Yve a szobájába érve leroskadt az ágyra, és térdén támasztott, remegő kezét nézte. Nem érzett semmit Loly és Menoly iránt, haragja, türelmetlensége elpárolgott, csak az adrenalin maradéka miatt reszketett. Amit tett, nem volt elég, de megfékezte magát, mielőtt az ostoba fruskát tényleg megölte volna.

Nem vette komolyan az egyoldalú küzdelmet, csak megfegyelmezte Lolyt a szemtelenségéért. Yve nehezen viselte, ha valaki nem tisztelte őt, és mivel az arrancarok csak az erőt tisztelték, muszáj volt demonstrálnia a sajátját, hogy nyugalmat találjon. A két gyerek talán azt képzelte, ráijeszthetnek, nyilvánvalóvá téve, hogy nem ismerték őt és nem is figyeltek oda Aizen rövid bemutatására. Yve nem tűnt valami hatalmasnak vagy fenyegetőnek, de aki egyszer is összecsapott vele, tartott tőle, már ha túlélte a találkozást. Yve nem szívesen ritkította az arrancarokat, de valóban kevés maradt, akivel ellenségként találkozott és utána egy második pillantást is tudott vetni rá.

Tudta, hogy Lolyt nem ölte meg, így ő ilyen ritka kivételnek számított, de mert makacs, vakmerő és dühében teljesen irracionális volt, nem lehetett benne biztos, hogy egyetlen lecke elégnek bizonyul-e, vagy a megszégyenülés miatt a haragja csak fokozódik Yve iránt, és később megpróbálja a történteket megbosszulni. Különösebben nem érdekelte: ha megteszi, kénytelen lesz végezni vele.

Yve nem érzett semmit. Mindent kimostak belőle a korábbi események, és sokáig csak ült, átnézve reszkető ujjai között gondolattalanul. Mindez Aizen miatt történt: minden rossz, amit átélt, Aizen hibája volt, és ezt nem tudta neki megbocsátani. A férfi felforgatta a világot körülötte. Olyan új rendet alakított ki Hueco Mundóban, amit nehezen tudott elfogadni. Minden porcikája lázadozott az ellen, hogy egy shinigami uralkodjon a hollow-ok birodalmában, józan esze azonban megalkuvásra késztette, és ez a belső ellentét sok kellemetlen percet okozott neki. Yve többé nem volt kibékülve saját magával.

Amikor nem ürült ki, mint a Loly megverését követő pillanatokban, zavaros érzések dúltak benne, és mindkét állapot elviselhetetlen volt. Szüksége volt egy nyugvópontra, de az egyetlent, amivel valaha bírt, elvették tőle: Grimmjow teljesen a Kurosaki Ichigóval folytatott harcok megszállottjává vált, és amióta Yve kénytelen volt Aizen szárnysegédjévé válni, egyáltalán nem is beszélt vele, mintha haragudott volna, Yve azonban igyekezett a felgyorsult eseményeknek betudni. Bár, ha haragudott rá, Yve megértette volna. Elnyomta azt a tiltakozó hangot, ami azt súgta, ő sem jókedvéből cselekszik, csak a megfontolás vezérli, hogy ezzel teheti a legjobbat mindenkinek, magát is beleértve.

Aizen vele annak ellenére sem bánt rosszul, hogy rátámadt és kinyilvánította a gyűlöletét. Yve nem ismert magára azóta; akkori indulatai elpárologtak, mintha Aizen másodszor is megtörte volna az akaratát, és az egyetlen lehetősége elszállt, hogy ártani tudjon neki. Valójában csalóka ábránd volt csupán, mert hiába szorította a férfit, akkor sem tehetett volna semmit vele, ha torkon ragadja.

Aizent a közjáték mintha szórakoztatta volna. Akkori tettei sokat elárultak Yve-ről, és minél többet tudott róla, annál érdekesebbnek találta. Ő volt a legösszetettebb érzelmeket mutató arrancar az espadái között, és fel-fellobbanó, jól kordában tartott haragját leszámítva Aizen semmi más, tőlük ismerős vonást nem fedezett fel benne. Yve elemző természetű, szemlélődő, megfontolt és higgadt volt, fejben mindig néhány lépéssel előrébb járt az eseményeknél. Előrelátóan hozott döntéseket, ami egy jó vezető ismérve lett volna, gyorsan felmérte és kiismerte az őket körülvevőket és képes volt hamar alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez is.

Az, hogy ennyire intelligens volt, korábbi fizikai hiányosságai kompenzálásából fakadt. Erő helyett ésszel kellett boldogulnia, ami csak az evolúciója után fordult a visszájára. Törékenynek tűnő teste hihetetlen erőt rejtett magában, elemző elméje pedig még félelmetesebb ellenféllé tette, mert rövid megfigyelés után ellenfele minden várható mozdulatát képes volt megjósolni.

Aizen nem is tudta könnyedén megvezetni ígéretekkel és szép szavakkal. Yve meghallgatta, értékelte majd udvariasan elutasította őt, és ez többször zajlott el köztük az elmúlt száz évben, mint amennyit fel tudott idézni. Yve makacs volt, ragaszkodott a megszokott dolgaihoz annak ellenére is, hogy apránként megváltoztak a körülmények, és az élete alapját szakították el tőle.

Aizen kereste és végül megtalálta a gyenge pontját a hatos espada személyében, és nem restellte kihasználni, hogy általa Yve-et is magához csalogassa, többet ezenkívül mégsem foglalkozott kettejük kapcsolatával, csak nagyon finoman és lassan elkezdte ellehetetleníteni. Maga mellett tartotta Yve-et és harcolni küldte az erre mindig kapható Grimmjow-t, látszólag a kedvére téve a feladattal. Yve sokkal erősebb, sokkal alkalmasabb, egyszersmind sokkal értékesebb is volt, hogy ilyen csatákra pazarolja; Aizent mindig inkább az elméje és annak titkai vonzották, amiket Yve nem akart előtte felfedni.

Azonban repedések kezdtek feltűnni az előtte felhúzott maszkján minden alkalommal, amikor beszélt vele, így Aizen sűrűbbé tette ezeket a találkozókat, hogy még közelebbről és alaposabban tudja őt megfigyelni. Sok teendője volt az espadái irányítása mellett (ezt olykor Ulquiorrára, olykor Yve-re bízta), amiről előttük nem beszélt részletesen, de sejthető volt, hogy készen kell állniuk egy nagyobb összecsapásra.

Aizen kísérletezett a birtokában lévő Hogyokuval és az arrancarokkal. Újakat teremtett, amit nem egyszer néztek végig, de hogy mi volt a célja ezzel, sokuk számára nem volt világos vagy nem képezte érdeklődésük tárgyát, Aizen pedig nem fáradt azzal, hogy elmagyarázza. Yve-vel ehhez képest igazán sokat beszélgetett. Nem egyszer fordult elő, hogy késő éjjel magához hívatta a tanácsterembe, szokott trónusához, vagy Las Noches egy másik, elhagyatott csarnokába. Aizen egyszer a Hogyokut is megmutatta neki, és Yve-et letaglózta a tárgy spirituális ereje, amit Aizen képes volt uralni. A férfi akkor már sokkal erősebbnek bizonyult, mint amikor először látta, és a rövid bemutató elég volt, hogy újra tudatosuljon benne, ők ketten csupán azért vannak egy szinten, mert Aizen úgy döntött, felemeli magához.

Yve nem tudta, mi a szándéka ezzel, mert Aizen nem kért tőle sokat, gyakran mintha csak társaságot keresett volna benne. Yve állandó készültségben volt mellette. Sosem tudhatta, mit akar, mit tesz vagy mikor fogja egyszeri engedetlenségét megbosszulni, de, mert ez nem következett be, apránként felengedett és.visszatért szokott önmagához. Közvetlenül felelt, ha Aizen megszólította és nem okozott számára gondot az arcára vagy a szemébe nézni, ami különben nagy tiszteletlenségnek számított.

Akkor azonban nem nézett rá, meg sem rezzent a nyíló, majd csukódó ajtó hangjára. A keze nem remegett többé, a válla azonban meggörnyedt, ahogy támaszkodott. Az ütés nyoma besötétedett az arcán, vörössé változtatva a rózsaszínű estigmát a szeme alatt.

Aizen lehajtott fejjel, mozdulatlanul ülve találta meg az arrancart a szobában. Odabent kevés bútor volt és villany sem égett, csak a mesterséges nap sugárzó fénye világított be a keskeny ablakon. Yve ágyával szemben egy magas támlájú szék volt, hasonló ahhoz, amiben a tanácskozások során ültek, mellette egy kerek, fehér asztal, az asztal fölött pedig hosszúkás tükör, ebben tükröződött vissza az Yve hajában táncoló fény és mozdulatlan fején ülő törött madárkoponyája.

– Yve – szólította meg halkan a férfi, miután becsukta az ajtót. Az arrancar lassan felemelte a fejét és felé fordította sérült arcát. – Miért támadtad meg Lolyt? – Közelebb ment Yve-hez és kérdés nélkül leült vele szemközt a magas karosszékbe. Szemügyre vette az üres tekintetű nőt, míg várakozott. Yve, aki hosszú ideje nem nyitotta ki a száját, nehezen talált rá a hangjára.

– Kiprovokálta, hogy megfegyelmezzem. – Egyenesen Aizen szemébe nézett, a tekintete közönyös volt. – Büntetést adsz miatta?

– Nem – csóválta meg a fejét Aizen, ahogy hátradőlt a székben –, csak érteni akarom. Megütött? – kérdezte, Yve sötét arcát fürkészve. Mivel a nő nem válaszolt, az álla alá nyúlt és maga felé fordította a fejét, majd a füle mögé tűrte sűrű oldalfrufruját, ami az ütés nyomát félig eltakarta.

Aizen csendben szemlélte a könnyű sérülést, mielőtt az ujjával végigsimított rajta, végül elengedte őt, de Yve úgy maradt, ahogy hagyta. Engedte, hogy figyelje őt, míg neki a férfi kezén nyugodott a pillanatra.

Nem tudta megszokni ezeket az érintéseket, mert Aizen égette őt. Kisugárzása vagy ereje lehetett, ami mindig kis szikraként pattogott köztük és ami miatt Yve mindig nehezebben lélegzett, ha hozzáért és ugyanezt tapasztalta, amikor olyan kétségbeesetten galléron ragadta. Jó volt a bőrébe mélyeszteni a körmeit, de különös érzésnek bizonyult, amikor Aizen érintette meg, ennél sokkal finomabban.

Akkori vizsgálódó cirógatása is váratlan élmény volt és Yve nem tudott rá megfelelően reagálni, ezért csendben és mozdulatlan maradt.

– Válaszolj, Yve – figyelmeztette Aizen egy perc múltán.

– Igen, de nem számít. Meg sem éreztem.

– Sajnálatraméltó, ha egy nőnek megsérül az arca – mondta Aizen tűnődön. Yve tekintetét kereste, de ő még mindig kettejük közé, Aizen immár saját ölében nyugvó kezére nézett, így rászólt. – Nézz rám, ha hozzád beszélek, Yve.

– Ahogy kívánod. – Yve pimaszul pillantott a férfira és ezek után le sem vette a szemét róla, ahogy lassan, tagoltan ejtette a szavakat. – Arrancar vagyok, nem fogok egy ilyen gyenge ütésbe belehalni, és különösen nem aggódom az arcom épsége miatt. Csak ezért jöttél?

Aizen mindig elérte, hogy ingerültebben beszéljen, mint ahogy valójában érzete magát. Haragosnak hangzott, Yve azonban csak fáradt és elcsigázott volt. Egyedül akart lenni és nem gondolni semmire, de Aizen kitöltötte a világát és nem hagyta magára. Összeszorította a száját és az alsó ajkába harapott, hegyes szemfoga mélyen belefúródott.

– Yve, Yve, mondtam, hogy ezt ne csináld – ért az ajkához Aizen, kiszabadítva azt a fogak szorításából. Miután végzett, nem engedte rögtön el, alaposan felmérte, milyen hatást gyakorolt rá: Yve teste egészében megmerevedett, pislogás nélkül meredt rá, a szája enyhén nyitva volt Aizen hüvelykujja alatt. – Megijesztettelek? – kérdezte könnyedén, végigsimítva Yve vérző alsó ajkán.

– Leharaphatnám az ujjad – mondta halkan a lány, amint levetőhöz jutott. Aizen rámosolygott, ahogy elengedte.

– Tudom, és köszönöm, hogy nem tetted. – Mintha gúnyolódott volna. Újra hátradőlt a székben, a karfán nyugtatta a kezét, és Yve-et figyelte, akinek még mindig nyitva volt a szája; elmaszatolódott rajta a vér, akárcsak Aizen hüvelykujján. – Jó lány vagy, Yve. – A mosolya a hangja ellenére majdnem barátságos volt. Yve összerezzent.

– Komolyan megdicsértél ezek után?

– Hogyne, megérdemelted.

– Elintéztem egy emberedet, Aizen. Tényleg nem büntetsz meg miatta?

– Tudom, hogy jelen állapotod épp elég nagy büntetés neked, így eltekintek a továbbiaktól. – Aizen rövid időre lehunyta a szemét, hagyta leülepedni a szavait. Yve kénytelen volt igazat adni neki, de nem gondolta, hogy a férfi ilyen tisztán látja, mekkora gyötrelem engedelmeskednie. – Jól döntöttél – mondta aztán –, nem szeretem az embereim közti felesleges konfliktusokat.

– Ha így van, ezt ne velem beszéld meg. – Yve végre rátalált a hangjára, bár az ajka zsibbadt és nehezen tudott beszélni. – Azt hiszem, nem a legjobb személyeket tartod magad mellett. – Hiába Aizennel beszélt és hiába volt teljesen értelmetlen, hogy megossza vele a meglátásait, Yve, mint jó vezető, nem tudott eltekinteni tőle, hogy Aizen mit csinálhatott volna jobban. Komolyan segíteni akarom a cselekedeteit?, gondolta, és ez megállásra ösztönözte, de a szavait már nem szívhatta vissza. Aizen kíváncsian fordult felé és fél kezébe támasztotta az állát.

– Mondd akkor, mégis kire lenne szükségem? Ugye, veled jó döntést hoztam? – Csúfondárosan beszélt, és Yve összeszorította a száját, mielőtt válaszolt volna. Nem harapott az ajkába, mert félt, hogy Aizen újra megérinti, és nem tudta, mit cselekedett volna; az élmény elgyengítette a testét, de igyekezett tisztán gondolkodni.

– A lehető legjobbat, és ezt te is tudod – nézett félre –, a legerősebb ellenfeleket kell magad mellett tudni, ha csak meg nem ölöd őket. Engem esetleg nem akarsz megölni?

– Ne viccelj, Yve – mondta Aizen mosolytalanul –, hatalmas pazarlás volna. Rengeteget fáradtam érted, nem lenne értelme most megölni.

– Mostot mondtál, szóval később előfordulhat – felelte Yve tárgyilagosan, Aizen helyett az oldalsó falat nézve. A férfi bólintott, könnyed mozdulatot téve szabad kezével, mintha csak az időjárásról beszeltek volna.

– Szeretem, hogy neked nem kell magyarázkodnom – mondta –, mert tökéletesen érted, mi jár a fejemben.

– Nem szeretem, hogy így van. – Yve ökölbe szorította a két térde között lógó kezét.

– Pedig sok előnye van. Kevesebbet kell beszélnünk például, de bevallom, szeretek veled beszélgetni.

– Gyanúsan sokat osztasz meg magadról. – Yve rámeredt, a szeme kivillant a koponya takarásából, mielőtt újra árnyékba veszett a haja alatt. – Mi a szándékod?

– Bízz bennem egy kicsit, megkönnyítené a helyzetedet – mondta várakozóan Aizen, akit nem rémített meg a lány pillantásra. Bár Yve szobájában voltak, ő volt előnyben, amivel mindketten tisztában voltak. Aizen, bárhol volt is, hatalmat képviselt, ami előtt mások kénytelenek voltak meghajolni. Yve-et összezavarta a viselkedése, mert tisztában volt vele, hogy nem ok nélkül kedves hozzá, csak azt nem tudta elképzelni, mit várhat a kéretlen figyelmességéért cserébe.

– Így is kivételezett vagyok – mondta halkan –, de semmilyen előnyét nem látom, csak a többi espadát haragítom vele magamra. Az a célod talán, hogy ők végezzenek velem?

– Ne butáskodj, Yve, mindketten tudjuk, hogy ez nem következhet be. Nem számít, mit gondolnak az espadák, mert bemutattad, hogy képes vagy kezelni. A szép arcodat ért ütés igazán kis ár érte. Esetleg más is történt? – Yve nem gondolt arra, hogy Loly megszorongatta a csuklóját, mert semmiség volt, ami nem okozott fájdalmat. Nemet intett, várva, Aizen mond-e még valamit, legfőképpen, hogy elterelődjön a figyelme róla.

– Nem kell aggódnod értem – mondta, mire Aizen halkan elnevette magát.

– Nem is teszem, csak felmérem a károkat. Sokkal értékesebb vagy jelenleg, mint azt fel tudod fogni, szóval vigyázz magadra, rendben? Veheted parancsnak, olyan szépen megtanultál nekik engedelmeskedni.

Kapd be, gondolta Yve összehúzott szemmel, és hallgatott. Aizen türelmesen várt, de amikor nem kapott választ, közelebb hajolt hozzá, alig fél méter maradt a fejük között.

– Nézd, Yve, az időm és a türelmem is véges. Csak mondd, hogy megértettél, és minden rendben.

Yve azonban nem azt a választ adta, amire számított. Aizen viselkedése mindig összezavarta, mert tettei és szavai ellentétben álltak a szándékaival. Yve, aki nem sokáig tudta ezt elviselni, felhorkant:

– Ha így van, mégis miért pazarlod bármelyiket is rám?

Aizen először meglepődött, majd halkan, szájon át kifújt egy lélegzetet és rámosolygott a zavart tekintetű arrancarra.

– Nem szoktad még meg, hogy velem töltsd az estéket? – kérdezte lágyan. – Nem azt mondtam, hogy pazarlom rád az időmet, csupán, hogy nem áll annyi rendelkezésemre, mint szeretném, most pedig, mint látod, itt akartam lenni veled.

– Miért? – Yve szeme sokkal nagyobbnak tűnt, mint korábban. Belefáradt a tiltakozásba, de még mindig érteni akarta őt. Nappal volt, Aizen mégis ott ült mellette, ki tudja, milyen teendőit félbehagyva miatta, de Yve semmilyen okot nem tudott volna találni rá, miután nyilvánvalóan nem akarta Loly miatt megbüntetni.

– Kíváncsi voltam rád – mondta egyszerűen –, te pedig nem jössz hozzám magadtól.

– Esetleg add ezt is parancsba – mondta Yve oda sem figyelve. Kimerítette a beszéd. Aizen elgondolkodott majd sötéten elmosolyodott.

– Rendben, Yve – szólt –, holnaptól nem mozdulhatsz el mellőlem. Ez majd segít hozzám alkalmazkodni.

– Mégis mit akarsz még tőlem? Azt mondtad, békén fogsz hagyni! – Yve emlékezett, Aizen mivel akarta megnyerni őt magának: hatalmat és békességet ígért neki, de hiába kapta meg az előbbit, az mind távolabb sodorta a másiktól.

– Változott a terv, így erre még egy kicsit várnod kell – mondta halkan Aizen, végig a szemébe nézve, ami már feszélyezte a nőt, és végül lesütötte a szemét, hogy szabaduljon tőle. – Viszont ígérem, hogy nem lesz rossz dolgod. Te magad mondtad, a legnagyobb ellenségedet a legelőnyösebb magad mellett tudni.

– Mi nem vagyunk ellenségek – mondta halkan Yve, közben az ujjait tördelte. Aizen felvonta a szemöldökét.

– Valóban?

– Igen, én semmi sem akarok lenni számodra.

– Értékelem a humorodat. – Aizen gyengéden megfogta Yve ölében nyugvó kezét, miközben felállt. – Minden alkalommal találok egy új érdekes vonást benned.

Yve nem fáradt azzal, hogy kimondja, nem viccelt, mindketten tisztában voltak a komolyságával. Mereven nézte Aizent, aki lassan távozott a szobából.

– Este látni akarlak – mondta, kezével a kilincsen –, ne késs.

– Tudom, az időd drága. – Yve a mennyezet felé fordította a szemét, és egészen addig bámult felfelé, amíg Aizen válasz nélkül otthagyta őt, utána kifújta a visszatartott lélegzetét és sírva fakadt.

Utálta magát ezért, kapkodva letörölte arcáról a dühös könnyeket. Aizen szélsőséges reakciókat váltott ki belőle, félelem és harag között ingadozott, ehhez adódott addiginál is súlyosabb fáradtsága.

Lassan oldalra dőlt, felhúzta a lábát az ágyon és lehunyta a szemét. Szempillája még nedves volt, a könny csípte az arcát, a haja is a bőréhez tapadt. Az ajkába harapott, hogy kijózanodjon, amitől a férfi utálatos érintése jutott eszébe és megmerevedett, mintha valóban ismét hozzányúlt volna.

– A pokolba veled – suttogta, még erősebben harapva az ajkába, amíg vérezni nem kezdett. Nem érdekelte már, Aizen mit fog szólni, ha meglátja. Az a kis seb volt a legkevesebb, amit okozott neki; Yve, hiába magát bántotta, meg volt győződve róla, hogy az egésznek Aizen az okozója.