefektette az ágyra, Nelt pedig letette mellé. Tudomása volt róla, hogy a nyála gyenge gyógyító erővel bír, és mert hirtelen nem tudott mást tenni Grimmjow-ért, rászólt a kislányra:

– Gyógyítsd meg, kérlek! – Yve összepréselte a száját. – Könyörgöm. – Elcsuklott a hangja.

– Nem tudom – szipogott Nel, aki az ájult Grimmjow fejénél térdelt egy párnán. Yve felé fordult, hatalmas szemeket meresztett rá, mire a nő kifakadt:

– Csak nyálazd össze a sebét, vagy valami! Kérlek! Fáj neki! – Yve megragadta a kis testet és Grimmjow felé fordította. Rossz bőrben volt, a legnagyobb gondot mégis a mellkasát átszelő vágás okozta. Halkan nyöszörgött, amikor Nel végül sírva kinyitotta a száját és a nyálát vastag csíkokban kezdte a sebre folyatni. Legalább nem vérzett többé; Yve feszülten figyelte, amit művelt, közben behúzta a szárnyát, hogy feléjük fordulva ne sodorja le Nelt az ágyról.

– Szegény Grimmjow – szörcsörögtt Nel a könnyeivel küszködve. Yve lehunyta a szemét. Nem bírt így ránézni a férfira, pedig nem egyszer ő hozta hasonló állapotba, amikor összeverekedtek.

– Szegény, szegény Grimmjow – sóhajtott, majd lekuporodott az ágy mellé és megfogta a hatos espada sérült kezét. Ráhajtotta a fejét, a haja takarásában megcsókolta az ujjait és várta, hogy Nel befejezze a gyógyítást. Nem sokat használt, de Grimmjow legalább nem nyöszörgött többet; minden továbbit kénytelenek voltak rábízni a szervezete regenerálódására.

Grimmjow sokáig maradt eszméletlen. Yve két napot töltött mellette, ezalatt semmit sem hallott a harcuk alakulásáról odaát. Végig a férfit ápolta és amikor magához tért, táplálni kezdte azokkal a kisebb és gyengébb hollow-okkal, amik felbukkantak Las Noches körül.

Ki tudta szedni belőle, mi történt. Az összecsapást Kurosaki Ichigóval, a vereséget, Nnoitra orvtámadását, ami a kivégzését célozta, a többit pedig magától volt kénytelen összerakni. Kurosaki elintézte Nnoitrát, hogy megmentse Grimmjow-t, majd elment, az espada elájult, és csak a hátrahagyott kicsi Nel maradt mellette, aki egyre Ichigo után sírt, hogy vigye őt magával.

Grimmjow, aki kezdett felépülni a sérüléséből, dühös, ellenséges és zárkózott volt. Még Yve társaságát sem fogadta szívesen, aki a leggyengébb pillanataiban talált rá; önérzete odavolt, megszégyenült a harcban, majdnem meg is halt, csak a két nő közbenjárása és a saját élni akarása tartotta egyben.

Az arrancarok eltűntek Hueco Mundóból, csak ők hárman maradtak, amíg a súlyosan sérült Harribel és fraccionjai vissza nem tértek az emberek világából. Yve tőlük tudta meg, hogy Aizen elveszítette a vele tartó espadákat, valamint Tosent és Ichimarut, Harribelt maga támadta meg és próbálta megölni, végül Soul Societybe távozott és onnan nem tért vissza. Hogy mi történt ezután, rejtély volt Yve számára. Aizen azt mondta az espadáknak, nem szenvedhetnek vereséget, amíg ott vannak mellette, de négyőjük kivételével mind meghaltak, és Nelt igazán nagyvonalú volt a túlélők közé számítani, aki csak véletlenül keveredett bele az összecsapásba.

A világ, amit ismertek és amihez megtanultak alkalmazkodni, felbomlott és új rendet kellett bevezetniük a többi arrancar és Aizen nélkül. Yve számított a legerősebbnek közülük, de összeroppant és nem tudta magát egyben tartani, ahogy a helyzet követelte volna. Harribel a lányai javaslatára, bár nem szívesen ragadta magához az irányítást és vált Hueco Mundo új uralkodójává; nem akarta, hogy az addigi törékeny béke felbomoljon, és ismét a hollow-ok és adjuchasok harcai uralkodjanak el körülöttük, ami elől Aizennél igyekezett menedéket találni.

Yve másodszor már hajlandó volt szövetségre lépni velük, de nem érezte magát olyan erősnek, mint amilyennek lennie kellett volna és amit a másik négy nő várhatott tőle. Magára maradt Grimmjow-val és egy gyerekkel, helyt kellett állnia Harribel és a fraccionjai előtt, de még tükörbe nézni is képtelen volt. Úgy érezte, hogyha nem tétlenkedik a harcok során Aizen parancsára, legalább néhány az addig elvesztett espadák közül életben lenne még. Sajnálatot érzett irántuk, mert ha mindez nem így alakul, békében élhettek volna és ők maguk sem esnek egymásnak.

Nnoitra tetteit nem tudta megbocsátani, Grimmjow hiába élte túl a támadást. Annyira elvakította a harag, hogyha Nnoitra még él, ő maga pusztította volna el, de erre nem volt lehetősége, és nem is ment volna semmire a bosszúval. Grimmjow ügyeit neki magának kellett elintéznie; mindig nagyon érzékeny volt rá, ha Yve helyette vagy a nevében próbált cselekedni. A büszkesége nem engedte, hogy a tőle erősebb Yve védelmezze őt, és mindig pocsékul érezte magát, amikor előfordult. Igyekezett az ilyen eseteket elkerülni, nem akart Yve-re hagyatkozni semmilyen harcban.

Ahogy telt az idő és Harribel valahogy helyreállította a felbomlani látszó erőviszonyokat Las Nochesben, nyilvánvalóvá vált, hogy Aizen nem tér vissza. Híresztelések szerint a shinigamik legszigorúbban őrzött börtönében, a Mukenben végezte, ezzel véget ért az uralma Hueco Mundóban.

Yve-nek meg kellett volna könnyebbülnie, de az érzései nem voltak rendben. Gyászolta a férfi elvesztését, holott örvendenie kellett volna, hogy soha többé nem jön vissza; Grimmjow mellett pedig, aki mindig az otthont és biztonságot jelentette számára, újabban rettegett. Megtört köztük valami, miután megmentette őt a sivatagból és Grimmjow bezárkózott előtte. Épp úgy viselkedett, mint amikor Yve, hogy megvédje őt, nem vett tudomást róla.

Yve nem tudhatta, hogy ezt Grimmjow sértett önérzete okozta. Nem tudta elviselni, hogyha Yve nem viseli gondját, meghalt volna, és nem tudta, hogy köszönje meg, amit tett érte, sosem volt jó a hálálkodásban. Egyre feszültebb volt, és hiába épült fel, nem találta a helyét Hueco Mundóban. Visszavágót akart Kurosakitól, dühös volt Nnoitra támadása miatt, és az eddigieknél jobban is gyűlölte Aizent, aki betolakodott az életébe, hogy aztán annyi bajt zúdítson mindannyiuk nyakába.

Jól látta, hogy Yve megváltozott miatta, és ez a változás véglegesnek bizonyult, az eltűnése sem hozta helyre. Sokat volt egyedül, olyankor bezárkózott a régi, épen maradt szobájába és senki sem tudta, mit csinál, mert nem volt merszük követni.

Yve lefeküdt az ágyra, betakarta magát Aizen régi, szakadt kabátjával és csak lélegzett a férfi megkopott illatából, amíg egészen zaklatottá nem vált a szívverése, végül, mint mindig, dühös könnyekre fakadt. Haragudott Aizenre, amiért otthagyta őt, amiért annyi rosszat tett és amiért megfosztották az esélytől is, hogy ezeket valaha számonkérje rajta. Látni akarta őt, megmondani neki, hogy nincs bocsánat a tetteire, valamiképpen elégtételt venni rajta, de ahogy egyre ezen gondolkozott, csak még szomorúbb és dühösebb lett ahelyett, hogy valamiféle megkönnyebbülést érzett volna. Amikor egyedül feküdt, mert Grimmjow nem volt hajlandó vele aludni abban a szobában, Aizenre gondolt, amíg a kabát ujjait maga köré fonta egy ölelésben. Amikor lehajtotta a fejét, érezte a kezét a hajában, egy régen nem tapasztalt simogatásban, és sírva fakadt. Gyűlölte, amit érzett, törni-zúzni tudott volna, amikor ilyen egymásnak ellentmondó dolgok kavarogtak a lelkében.

Haragudott Aizenre, egyszerre mégis hiányolta; kiabálni akart vele és a karjába simulni; ellökni magától és dühödten csókolni a száját, amíg valamelyiküknek elered a vére; meg akarta mondani neki, hogy gyűlöli, de érezte, hogyha előtte állna, képtelen lenne rá. Annyira tönkretette, hogy siratta őt, feszült könnyeket hullatott mindenért, amit átélt vele és keserűen sírt azért, amit átélhetett volna. Gyűlölte, hogy hozzá sosem volt rossz, akkor minden egyszerűbb lett volna. Aizen azonban csak a világot égette fel Yve körül, és csak annak ártott, aki valaha fontos volt neki, ellene soha nem tett semmit, lehetetlenné téve, hogy Yve csupán haragot és megvetést érezzen iránta.

Úgy érezte, beleroppan ebben az ellentétbe; megbillent az ítélőképessége és komolyan hiányolta Aizent maga mellől, amikor az egyetlen, akire valaha vágyott, karnyújtásnyira volt tőle, mégis úgy tűnt, képtelen lesz elérni. Feküdt hát tovább, magához ölelte a fehér kabátot és keservesen sírt tovább. Meg tudta volna fojtani magát, de a keze gyenge volt, hogy a nyakára kulcsolja, amúgy sem ölhette meg magát egy vacak shinigami miatt. Mégis, csupán az, hogy öngyilkosságra gondolt, megmutatta, mennyire nincs rendben: büszkesége, józan ítélőképessége megszűnt, ereje elhalványult; vigasztalhatatlanul siratta azt, aki tönkretette őt, és semmilyen kivetnivalót nem látott benne.

Mindezért a saját ostoba madárösztöneit okolta: sosem lett volna szabad engednie a csábításnak, és valóban magával egyenrangú partnert látni benne. Yve kötődni kezdett hozzá és elveszett: kiválasztotta magának az egyetlen társat, aki romlásba vitte, majd örökre elszakadt tőle, és Yve, aki ragaszkodott Aizenhez, nem tudta a veszteséget elviselni.

Ha bárki kívülről látta volna, valószínűleg nem érti, mi van vele, de Yve saját maga sem értette, mi zajlik benne. Minden nap sírt, az arca egészen eltorzult a könnyektől és a fáradtságtól, és már nem is foglalkozott a látszattal. Teljesen összetört és meg sem próbálta magát rendbe hozni.

*

Grimmjow egy ilyen alkalommal ment be a szobájába, amikor Yve-et már Harribel és ő is mindenhol kereste. A nő odakint a sivatagban, Grimmjow Las Nochesben próbált a nyomára bukkanni, végül sikerrel járt a bezárt szobában. Mivel a kilincs nem engedett és Yve sem válaszolt a kiáltásra, Grimmjow betörte a falat és egyenesen az ágyon kuporgó nőhöz ment; amikor meglátta, mi van nála, kirántotta a gyűrött kabátot Yve kezéből.

– Te meg mit csinálsz itt? – Grimmjow félredobta a kabátot Yve székére és megállt az ágy mellett, várva, hogy Yve legalább ránézzen, de ő fekve és összekuporodva maradt. – Te... sírtál? – Vette észre Yve puffadt arcát az arrancar. Ő nem válaszolt, lebiggyesztette a száját. Grimmjow, aki hirtelen nem tudta, mit csináljon, lehajolt Yve-hez és megérintette a vállát. – Hé, Yve, mi a baj? Mondj már valamit!

Yve ráemelte nedves, üveges szemét és kifújt egy mély lélegzetet. Grimmjow volt akkor a legutolsó gondolata. Megrezzent, amikor meghallotta a hangját, és remélte, hogyha halottnak tetteti magát, elmegy, de ő nem afféle ragadozó volt, akit ilyen trükkökkel könnyű volt átverni.

– Minek jöttél? – szólt rekedten, miközben újabb könnycsepp gördült le az arcán. Kapkodva megtörölte a szemét, így látszott, hogy a körme is véres; amióta Grimmjow elvette a ruhát tőle, ujjait ökölbe szorította, karmait mélyen a tenyerébe vájta.

– Aggódtam érted – mondta Grimmjow, aki leereszkedett mellé az ágyra, hogy a fejük közelebb legyen egymáshoz. Még mindig fogta Yve vállát és megpróbálta felültetni őt, de Yve nem mozdult, csak a tekintete nyugodott tovább Grimmjow arcán, még a fejét sem fordította az irányába. – Ne szórakozz, Yve, komolyan Aizent fogod siratni?!

A nő nem mondott semmit, de az arca elég beszédes volt, amitől Grimmjow egyre dühösebbnek érezte magát. Az a fasz teljesen tönkretette Yve-et, kimosta az agyát, vagy valami mást művelt vele, amiért ilyen állapotban maradt utána. Nem tudta felfogni, mi mehet végbe benne, de mindenképp Aizent tette felelőssé érte.

Miután felépült és lehiggadt, jobban tudta értékelni Yve társaságát, aki addigra ismét távolságot tartott tőle. Már nem lett volna rá oka, mert semmilyen fenyegetést nem jelentettek egymásra, mégsem tudott a szemébe nézni. Grimmjow érezte rajta a másik férfi lenyomatát és megpróbálta még az emlékét is eltörölni Yve-ből, ami nem ment könnyen. A nő zárkózott volt, se vele, se Harribellel vagy Nellel nem beszélt, messzire elkerülte a királynő három fraccionját és ha tehette, magára maradt a palotában, aminek az újjáépítését épp csak meg tudták kezdeni az elmúlt hetekben.

Grimmjow, aki főleg ezzel foglalkozott, kevesebb időt tudott szentelni rá, mint amennyit szeretett volna, de Yve is menekült előle. Magára maradt az emlékeivel és az élményekkel, amiket addig nem tudott feldolgozni, és annyira kába volt a sírástól, hogy Grimmjow-t is csak rövid idő elteltével ismerte fel, addig nem tudta megkülönböztetni őt egy újabb álomtól.

– Gyere ide – vonta közelebb magához Grimmjow a fekvő testet. Behúzta az ölébe Yve fejét és a haját simogatta, aki ettől újra sírva fakadt. Grimmjow megdermedt, abbahagyta a cirógatást. A síró nő szemébe nézett és homlokráncolva kérdezte: – Mit művelt veled? – Rosszat sejtett, amikor Yve az első gyengéd cirógatástól felcsuklott és hallható zihálással fakadt ismét sírva. – Hozzád ért?

Yve Grimmjow hasához szorította az arcát, közvetlenül a hollow lyuk mellett. A férfi érezte a bőrére tapadt forró könnyeket, Yve hajának csiklandozását és a maszk csőrét, ami fájdalmasan fúródott az oldalába, de még ez sem volt elég, hogy eltolja magától.

– Beszélj – kérte, a hátán nyugtatva a kezét anélkül, hogy megsimogatta volna. Grimmjow óvatosan ért hozzá, nem tudva, mivel fakasztja Yve-et ismét heves sírásra, közben átkozta Aizent, akármit is művelt, hogy ez lett az eredménye.

Yve szorosan átölelte Grimmjow-t, miközben a bőréhez nyomta az arcát és próbált az ismerős illatot érezve megnyugodni. Régóta várt érintés volt, mégis, a korábbinál is jobban felzaklatta a melegsége. Otthonos és biztonságos közelséget tapasztalt, amitől csak még elesettebbnek érezte magát és zokogni kezdett, Yve soha nem volt még olyan kicsi, mint akkor, Grimmjow úgy érezte, egy gyereket tart a karjában. Hiába kereste azt a jól ismert, erős arrancart, Yve-nek nem volt többé fenyegető, hatalmas aurája. Kicsi volt és törött, mint amikor még madáralakban elkapta őt egy homokvihar és összetört a szárnya. Grimmjow miatt sebesült meg, aki a szájában fogva vitte biztonságba, de közben összeroppantotta a kis testet. Ha utána nem gondoskodott volna róla, Yve elpusztul, neki azonban nem jutott eszébe, hogy a gyengeségét kihasználva felfalja és most sem ez, csak harag járta át, amiért azt a csodálatos, erős nőt ilyen állapotban látta.

Yve behunyta a szemét, a könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcán. Összetapadt Grimmjow-val, de mintha egészen össze akart volna vele olvadni, az arcát még szorosabban préselte a hasához, a maszkja a másiknak már komoly fájdalmat okozott.

– Semmi baj, csipogó – dőlt le mellé Grimmjow és mindkét karját szorosan a lány köré fonta. Yve-et a mellkasára fektette és átfogta a derekát. Hagyta, hogy megragadja a kabátját, körmeit még a ruhán keresztül is érezte a bőrébe nyomódni.

Grimmjow tovább csitítgatta, de belül majd felrobbant. Bármi történt is Yve-vel, egyáltalán nem volt rendben, és minden kárt, amit Aizen okozott, meg kellett próbálnia helyrehozni.

Nem simogatta meg újra a fejét, félve, hogy könnyekre fakasztja, helyette az arcát nyomta az arcához, amit Yve a vállgödrébe fúrt; megpróbált elrejtőzni előle, de Grimmjow nem engedte. Az arcához dörgölte az arcát, felitatva róla a könnyeket, majd úgy maradt, ahogy volt, közel Yve szeméhez és finoman arcon csókolta. Alig ért hozzá az ajka, nem is ismételte meg, amíg nem hallotta Yve zihálva kifújt lélegzetét, akkor még egy puszit adott neki, közel az orrához, és még szorosabban magához húzta. A testére hengerítette Yve könnyű testét, mindkét kezét a derekára kulcsolta. Nagyon régen nem tartotta így Yve-et a karjában. Amióta nem aludt vele, szinte nem is értek egymáshoz, de akkor visszacsúsztak a régi megszokásba, és Yve, aki hevesen kapkodta a levegőt, úgy tűnt, kezdett megnyugodni.

Újra ott volt azzal, aki a legfontosabb volt számára, Yve nem értette, hogy mégis mi fáj neki, amikor boldognak kellene lennie. Az érintések összemosódtak, nem tudta volna megmondani, kihez tartoznak, ha nem mereszti ki a szemét, összpontosítva Grimmjow egy égszínkék hajtincsére látómezeje szélén. Ebbe az ismerős kékségbe kapaszkodott, hogy megtartsa magát a valóságban, mert ha lehunyta a szemét, minden és mindenki Aizen Sousukévé változott; Grimmjow őt ölelő karja sem volt a sajátja többé, és Yve összezavarodott.

Tudta, hogy a férfi nincs többé mellette, mégis kísértette az álmait és minden éber pillanatát, Yve pedig szenvedett miatta. El akarta felejteni őt, de ez lehetetlennek bizonyult; remélte, hogy Grimmjow megmenti ettől, mert egyedül képtelen volt megszabadulni. Nem akarta, hogy Aizen legyen a fejében. Nem akarta, hogy az ő keze fonódjon a derekára. Mégis, ha nem koncentrált, az ölelés a férfi ölelésévé változott, és Yve félt ettől, nem akart újra elveszni.

– Fogj erősen – suttogta Grimmjow szájához közel, ahogy kipislogta a könnyeket a szemből. – Nem akarlak elengedni.

– Nem is hagyom – szorította Grimmjow magához olyannyira, hogy megroppant az egyik bordája és benne rekedt a lélegzet. Yve megharapta Grimmjow ajkát, még egy pontot találva, amivel fogódzkodhat a valóságba, és felnyögött, amikor a férfi megcsókolta.

A vállába kapaszkodott, nagyra nyílt szemmel végig a szemébe nézett, ami olyan közelről nehézséget okozott, és viszonozta a csókját, olyan erővel, hogy a foguk összekoccant. Nagyon régen nem értek így egymáshoz és Yve-ben minden korábbi alkalom felidéződött, de az akkori új töltettel telt meg. Menekült az érintésbe minden más elől, ami addig nem hagyta nyugodni.

Grimmjow felforrósodott a csóktól, birtoklón markolta meg a nő csípőjét, miközben megnyalta az ajkát. Yve hevesen viszonozta, az alsó ajkába harapott és finoman megszívta, mielőtt elengedte; a nyelve utat talált Grimmjow szájába és hagyta, hogy átvegye tőle az irányítást. Yve már nem sírt, amikor Grimmjow maga mellé hengerítette a keskeny ágyon és az arcát megragadva megállásra késztette.

– Mondd, hogy minden rendben – morrant szaggatottan az ajkára, engedve, hogy Yve minden szótagnál a szájához érjen.

– Nem tudom, semmi sincs – suttogta Yve, a nyaka köré fonva mindkét kezét. Grimmjow homlokához döntötte a fejét, a szemébe nézett, szájon át kapkodta a levegőt. – Nem tudom, miért történik ez velem.

– Rossz? – kérdezte Grimmjow egy rövid csók után. Yve bólintott, mire frusztráltan felnyögött és eltávolodott a szájától. – Fáj valami? – A nő nemet intett. – Akkor nem értem. Rossz, amit csinálok veled?

– Nem, egyáltalán nem – húzódott közelebb Yve, belekapva Grimmjow rövid kabátjába. – Csak Aizen–

– Ne törődj most Aizennel! – Grimmjow minden finomságot félretéve harapott Yve szájába, hogy elhallgattassa, végül engesztelőn megnyalta véres ajkát. – Velem foglalkozz, érted? Itt vagyok.

– Hiányoztál – suttogta Yve zsibbadtan. A fejében egymást kergették a töredékes gondolatok, de próbált kiszabadulni közülük és azt tenni, amit Grimmjow mondott neki. Csak vele akart törődni legalább egy pillanatra, de ez hosszúra nyúlt, amikor megcsókolta és egész testével közel simult hozzá.

– Te is – nyögte elfúlón Grimmjow, amikor elváltak egymástól, aztán újra megcsókolta.

Magához szorította Yve kis testét, ujjait mélyen a bőrébe vájta. Nyomot hagyott rajta, de nem bánta: meg akarta jelölni őt, vissza akarta kapni, és mindenkinek tudtára adni, hogy Yve hozzá tartozik; nem engedte volna, hogy még valaki, mint Aizen, elvegye őt tőle. Akárcsak egykor Ulquiorra Orihiméhez, Grimmjow is ragaszkodott a maga asszonyához, akkor is, ha éppen valaki más bitorolta.

Utálatosnak tartotta Aizen szagát Yve hajában, így magához szorította és nem is engedte el többé, hogy elmulassza. Azt akarta, hogy az illata átjárja Yve-et, mint régen, amikor még együtt éltek és nem mozdult el mellőle. Vissza akarta kapni azt az otthonos jó érzést, ami melengette a nő közelében, és ami, mióta csak espada volt, hiányzott belőle, de nem tudta volna megnevezni.

Yve, aki szélesebb skáláját élte meg az érzelmeknek, ezt szeretetnek nevezte volna, de nem tudta, hogy képes érezni, amíg nem simult olyan szorosan Grimmjow mellkasához. Ami Aizennel történt, ennek kifacsart mása volt: ragaszkodott hozzá, félt tőle, vágyott rá, érezte a hiányát, de inkább fájdalmas, mint kellemes élményeket hozott magával. Yve nem akart többé miatta szenvedni, mert amiért a legjobban haragudhatott rá, tárgytalannak számított: Grimmjow vele volt, visszakapta, visszaszerezte őt Aizen árnyékától, de Yve még képtelen volt magát elengedni.

Minden, amit tapasztalt, túl élénk és intenzív volt. A teste hamarabb reagált az eszénél az érintésekre, és mire összeszedte magát, Grimmjow alatt hevert a takarón, aki a lábai közt térdelt és a nyakát harapdálta, vöröses fognyomok egész koszorúját hagyva rajta.

Mindez már lejátszódott egyszer Las Nochesben, egy másik hálószobában. Yve megmerevedett, végül kinyújtotta a kezét és megsimogatta Grimmjow haját, aki épp a kulcscsontjába mart, újabb vöröslő foltot hagyva rajta. Yve akkor, legalább egy időre, elengedte Aizent. Nem érdekelte, hogy ezt vele ismételte meg korábban, a jelenje számított. Grimmjow minden eszközzel igyekezett kizökkenteni őt abból a nyomorult állapotból, és szavak helyett tettekkel vigasztalta. Yve nem sokra ment volna vele, ha próbálja megnyugtatni, és azt hazudja, minden rendben, holott tudták, valami végleg elromlott, és ki tudja, képesek-e helyrehozni.

Yve nem volt többé érintetlen, de Grimmjow-t akkor nem érdekelte, csak morgásra ragadtatta, amikor egyetlen egy, halovány ujjnyomot látott rajta. Utálta, hogy Aizen képes volt az ő asszonyát megjelölni, de tett róla, hogy ez ne fordulhasson elő újra. Magához ölelte Yve-et, miután lerántotta róla a nadrágot és újra megcsókolta. Yve felcsuklott, amikor Grimmjow elmerült benne, anélkül, hogy egyáltalán figyelmeztette volna, de a teste már hozzászokott az érzéshez és szorosan kapaszkodott a hátába, amikor Grimmjow, a csípőjét markolva, elkezdett mozogni. Az egységük teljes volt, vér, nyál, az okozott apró sebek kötötték össze, de Yve legalább nem sírt többé, és ez volt minden, amit Grimmjow akarhatott abban a pillanatban. Maga alá gyűrte a nőt, harapdálta a száját és a fülét, miközben Yve egyre hangosabb, rekedtes nyögéseit hallgatta. Olyan erősen fogta a csípőjét, hogy a karmai alatt vérezni kezdett, akkor enyhített a szorításon, de Yve, aki vasmarokkal kapaszkodott belé, megragadta az ujjait és visszanyomta őket magára.

– Ne engedj el – pihegte –, soha többé.

– Jó, jó – csitította Grimmjow a füléhez közel, fokozva a tempót, ami mindkettejüket torokhangú nyögésre sarkallta. – Itt vagyok, Yve.

Yve a vállához szorította az arcát, és amikor Grimmjow igazán mélyre került benne, megharapta és el sem eresztette rövid ideig. Vért érzett a szájában, de nem bánta, még erősebben kapaszkodott az őt tartó arrancarba és halkan ismételgette a nevét, amíg el nem akadt a lélegzete egy mozdulatnál. Grimmjow kitöltötte őt, ismét bordatörően ölelte magához, majd lassan engedett a szorításon, és hagyta, hogy Yve visszahulljon a párnára, amikor legördült róla. A nő reszkető keze azonban még mindig nem eresztette el, csupán hátáról a derekára csúszott egy hosszú karmolást hagyva a lapockái között.

Yve csukott szemmel, nyitott szájjal kapkodott levegő után Grimmjow fejéhez közel. A férfi átölelte őt és magához húzta Yve csapzott fejét. Megcsókolta a homlokát, mert csak ott érte el és hagyta, hogy Yve az arcát a mellkasához fúrja. Kicsi volt, de már nem olyan riasztóan apró, mint amikor zokogott a karjában. Kezdett hasonlítani a régi Yve-re, akivel gyakran aludt együtt, és aki ugyanígy feküdt mellette, csak ruhában; Grimmjow, aki megfosztotta őt a nadrágjától, akkor csupasz csípőjét karolta át és vonta közelebb magához.

– Az enyém vagy, Yve – mormolta a nő hajába, aki erre megcsókolta a nyakát. Finoman megbökte őt a maszkjával, de Grimmjow-t akkor nem zavarta.

– Tudom – suttogta Yve. Gyenge volt a teste, de kellemes érzés öntötte el; nem félt, nem aggódott, csak létezett, biztonságban, amilyen biztonságban soha nem érezte magát Aizen mellett, hiába tartotta a karjában az, aki különben a legnagyobb fenyegetést jelentette rá.

A tartsd közel az ellenségedet esetükben nem jelentett oltalmat. Yve folyton rettegett Grimmjow épsége miatt, a sajátjával nem ért rá törődni. Akkor azonban ez megváltozott. Nem kellett állandóan készültségben lennie, és behunyhatta a szemét, mert volt valaki, aki vigyázzon rá. Yve maradéktalanul bízott benne, és nem félt, amiért ennyire kiszolgáltatta magát neki; Grimmjow volt az egyetlen, aki ilyen érzéseket váltott ki belőle.

Drasztikusan szakította el Aizentől, de bárcsak korábban megtette volna: Yve feje végre üres és tiszta volt, az átélteknek nyoma sem maradt benne.

Törékeny kötődése a shinigamihoz az idő elteltével foszladozni látszott. Grimmjow elvette tőle a kabátját, Yve-et pedig nem hagyta magára, így nem jutott ideje Aizennel törődni. Lehetett a választott társa, de Yve belátta, hogy rosszul döntött, egy életre nem tudott, nem is lehetett volna vele elköteleződni. Adott még egy esélyt az ostoba madárösztönöknek, amik mintha feladták volna az életben maradását, amikor vonzalmat tápláltak Grimmjow iránt, Yve azonban nem bánta: lehetett macska, a lábát sosem tudta félelemtől megremegtetni.