Yve gyakran álmodott arról, hogy megöli Aizent, de valójában sosem tett lépéseket efelé. Összeszorított szájjal, engedelmesen felvette az új espada ruháját, amit Ichimaru Gin vitt be neki néhány óra elteltével és elégedetlenül szemlélte magát a fali tükörben. Fehér, mélyen kivágott nyakba akasztós rövid topot és egy fehér, fekete szegélyű sortot viselt hosszú fekete selyemövvel, hasonlóval ahhoz, amivel korábban rögzítette a kardot az oldalára. Ehhez egy pár csizmát és egy pár fekete zoknit kapott, hasonlót a többi espadáéhoz, és minden úgy illett rá, mintha Aizen egyenesen a méretei alapján készíttette volna.

Yve-nek fogalma sem volt, hogy honnan vannak a ruhák és miért nem elégedett meg Aizen a sajátjával. Az espadái egységesen fehéret viseltek, ugyan mind különböző, de részleteiben megegyező ruhákat és cipőket, ebbe az egységbe igyekeztek őt is beolvasztani a választással.

A felső szabadon hagyta Yve mellkasának nagy részét, egyben a hollowlyukat is a szegycsontján. Fokozta a védtelenség érzését, de Yve keveset törődött vele, a lyukat, ruha híján, hátul legalább hosszú haja eltakarta. Madárkoponyája a feje negyedét óvta és rejtette, ez maradt az egyetlen vonás Yve régi megjelenéséből.

Miután felkötötte a kardját, tovább várakozott céltalanul. Ott akarta hagyni Las Nochest, de nem volt hová mennie, és tudta, hogyha elszökik, Aizen úgyis megtalálta volna.

Yve gyűlölte azt a magányosan töltött fél napot, mert túl sok ideje jutott gondolkozni és minden, ami eszébe jutott, kedvezőtlen volt. Végül, amikor már ezredszer futotta be ugyanazokat az értelmetlen köröket magában, egy kopogás után azonnal nyílt az ajtó és Tosen Kaname jelent meg a küszöbön. Vak volt, mégis nagyjából Yve irányába nézett, mintha a kiáramló szellemi energiájából azonosította volna, és kezével a kilincsen csak annyit mondott:

– Indulás, Aizen nagyúr beszélni szeretne veled. A nagyteremben vár.

Nagyúr, persze, rezzent össze Yve, mégis elindult az ajtó felé, miután Tosen távozott. Nem akart a férfival menni, viszolygott a shinigamik közelségétől.

Pontosan emlékezett még, mi zajlott le köztük korábban, és nem kívánkozott vissza a nagy csarnokba, hogy újra szemközt legyen Aizennel. Remegett a gyomra a férfi szellemi energiájának súlyától és nem akarta ezt még egyszer tapasztalni, mégis, épp azért, hogy elkerülje, nem ellenkezhetett az utasítással.

– Ragyogóan nézel ki, Yve – mondta Aizen, amint belépett. Leplezetlenül végigmérte az újdonsült espadáját, aki meztelennek érezte magát a pillantásától. Aizen most azonban nem volt egyedül. Két kisebb és gyengébb arrancar nő, Loly Aivirne és Menoly Mallia állt a két oldalán, és úgy bámultak Yve-re, mintha akkor látnák először, ám nem lenne kellemes a találkozás.

Aizen fél kezébe döntötte az állát, úgy figyelte, hogy sétál Yve a trónus talapzatáig és áll meg ismét a lépcsők előtt. Loly, aki Aizen jobbján állt, meglepetten nézte, Menoly a férfi bal oldalán közte és társnője közt kapkodta a tekintetét, de Yve nem sokat törődött a másik két arrancarral. Egyenesen Aizenre szegezte a tekintetét, mintha csupán ketten lettek volna a teremben.

– Most, hogy felvetted az egyenruhádat, váltsunk néhány szót a rád váró feladatokról. Mint mondtam, nem kell sok mindent tenned, megadom neked az áhított nyugalmadat – mosolyodott el a férfi, végig Yve magenta színű szemébe nézve. – Maradj mellettem, akárcsak ez a kettő – intett Menoly felé, aki megmerevedett és abbahagyta Yve bámulását. – Vegyél részt a megbeszéléseken az oldalamon és távollétemben fegyelmezd a többi espadát, ha kell, de bízom benne, hogy ez igazán nem fog gyakran előfordulni.

Yve, aki elmerült Aizen különös pillantásának elemzésében, nem láthatta, hogy a fekete hajú Loly hogy sápad el a férfi beszédét hallva. Ő és Menoly tanácsadók voltak Aizen mellett, miután Yve ezt korábban visszautasította, de közel sem élveztek olyan jogokat, amiket Aizen mintegy mellékesen felsorolt. Sem elég erősek, sem elég jelentősek nem voltak hozzá, hogy részt vegyenek az espadáknak tartott eligazításokon, arról pedig, hogy bármelyikük hatalmat gyakoroljon felettük, legvadabb álmaikban sem fordulhatott elő. Még a leggyengébbnek számító Yammy is keresztben lenyelte volna őket, ami, tekintve, hogy róla volt szó, valós fenyegetésnek tűnt.

Yve mereven hallgatta végig az utasításokat, majd bólintott. Amikor elhatározta magát, sok mindenre fel volt készülve, de nem ilyesmire számított. Hallgatott, hátha mond még valamit, de Aizen csak a megerősítését várta.

– Mit gondolsz, Yve, képes vagy rá?

– Természetesen – felelte száraz szájjal, pislogás nélkül. Aizen érezte, milyen feszült a lány és ez szórakoztatta. A mosolya szélesedett, ahogy felállt és lassan lesétált a lépcső alján várakozó Yve-hez. A lány jóval előbb érezte a hatalmasság auráját, hogy Aizen odaért volna hozzá, de kitartott és egy centit sem hátrált, így szorosan egymással szemben álltak, amikor a shinigami az utolsó lépcsőfokon állva fölé magasodott.

– Kérlek, ne okozz csalódást, nagy reményeket fűzök hozzád. – Lehajolt és maga felé fordította Yve leszegett fejét, az érintése áramütésként hatott rá. Összeszorította a száját, ökölbe zárta a kezét és állta a férfi vizsgálódó pillantását.

Most nem volt szabad gyengeséget mutatnia, nem törhetett meg Aizen közelségétől. Engedte, hogy maga felé fordítsa a fejét és közelről szemlélje a koponyáját, az arcát, telt ajkát, amiből kezdett kifutni a vér, annyira erősen préselte össze. Várt és Aizen végül eleresztette őt, megszüntetve a kibírhatatlan nyomást, ami a mellkasára nehezedett.

– Téged nem jelöllek meg – mondta aztán –, nincs olyan szám, ami leírhatná az erődet. Azonban légy büszke magadra, Yve, mert a jelöletlenséged nem azt jelenti, hogy nem becsüllek, épp ellenkezőleg. Tisztelem, amire képes vagy – mosolygott rá, amitől Yve-et kiverte a hideg verejték. Aizen méltató szavaitól nem érezte jobban magát, pedig úgy tűnt, a férfi komolyan gondolja. – Tekintsd magad érinthetetlennek – folytatta lágyan –, és el is várom, hogyha annyira erős vagy, mint képzelem, akkor egy karcolás se essen rajtad.

– Végeztünk? – Yve nem bírta tovább. Ugyan nem remegett a hangja, mégis úgy érezte, hogyha még egy percet kell eltöltenie Aizen közelében, felrobban. Akármit mondott, a hangsúlya fenyegető volt, akkor is, ha talán őszintén próbált kedves lenni, és Yve értett ebből. Engedelmeskednie kellett az akaratának, ami ellentétes volt a természetével, épp ezért az akaratát kellett legyőznie, hogy túléljen, és gyűlölte magát ezért a helyzetért.

Valaha túlságosan büszke lett volna behódolni, de addigra nem maradt semmije, hogy a büszkesége még számítson. Már csak félt, és a félelem, amit tapasztalt, egészen új érzés volt, amit Aizen ültetett el benne. Ki kellett hevernie a találkozót, de ezt nem akarta mutatni. Összeszedte és kihúzta magát, olyan magasan tartva a fejét, ahogy Aizen korábban felemelte, de már nem kereste mindenáron a férfi tekintetét.

– Igen, elmehetsz. – Aizen szemet hunyt a kérdés pimaszsága felett és egyelőre eleresztette őt. Tudta, mikor és meddig mehet el másokkal szemben és amit Yve-vel tett, épp elégnek bizonyult. Nem akarta túlságosan megrémíteni, csak lefektette a szabályokat; ő kér valamit és Yve engedelmeskedik. Utasítást ad és Yve nem kérdez vissza, mielőtt végrehajtja.

Nem szerette, ha kétségbe vonják a döntéseit, de Yve okosan érvelt. Már-már szórakoztatta, amikor vitatkozott vele, bár beszélgetéseiket sosem lehetett valódi vitának hívni. Élvezte, hogy felmérheti, megismerheti, végül megtörheti őt, de nem akarta egészen tönkretenni, értékes partnert veszített volna.

Végignézte, hogy távozik feszes tartással a csarnokból, mielőtt visszasétált a trónjához és leült. A két lány maga mellett kezdte idegesíteni, egyelőre mégsem küldte el őket. Az, hogy végighallgatták a beszélgetését Yve-vel, jó lecke volt. Emlékeztette őket, hol van a helyük, amit időnként szükségesnek vélt megtenni, mivel különösen Loly szeretett eltelni saját fontosságával.

Yve nem találkozott senkivel, amíg visszatért a szobájába, és hálás volt ezért. Nem tudott volna megfelelően reagálni, ha egy másik espada kerül az útjába. Túlságosan felkavaró volt a találkozása Aizennel, hogy józanul tudjon gondolkodni, és a megfelelő döntéseket hozza, ha valaki ilyen állapotban szól vagy ér hozzá. Yve szerette az érintéseket, de Aizen tette miatt ez megkérdőjeleződött benne. Kellemetlen és ijesztő volt, ahogy megfogta az állát és maga felé fordította a fejét, mintha csak tanulmányozásra váró játékszer lett volna. Nem tudta, mi célja lehetett ezzel, csak a félelem újabb magjait ültette el benne.

Yve magával azonos szinten lévőnek tartotta Aizent, de amióta a helyzetük megváltozott, kételkedni kezdett. Sosem tapasztalta korábban, hogy kisebb, esendőbb vagy gyengébb valakinél, de a férfi ezt éreztette vele, és Yve, hiába volt saját képességei teljes tudatában, kezdte elhinni, hogy így van, és sosem nyerhet Aizennel szemben. A bizonytalanság, amit érzett, a Teljes hipnózisból fakadt. Ez kényszerítette térdre Aizen előtt, lassan ható méregként fertőzte meg, és végezte be az elszigetelődés miatt érzett fájdalmat.

Aizen talált rajta egy repedést és ebbe furakodott be, amikor a kardját megmutatta neki az első alkalommal. Utána már csak várt, hogy a büszke nő önként forduljon hozzá, és szép lassan mindent előkészített a számára: a szobát, a ruhát, a feladatait, de mindez csak külsőség volt. Aizen már akkor tudta, hogy megszerzi őt magának, amikor először megszólította, csupán több időbe telt a megszokottnál. Most, hogy a markában volt, megelégedett. Az espadáit teljes létszámban maga mellett tudhatta, foglalkozhatott a tervei következő lépésével.

*

Yve másnap egy megbeszélésre igyekezett; az elsőre, amin részt vett, mióta ott tartózkodott Las Nochesben. A tanácsterem felé találkozott hosszú idő óta először Grimmjow-val, de mióta a palotában volt, olyan erősen színlelt Aizen előtt, hogy merev arcát képtelen volt levetni.

– Te meg mit csinálsz itt, Yve?! – Grimmjow felhorkant, amikor meglátta őt a folyosón. – Mi ez a ruha? – Rosszallón nézte az espadák egyenruháját.

– Miattad jöttem. – Yve kifújt egy mély lélegzetet. Ha más helyzetben lettek volna, talán barátságosabb Grimmjow-val, de ott képtelen volt. Hiába találkoztak, a viszontlátás öröme elmaradt: Aizen még ezt is elrabolta tőle.

– Te megvesztél? Te voltál az egyetlen, aki elutasította Aizent! Minek vagy most itt?! – Grimmjow forrongott. Megragadta Yve vállát és megrázta, hogy rá figyeljen végre, de a lány tekintete nem élénkült fel. Ugyanolyan mereven nézett maga elé, akkor épp Grimmjow mellkasára. – Figyelj már ide, Yve! Teljesen megőrültél?! Minek jöttél ide önszántadból?

– Megmondtam, hogy miattad. Látni akartalak. – Yve leszedte magáról Grimmjow kezét, mert már fájt a szorítása.

– Húzz el, amíg teheted! Nem jókedvemből vagyok vele – sziszegte –, hanem, hogy téged békén hagyjon.

– Azt hitted, hogy elég lesz? – Yve hangjába gúny vegyült. – Szerinted nem akart volna téged vagy engem enélkül is megszerezni? Akart, mert erős vagy és velem ugyanez a helyzet.

– De te elég erős voltál nemet mondani! Mégis miért basztad el akkor?! – Grimmjow kivicsorította a fogát. Újra meg akarta ragadni Yve-et, de a lány elütötte a kezét. – Ne szórakozz már! Mit tett veled?

– Semmit. Mondtam, hogy miattad vagyok itt, Grimmjow. – Yve újabb mély lélegzetet vett, mert megremegett a hangja. – Önszántamból jöttem, hogy veled legyek, mit nem tudsz ezen felfogni?

– Hihetetlen vagy, Yve! Nincs szükség erre! Azt képzeled, hogy nem tudok egyedül boldogulni? – Grimmjow tovább vicsorgott az egyetlen személyre, aki valaha közel került hozzá. Sosem tudta elviselni, ha lenézik, és Yve-től most ezt érezte, mintha nem lett volna képes önállóan megállni a lábán.

Arra nem gondolt, hogy Yve hiányolta őt, mert ezt az érzést magában szinte teljesen el tudta nyomni. Aizen előtt ő és Yve együtt éltek, együtt töltötték szinte az egész napjukat, és olyan megszokottá vált egymás társasága, mint a lélegzetvétel. A shinigamik érkezése ezt bolygatta meg, és Grimmjow, hogy Yve-et védje, végül hajlandónak mutatkozott átállni Aizenhez, feltételezve, hogy csupán egyikük elég lesz neki. Sokadlagos motiváció volt, mert először harcolni akart Aizennel, semmiképp sem vetette volna alá magát egy shinigami betolakodó uralmának.

Aizen erős ellenfél volt és Grimmjow nem akarta feladni, de annyiszor törte össze, hogy végül kénytelen volt beismerni a vereségét, mielőtt megöli őt. Csak azért nem küzdött utolsó vérig, mert eszébe jutott Yve.

Nem féltette, az a nőre nézve hatalmas sértés lett volna. Grimmjow elismerte a képességeit és tudta, hogy mindig vigyáz magára, de megtapasztalva Aizen erejét, feltámadt az aggodalma iránta. Tudta, hogy akarja őt, és semmiképp sem hagyhatta, hogy meg is szerezze; végül elment és otthagyta Yve-et, csak hogy minél távolabb legyen Aizentől és a férfinak soha eszébe se jusson újra keresni.

Nem tudta, hogy vajon célt ért-e, és dühös volt, amiért minden erőfeszítése ellenére is Las Nochesben látta őt újra. Minden hiábavaló volt, és nem azért, mert Aizen legyőzte volna; Grimmjow mit sem tudott Yve átért szenvedéseiről. Fogalma sem volt, hogy régebb óta játszott vele, mint ahogy őt vagy az espadák jelentős részét megszerezte magának.

Yve nem tudott kitartani, és mindaz, ami történt, egyszerűen a férfi tervei szerint alakult. Grimmjow azt hitte, Yve-nek van választása, de ő belátta, hogy semmi más nem maradt számára. Gyengébb volt, mint valaha, tökéletesen működött rajta a Kyouka Suigetsu hatalma. Azonban továbbra is védeni akarta Grimmjow-t a helyzetből fakadó kellemetlenségektől. Ismerte a természetét, tudta, milyen lobbanékony és meggondolatlan és milyen szívesen ugrik bele olyan harcokba is, amik meghaladják az erejét.

Yve halkan sóhajtott és lehunyta a szemét. Még mindig fogta Grimmjow csuklóját, és enyhén megszorította, hogy a másik elhallgasson végre.

– Tudom, milyen remekül intézed a dolgaidat, szóval nem féltelek. Mégis... nem tudtam tovább egyedül maradni. – Akkor először látszódtak repedések a Las Nochesben viselt színlelés maszkján, de Grimmjow ezt a pillanatnyi megingást nem vette észre. A szavait szarkazmusként érzékelte és még dühösebb lett miatta.

– Remek! Sokkal jobb, hogy itt vagy, mint ott kint, ugye? Jó érzés annak a fasznak ugrálni, Yve? Tudod, hogy visszamentem volna hozzád!

– Igen? Képes lettél volna? – Yve felnézett a férfira. Szorosabban fogta a csuklóját, annyira, hogy a csontok megroppantak az ujjai alatt.

– Elég! – Grimmjow kitépte a kezét a szorításból. Megdörzsölte a csuklóját, ami ránézésre sértetlen volt, de fájdalmasan lüktetett. – Ne provokálj!

– Jó, most nem akarok veled játszani – mondta Yve sötéten. Sokkal rosszabb volt minden, mint azt a viszontlátás kapcsán valaha képzelte. Nem várta, hogy Grimmjow repesni fog az örömtől, de ilyen haragos fogadtatásra sem számított. Végül is miatta volt minden, Yve ezt mégsem vághatta az arcába. – Menjünk, Grimmjow – pillantott fel –, ne várakoztassuk meg őt.

– Hallod magad?! Undorító, ahogy beszélsz. – Grimmjow mégis elindult Yve oldalán, olyan közel hozzá, hogy a nőnek vissza kellett fognia magát, hogy ne kapja el ismét a kezét, menekülve az ismerős érzéshez, amit olyan régóta hiányolt. Csendben maradt, komoran lépkedett Grimmjow mellett, anélkül, hogy bármit felelt volna a sértésre. Grimmjow ilyen volt. Nem beszélt vele valami szépen, de Yve sosem vette magára, és akkor ráadásul igaza volt. Ő is undorodott magától, amiért törődött Aizennel és az utasításaival, de nem tehetett mást. Hozzá tartoztak mindketten és nem volt tanácsos felidegesíteni.

*

Együtt léptek be a terembe, ahol egy nagy asztalnál már több másik espada foglalt helyet. Grimmjow-val nem sokat törődtek, de amikor leült az asztal egyik vége felé és hanyagul kihúzott egy magas támlájú széket Yve-nek is, a mögötte ülő Szayelaporro Granz felvonta a szemöldökét. Rajta kívül Tier Harribel, Coyote Starrk és Nnoitra Gilga volt még az asztal körül. Yve mindegyiküket ismerte látásból, de Harribelen kívül egyikükkel sem volt beszélőviszonyban.

Harribelt és fraccionjait ismerte futólag, mióta elutasította, hogy csatlakozzon hozzájuk. Megvolt az egyetlen partnere, és nem akarta az egyébként barátságosan viselkedő nőkre lecserélni, nem származott volna semmilyen előnye a társulásból. Yve nem nézte le Harribelt, amiért szövetséget alakított ki a többi, esendőbb nővel. Igazán megfontolt és logikus döntés volt; könnyű prédának számítottak egyedül, együtt azonban tekintélyt és erőt képviseltek, amit egy-egy portyázó adjuchas inkább elkerült, semmint megkockáztatott egy összecsapást. Yve-vel igazán jó szövetségest nyertek volna, de ő csak annyit ígérhetett, nem fogja sem Harribelt, sem a három másik vele lévőt megtámadni.

A válaszát tiszteletben tartva elváltak az útjaik, és Yve nem érezte úgy, hogy bármit veszített volna. A nők Harribel mögött gyanakodva méregették őt, mint újabb lehetséges veszélyforrást és igazuk volt. Yve, ha akarta, könnyedén prédává változtathatta volna bármelyiküket, de nem volt szüksége rá. Nem volt olyan nagy, mint Grimmjow vagy sok más adjuchas, de gyors volt, képes volt repülni, és a csőre halálos fenyegetésnek bizonyult. Könnyedén zúzott össze csontokat vagy lékelt meg egy koponyát, és a karmai is igazán élesek és kemények voltak. Joggal tartottak tőle, és akarták inkább maguk mellett, mint az ellenségükként tudni, de Yve nem akarta bántani a lányokat; gyenge pontja volt, hogyha tehette, a nőstényeket békén hagyta.

Harribel, aki ekkor már túl volt egy átalakuláson, vigyázott volna rá, Yve-nek azonban nem volt szüksége védelemre. Minden nap küzdött, hogy táplálkozzon, nagyobb és erősebb legyen, és végül továbbfejlődjön, ebben egy csapat más adjuchas csak korlátozta volna. Rigó volt, egyetlen társhoz ragaszkodott, nem gondolkodott csapatban.

Talán egyszer látta Harribelt a saját átalakulása után, és a nő kezdeményezésére váltott vele pár mondatot, de, mert továbbra sem akart csapatban élni velük, a békességet megóvva maguk között többé nem merészkedtek egymás területére. Yve sosem volt ellenséges velük, de érezte, hogy a három fraccion nem kedvelte meg őt. Különösen a rövid fekete hajú, indulatos Emilou Apacci vetett sötét tekintetet rá, mintha Yve a személyes ellensége lett volna. Ő nem törődött ezzel, mert a másik kettő még Harribel közbeavatkozása előtt megfegyelmezte, de újabb egyértelmű jele volt, hogy nekik ötüknek nincs és nem is lehet semmi dolga egymással.

A nők között dúló féltékenység és rosszindulat felütötte a fejét, mert Yve, bár a nem törekedett rá, dominánsnak számított. Harribel nem féltette saját pozícióját vele szemben, de a másik három mintha emiatt aggódott volna. Yve megjelenése a csoportdinamika felbomlásával járt, amit mindenáron meg akartak akadályozni.

Yve világosan tudtukra adta, hogy nem akar szoros kapcsolatot ápolni, akármennyire tartott a magánytól. Akkoriban még nem fenyegette, mert Grimmjow, aki szintén jobban szeretett egyedül lenni, azért mégis ott volt mellette, de tudva, hogy Yve sosem vonzódott a nagy társasághoz, különös volt látni őt a többiek között a tanácsteremben.

Míg leültek, több más espada is belépett, feltöltve az üres helyeket az asztal körül. Yammy Llargor, Baraggan Louisenbairn, Ulquiorra Cifer, Zommari Rureaux és Aaroniero Arruruerie is megjelentek a teremben, ezzel a létszám teljessé vált.

Yve, aki nem beszélgetett Grimmjow-val, mióta megérkeztek, az ismerős arcokat pásztázta. Az espadák egy részét látta vagy hallomásból ismerte korábbról, némelyikükkel össze is csapott, aminek kellemetlen emlékeit könnyű volt felidézni. Baraggan és ő váltottak egy pillantást, majd Yve hátradőlt a székben. Az öreg király unottnak tűnt, nem igazán érdekelte Yve jelenléte, holott azelőtt képes volt lázba hozni. Azt képzelte, Yve is megtört, ami nem járt messze a valóságtól.

Nnoitra fél szeme kitágult, amikor meglátta őt, nemtetszőn húzta el a száját. Harribel, az egyetlen, aki közelebbről ismerte, kíváncsian fordult felé, miután leült vele szemben, de Yve nem viszonozta az érdeklődő pillantást. Tekintete átsiklott a nő arcán, miután rövid időre megpihent rajta. Nem akarta, hogy megszólítsa, mert nem tudott volna mit mondani a várható kérdésekre, Harribel azonban természetből fakadóan keveset beszélt, és akkor talán tapintatot gyakorolt, mert Yve ottlétét nem firtatta. Yammy ellenben, aki az asztal végén foglalt helyet, felkönyökölt és közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Yve, aki épp Zommarit fürkészte, igyekezve leolvasni bármilyen érzelmet a higgadt férfi arcáról, csak akkor fordult felé, amikor a hangja betöltötte a termet.

– Ezt a nőt meg ki hozta ide? – Nagy kezével modortalanul intett Yve felé.

– Grimmjow – villantott fel egy epés mosolyt Nnoitra. – Az új játéka.

– Kussolj – morrant rá Grimmjow, akinek igazán nem volt türelme az ötös espada szórakozásához. Nnoitra hátradőlt és keresztbe tette a kezét a mellkasa előtt, amikor Grimmjow felemelkedett vele szemben az asztaltól, és tovább mosolygott, leplezetlen megvetéssel.

– Azta, nagyon félek. Nekem fogsz ugrani?

– Grimmjow – sziszegte Yve, amikor a férfi mellette kirúgta a széket maga alól. Elvesztette a türelmét, Yve-nek pedig nem volt kedve ehhez a konfliktushoz. Megragadta a nadrágját, a combjára markolt és maga mellett tartotta, mielőtt az undok mosolyú ötösre vetette volna magát; Grimmjow-t, ha rosszkedvében volt, igazán könnyen lehetett provokálni.

– Szerintem tévedtél – nevetett fel Yammy a túloldalon –, Grimmjow lett a kislány játékszere.

– Eressz el, Yve – mordult fel Grimmjow, mire Yve keze azonnal lehullt róla.

Tudta, hogy amit művelt, csorbította a férfi tekintélyét a többi espada előtt, de nem engedhette, hogy azok ketten egymásnak essenek a tanácsteremben, és senki más nem mutatott hajlandóságot, hogy közbeavatkozzon. Közönyös arcok vették körbe, csak elvétve fordult elő némelyiken valamilyen érzelem. Kíváncsiság, káröröm, értetlenség; ez utóbbi Szayelaporro szemében villant meg, ahogy csendben, töprengő mosollyal nézte a jelenetet, mint egy sokszor ismételt, mégis új elemeket tartalmazó komédiát.

Grimmjow, miután a lány nem fogta le többé, dühösen felállította a székét és visszaült, összehúzott szemét le sem véve Nnoitra utálatos arcáról és a nevető Yammyról. Abban a pillanatban egytől egyig utálta az őt körülvevőket, csupán Yve képezett kivételt, neki azonban hiba volt ott lennie az asztalnál. Összepréselt szájjal, jól hallhatóan vette orrán át a levegőt, a keze remegett a visszafojtott dühtől.

Még mindig haragudott Yve felelőtlenségére, mert nem látta be, hogy mindezt megfontoltan, egyetlen lehetőségként cselekedte. Tudta, hogy nem érzi, nem érezheti jól magát azon a helyen, körülvéve az espadákkal, mert Yve sosem tudott mit kezdeni azzal, ha rajta kívül mások voltak körülötte. Képes volt hamar megtalálni a közös hangot, emiatt jól tudott tárgyalni, de erre ritkán jutott alkalma. Találkozásai során szavak helyett erő uralkodott, mert az arrancarokat mással nem lehetett meggyőzni.

Yve hamar megtanulta, hogy senki előtt ne mutasson gyengeséget, Grimmjow sem igazán tudott olyan pillanatot felidézni, amikor a nő mellette ellágyult volna. Akkor azt a kis, de határozott szorítást leszámítva rezzenéstelenül nézte végig az összetűzést és a helyzetet gyorsan felmérve a lehető legjobb döntést hozta. Nem engedte Grimmjow-t összeverekedni Nnoitrával Aizen színe előtt, aki épp akkor lépett be a csarnokba, amikor a kedélyek csillapodtak és már Yammy gúnyos nevezése is elült felettük.

– Jó napot mindenkinek – üdvözölte őket Aizen, ahogy Tosennel és Ichimaruval a nyomában hozzájuk lépett és helyet foglalt az asztalfőn. Végignézett az összegyűlt alattvalóin. A tekintete végül Yve-en állapodott meg és szelíden oldalra döntötte a fejét, miközben egy intéssel odahívta magához.

– Yve, kérlek, gyere ide hozzám – nyomatékosította a gesztust, a nő mellette pedig úgy állt fel az asztaltól, mintha dróton rángatnák. Aizen kihúzott egy széket maga mellett és hellyel kínálta.

Yve érezte, hogy az összes espada tekintete rajta nyugszik, de kizárta, hogy figyelik őt. Maga elé meredt, elnézett Yammy széles válla fölött, a fal egy távoli pontjára összpontosított a felé forduló arcok helyett.

Összerezzent, amikor Aizen a vállára tette a kezét. A bőre meleg és élettel teli volt, saját hideg testén egyenesen forrónak érezte, és az arcát is felforrósította. Piros foltok ütköztek ki sápadt bőrén a szeme alatti két nagy, fektetett könnycsepp alakú magenta színű estigma alatt.

– Bemutatom Yve Deslumbrantét – mondta Aizen, tovább szorítva a vállát, ami meggátolta Yve-et a mozgásban. – Ő az érinthetetlen espada. – A hangja mosolygósnak tűnt, de Yve nem nézett rá, hogy megbizonyosodjon róla. – Felettetek, számozottak felett áll, és tudva, hogy néhányan ismeritek az erejét, talán nem kell megkérnem, hogy demonstrálja.

Yve-nek egyre forróbb lett az arca, a hó a nyaka oldalára is kiterjedt. Fogalma sem volt, Aizen miért magasztalja őt ennyire, vagy honnan szerzett tudomást a korábbi összecsapásairól és az espadákhoz fűződő kötelékeiről. Nem tudta, mennyit szedhetett ki a többi espadából a múltjukat illetően vagy milyen nyomozást folytathatott utána, mégis úgy tűnt, jól értesült vele kapcsolatban. Aizen tudott a harcáról Nnoitra ellen, értesült Harribel és az ő viszonyáról, talán a Baraggan és közte fennálló, törékeny egyensúlyról is volt tudomása, akkor pedig kizárt volt, hogy ne tudja, milyen kapcsolatban volt Grimmjow-val.

Yve úgy érezte, Aizen kihívja ellene a jelenlévők jogos haragját ezzel a viselkedéssel. Nem akarta, hogy kivételezettként bánjon vele; ha már be akarta sorolni az espadái közé, őt is megalázhatta volna egy számmal, de valóban érinthetetlennek bizonyult, mert Aizenen kívül senkinek nem volt lehetősége vagy mersze ártó szándékkal hozzáérni.

– Yve segítséget nyújt számomra, és azt kívánom, hogy a szavait tekintsétek az enyémmel egyenrangúnak. Nem fog az ügyeitekbe avatkozni, de ha kénytelen megtenni, engedelmeskedjetek neki, világos? – A szorítás enyhült, Aizen végül eleresztette őt, és hátradőlt a székben, összefonta az ujjait maga előtt. – Ezek után rátérhetünk a következő témánkra, előbb azonban teázzunk – mondta rövid időre lehunyva a szemét. Ichimaru Gin ezalatt teát töltött a férfi elé helyezett csészébe, majd sorra az espadáknak is kezdett csészéket osztani.

Senki nem nyúlt a teához, Aizen azonban belekortyolt, mielőtt folytatta. Felvázolta a terveit és utasításokat adva az espadáknak, akiktől nem várt semmilyen visszajelzést Yve bemutatására, és akik annyira döbbentek voltak, hogy nem vágtak közbe, esetleg voltak olyan bölcsek, hogy nyíltan, Aizennel szemben ne mutassanak ellenállást, és többnyire az arcuk is érzelemmentes maradt. Hogy a fejükben mi zajlott, nem lehetett megmondani, és Yve, aki egészen össze volt zavarodva, magát próbálta összeszedni, mielőtt a többiekkel foglalkozott volna. Egyedül azt kívánta, hogy Grimmjow ne rendezzen jelenetet ismét, és ez valóban nem következett be.

Yve merev tagokkal ülte végig a megbeszélést Aizen jobb oldalán, a tea érintetlenül hűlt ki előtte. Fel sem emelte a kezét az öléből, kívül került a testén, amíg figyelt és egyre gondolkozott. Nem tudta, Aizen mit tervez. Ahhoz nem volt elég régóta mellette, hogy bármilyen információt szerezzen róla. Ez azonban megváltozott, mert a megbeszélés végén Aizen nem engedte el.

– Yve – mondta halkan, amikor felállt, jelezve, hogy kövesse őt, pedig gondolatban ismét Grimmjow-val volt, messze Aizentől és a tanácsteremben lévő espadáktól. Yve nem akart, de kénytelen volt engedelmeskedni, és kicsivel lemaradva követte őt, maga mögött a két másik shinigamival, így esélye sem volt meglógni. Amíg sétált, végig érezte a többi espada tekintetét, mintha kések lettek volna a hátában.