Yve gondolatai Sousuke távozása után.

*

Azt kívánom, ha újra látlak, ne mondd, hogy ragyogó vagyok. Annyiszor ejtetted ki a szádon, hogy elkezdtem miatta a saját nevemtől viszolyogni, tudva, hogy ez a jelentése. Vicceltél vele, vagy komolyan gondoltad, amikor megláttál abban az átkozott fehér ruhában, és ez volt az első szavad hozzám? Még mindig remeg a gyomrom, ha eszembe jut, de ez állandósult, ha gondolok rád, és hidd el, Aizen Sousuke, te vagy az utolsó ember, akire szeretnék éber éjszakáimon gondolni.

A nappalaimat és az álmaimat is megmérgezted, nem tudok tőled szabadulni. Annyira kifacsartad a lelkem, hogy rajtad kívül semmi más nem maradt benne, és miattad is csak szomorú vagyok, mintha a dühömet is elvetted volna, pedig annyira de annyira szeretnék rád haragudni. Dühösnek kellene lennem, amiért használtál és amiért mindent és mindenkit elvettél tőlem, de a haragom megszűnt, mintha kimosódott volna belőlem az elsírt könnyekkel. Soha azelőtt nem sírtam annyit, mint miattad, és soha többé nem is szeretném ezt tenni, de veled kapcsolatban képtelen vagyok bármi másra, akárhányszor képzeltem el, mit tennék, ha újra előttem állnál, és nem börtönben lennél, ahová való vagy, de ahonnan ezeken a kétségbeesett éjszakákon annyira szeretnélek kihozni. Nem azért, mert sajnállak, és nem is azért, mert úgy érzem, nem érdemled meg a sorsod; igazából, azt hiszem, a világ túl kegyes volt veled, amiért ott vagy és nem mellettem. Ez az ítélet megmentett tőlem, de nem épp fordítva történt, és saját magamat kéne megmentettnek nevezni? Felszabadultam a hatalmad alól, amit sosem akartam érezni és elfogadni, egyben te is megmenekültél tőlem; megfosztottak a lehetőségtől, hogy számonkérjem a tetteidet, pedig jogom lett volna.

Nem tudok a szemedbe nézni többé, és elmondani, hogy sosem bocsátom meg, amit műveltél velem, sosem tudom már megbosszulni az ujjaid nyomát magamon, és ez annyira fáj, hogy ismét könnyes arccal fordulok a párnába. Szégyellem magam, de néha akarom, hogy lásd, mit tettél velem, és legalább egy kicsit érezd rosszul magadat miatta, hiába tudom, hogy képtelen vagy rá. Azt akarom, hogy szenvedj, ahogy én szenvedtem miattad, de nem igazság, hogy számodra mindez véget ért, én pedig itt maradtam az emlékeddel és mindazok hatásával, amit még az utolsó pillanatokban is tettél velem.

El akarom kapni a ruhádat, magamhoz húzni, hogy kénytelen legyél a szemembe nézni és megmondani, hogy gyűlöllek, de annyira üres vagyok, hogy azt hiszem, képtelen vagyok komolyan gyűlölni. Erősen próbáltam, de akárhányszor eszembe jutsz, csak hiányt tapasztalatok; mindent elvettél tőlem, még a képességet is, hogy haragudni tudjak, mert hiányzik az arcod látványa, hogy legalább ezt az érzést felidézzem.

Régóta nem érzem már a kezedet magamon, és ettől meg kellett volna könnyebbülnöm, de csak hiányt tapasztaltam, és kereslek, mintha még mindig itt lennél Las Nochesben, holott tudom, hogy soha az életben nem fogsz már visszajönni.

Ha újra láthatnálak, talán neked rontanék. Ezzel vigasztalom magamat a hosszú éjszakákon, amikor miattad nem vagyok képes elaludni. Elképzelem, hogy ragadnám meg a torkod, hogy szorítanám ki a levegőt belőled, hogy tépném szét a ruhádat, hogyan harapnálak véresre, ahogy korábban annyiszor, és amire olyan nehéz visszagondolni, mert bármennyire utálni akarom, nem kellemetlen az emléke.

Nem volt rossz, amikor megcsókoltál, pedig szörnyűségként igyekszem visszagondolni rá. Megmásítottad az érzékelésemet, és szinte kívánatos, amitől józanul menekültem volna. Emlékszem, milyen volt utoljára megcsókolni, miután felöltöztél, és én még ott feküdtem az ágyban. Fölém hajoltál, kitörölhetetlenné téve magadat a fejemből, az orrod a maszkomhoz ért, majd elfordultál, és a számra simult az ajkad, ami tele volt sebekkel, amiket én hagytam rajtad. Miért nem akartál soha megbüntetni ezekért a harapásokért? Megsimogattad az arcomat vagy a fejemet, mintha dicsérni vagy biztatni akartál volna, de én csak fájdalmat akartam neked okozni, és most is újra megtenném, csak kerülj megint a szemem elé – és ismét sírok, mert nincs rá lehetőségem, pedig el sem enegdnélek többé. Úgy vágnám a karmaimat a bőrödbe, hogy soha ne tudj tőlem megszabadulni.

Mindig olyan szépen beszéltél rólam, a hangod mégis tele volt valamilyen fojtott lekicsinyléssel, de talán nem is voltál képes másképp beszélni. Próbáltál kedves lenni hozzám és én mindkettőnk érdekében igyekeztem eltűrni, de semmit sem változtatott a helyzetünkön: tehettél bármit, nem szerettelek meg és biztos vagyok benne, hogy mondhattál akármit, neked sem állt szándékodban engem szeretni. Egyikünknek sem volt szüksége ilyen felesleges érzésekre, akkor mégis miért kellett ezt a hamisságot ébreszteni bennem? Gyűlöllek, mert nem tudlak igazán utálni, gyűlöllek, mert nem tudom a szemedbe mondani, amit érzek és nem látod, mennyit szenvedtem és szenvedek azóta is miattad. Vajon érdekelne egyáltalán, ha most itt lennél velem, vagy csak folytatnád az eddigi játékod? Hányszor és milyen mértékben akarsz még tönkretenni, mire elégedett leszel? Ezt nagyon szeretném tudni, de válaszokat mindig nehéz volt kicsikarni belőled.

Sosem ismertelek igazán, pedig olyan közelről láttalak, ahonnan talán soha senki, és én komolyan szerettelek volna ismerni, és rájönni, hogy amikor rám nézel, mégis mi jár a fejedben. Eldobhatónak tartottál vagy használhatónak? Magaddal egyenlőnek vagy semminek sem? Én tiszteltelek, de sosem szerettelek meg, soha nem volt semmi keresnivalód Hueco Mundóban. Aztán leromboltad a tiszteletet is, amit az eszed, modorod, képességeid és erőd miatt tápláltam es elérted, hogy féljek és mindent elutasítsak veled kapcsolatban, amit végül kénytelen voltam mégis elfogadni.

Magamat is utálom, amiért meghajoltam az akaratod előtt, hiába tudom, hogy ez volt az egyetlen lehetőségem életben maradni. Nem vagy itt, és végre meg kellene nyugodnom, mégis olyan, mintha az életet vették volna el tőlem. Nélküled nem maradt semmim, még az érzéseim sem valódiak többé és senki sem magyarázza meg, miért fáj ennyire, hogy már nem vagy itt, és miért akarom, hogy mellettem legyél, ha az, hogy szidlak és a ruhádat tépem, tudom jól, nem tenne boldogabbá.

Néha azt kívánom, bárcsak sosem találkoztam volna veled, de nélküled, Aizen, sokkal keserűbb és magányosabb lettem volna. Ha jót akarok magamnak, azt kell kívánnom, bárcsak soha a lábadat se tetted volna be Hueco Mundóba. Akkor mindentől, ami történik, megkíméltél volna, de ezt nem lehet felülírni, és csak azért könyörgöm néha, hogy még egyszer az életben kerülj a szemem elé, akár csak egy pillanatra, hadd mondhassam el mindazt, amit kénytelen voltam elhallgatni az utóbbi időben.

Tudod, azt hittem, visszajössz értem. Azt mondtad, várjak, majd otthagytál a saját szobádban, ahol mindig olyan gyomorszorító érzés volt egyedül lenni. Ültem az ágyadon, ami olyan tökéletes volt, mintha nem tetted volna tönkre velem a lepedőt aznap reggel. Valami utolsó igyekezet lehetett az az együttlét a harcok előtt, amiről csupán neked volt tudomásod. Nekem épp elég volt a testedet eltűrni magam felett, és erre olyan pontosan emlékszem, hogy ha akarnám, az arcod minden rezdülését külön le tudnám rajzolni.

Néha nyitva tartottam a szemem, büntetve magamat, hogy ne feledkezzem meg rólad, és képes legyek később haragudni; csukott szemmel egyszerűen csak jó voltál hozzám és a kezed is törődő volt, mintha valóban valami jót tettél volna. Nem akartam megszeretni, amit csináltál velem, de olyan gyakran ismétlődött, akárcsak a becéző szavaid; sokszor hívtál ragyogónak még aközben is, hogy alattad feküdtem és a körmeim véres árkokat szántottak a lapockádon, mintha az, hogy bántalak, kedvedre való lett volna.

Sosem tudtad igazán megjelölni a testem, egy shinigami ereje nem lehetett elég, hogy maradandó nyomot hagyjon rajtam, de ezt pótoltad azzal, amit a lelkemmel és a fejemmel műveltél. Ujjnyomokat és harapásokat hagytál a szívemen, amit kitéptél a mellkasomból és aminek még a hiánya is annyira fáj, amilyen fájdalmat neked akartam sokáig okozni.

Már nem vagyok benne biztos, hogy most mit akarok. Kiabálnék veled, szemedre vetném az összes sérelmet; az összes nappalt és éjszakát, amikor nedvesség folyt le a combomon és ahhoz sem volt erőm, hogy letöröljem, mielőtt visszaadták a nadrágomat; minden csókot, amit a halántékomra adtál; az összes alkalmat, amikor összekulcsoltad az ujjainkat és így fogtad le a kezem, amikor messzire mentem a karmolászásoddal, mintha egy engedetlen macskát akartál volna megnevelni; az összes hideg pillantást és megfejthetetlen mosolyt, amitől borsódzott a hátam; a félelmet, amit keltettél bennem és a forróságot, amit a bőrömön vándorló ujjaid okoztak. Felmelegítetted mindig fagyos testemet és ezt nem tudom neked megbocsátani.

Ha még egyszer látlak az életben, Sousuke, azt hiszem, sírva fakadok, de minden könnyemet düh vezérli; most legalábbis képes vagyok ezt mondani, mert annyira de annyira szeretnék haragudni rád. Miért kellett ennyire összetörnöd, hogy már a saját érzéseimmel se legyek tisztában?

Tudom, hogy tudod, hogy meg akartalak ölni. Nagyon sokszor terveztem, és bántam meg még többször, hogy meg se próbáltam, de még akkor is, amikor látszólag lehetőségem adódott rá, csak a te jóvoltodból történt, mintha ezzel is érzékeltetni akartad volna a különbséget magunk között. Hiába dicsérted mindig az erőmet, épp elégszer demonstráltad, hogyha te nem engednéd, meg se tudnálak karcolni. Mi volt hát az a rengeteg karmolás és harapásom rajtad? Élvezted, hogy bántalak és megpróbáltalak birtokba venni?

Össze akartalak törni magammal, ahogy te tetted velem, hogy legalább a töredékét visszaadjam, de az igyekezetem elhalt félúton, mielőtt komolyan megérinthettelek volna. Uraltál engem és én gyűlölöm, hogy képes voltál megtenni. Mindezt a szemedre akartam vetni, de ha ki kellene mondanom, nem lennének szavaim, és abban sem vagyok biztos, hogy amikor megtéptem a ruhád legutóbb, azt erőszakkal tettem-e vagy csak egy ölelésre akartalak magamhoz húzni.

A kezed magamon néha nem keltett bennem félelmet és függője vagyok az ilyen pillanatoknak, egyszerűen, mert nem tudom őket megfejteni. Miben volt más, mint a korábbiak, miért voltál képes ilyesmit kiváltani belőlem és miért akarom most ezt, a te nyomorult ölelésedet mindennél jobban érezni, ahogy itt fekszem egyedül a szobámban? Miért tartottam meg az elszakadt kabátod, amit én magam téptem le rólad? Miért engedted, hogy megtartsam, miután elszakítottad a felsőmet, és abban a kabátban küldtél haza, amit a vállamra terítettél, én pedig otthagytam az ágyban és sosem jutott eszembe visszaadni? Ez maradt az egyetlen kézzelfogható dolog utánad és képtelen vagyok elengedni, pedig már az illatodat is alig őrzi, amitől eddig olyan nehéz volt lélegezni.

Magam köré fontam a ruha ujját, mintha mellettem lennél, és kétségbeesetten igyekszem arra gondolni, hogyha hozzám érnél, azonnal elhúzódnék tőled. Nem kellene kellemesnek lennie az érintésednek, de most úgy vágyom rá, mint a levegőre. Nem tudok létezni nélküle és nem értem, hogy tudtad ezt elérni, amikor én csak szabadulni akarok tőled, de te annál erősebben furakszol belém és vert gyökeret a lelkemben, minél jobban próbállak kiirtani magamból.

Nem akarok kötődni hozzád; miért kellett a világon számomra az egyetlennek lenned? Ha te nem vagy, nem válok boldogtalanná, de ha nem vagy, boldog sem vagyok, hogy aztán sikerüljön elvenned tőlem. Mit tettél velem, Sousuke? Mondd meg, mit, hogyan és miért, és mondd meg, elégedett vagy-e, hogy sikerült ilyen állapotban találnod?

Azt hiszem, nem lennél boldog, ha látnád, hogy sírok miattad, hiszen mindig a páratlan erőmet szeretted. Legalább az a vágyam teljesül, hogy nem nevezel többé ragyogónak, mert önmagam roncsa vagyok, amióta itt hagytál Las Nochesben, ahová egyébként soha nem jöttem volna. Belekényszerítettél egy életbe, amit nem választottam volna, de abban a rövid időben melletted megtanultam értékelni, és ezért még rosszabb volt, hogy vége szakadt.

Sokat beszélgettem veled, de most nem tudom, mit mondhatnánk egymásnak; olykor, ha rád gondolok, párbeszédek mennek a fejemben. Te vagy a legkevésbé szeretett beszélgetőtársam, mert mindig teszel valami megjegyzést a külsőmre a fejemben. Utoljára kérdőre vontál, amiért lefogytam, és még csak tiltakozni sem tudtam: nincs étvágyam és a legkevésbé sincs erőm törődni magammal. Nem tudom, felismernél-e még egyáltalán, de én soha nem tudlak téged elfelejteni. Akár lehunyom a szemem, akár magán elé meredek, az arcodat látom; ha csendben fekszem, a hangod cseng a fülemben, és úgy érzem, nem fogom sokáig bírni.

Olyan szorosan fontam magam köré a kabáod ujját, amennyire csak lehetett, de hideg és nem adja vissza az ölelésed érzését, amire most annyira vágyom. Ha mellettem lennél, hagynám, hogy tarts a karodban, engedném, hogy magadhoz húzz és a kezed a hasamon pihenjen. Érezném a leheleted a hajamban, eltűrném a csókjaidat a fejemen, valószínűleg még közelebb is bújnék hozzád, az ujjaimat pedig a tieid közé dugnám. Szeretem fogni a kezed, de csak mostanában jöttem rá, mennyire hiányzik, és mennyire elveszett vagyok a te egész lényed nélkül, ami eddig kitöltötte a világomat. Ha még egyszer látnálak, megpróbálnám ezt veled megértetni, de talán elég lenne, hogy rám nézz, hogy mindent érts, nekem a számat sem kellene kinyitnom. Egyszer azt mondtad, nyitott könyv vagyok, meg sem kell erőltetni magadat, hogy olvass bennem. Be akartam bizonyítani a tévedésedet, de most magam sem tudom, mit látnál rajtam.

Annyira elveszett vagyok, kisebb a saját testemnél, amilyen eddig soha nem voltam, és vágyom rá, hogy még egyszer, akár csak egy pillanatra is, felemelj magadhoz. Egy szinten szeretnék lenni veled, akár fekve is, a picsába, tűrném, hogy csendben tarts a karodban, csak ezt a hiányt és magányt ne kelljen tovább elviselnem.

Felforgattál, Sousuke, és próbálok helyrejönni, de nehéz, és már azt sem tudom, milyennek kellene lennem, mintha előtted nem is igazán léteztem volna. Sebesre haraptam a számat, de már nem vagy itt, hogy rám szólj miatta és a kezed sem érinti többé az ajkam. Sokszor az ujjadba akartam harapni, amikor vetted a bátorságot, hogy hozzám nyúlj, de már csak tűrném. Elpárolgott minden gyilkos vágyam, és nem tudom, valaha vissza fog-e térni.

Haragszom, amiért nem tudok rád haragudni: amiért olyan kedves voltál velem mindig, hogy lehetetlenné tetted, hogy utáljalak, hiába műveltél velem szörnyű dolgokat egy értelmetlen cél érdekében. Boldoggá tett volna, ha teherbe ejtesz, ahogy annyira akartad? Csalódott vagy, hogy nem sikerült és már soha nem is fog sikerülni?

Legalább amiatt meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy többé nem fenyeget a terhesség lehetősége. Soha nem akartam neked gyereket szülni, akkor sem, amikor beleegyeztem ebbe az ostobaságba.

Tudjuk jól, hogy nem volt választásom, igazából sosem volt választási lehetosegem veled szemben. Mindent olyan tökéletesen rendzetél el, hogy az összes döntésem végkimenetele hozzád vezessen, és én hiába tudtam, kénytelen voltam engedelmeskedni. Szerettél manipulálni? Szeretted, hogy minden a kedved szerint történik? Vagy komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, érdeklődsz irántam és nem csak egy játszma része volt? Vajon a simogatásaidból akadt csak egy is, ami őszinte? Vajon, amikor rám néztél, megjátszott volt az az éhség a szemedben? Nem tudom eldönteni, hogy amikor dicsértél, milyen szándék vezérelt: tetszettem neked, vagy csak a hatás tetszett, amit a szavaid okoztak. Sosem fogadtam őket jól, mert nem tudtam mit kezdeni a bókokkal, amiket olyan könnyedén adtál, mintha tényleg megérdemeltem volna.

Azt mondtad, érinthetetlen vagyok, de te kivételt képeztél, és én is elkezdtelek annak tekinteni, mintha neked jogod lett volna a tekintetedhez hasonlóan a kezedet is végigfuttatni rajtam. Én csak összetörtnek érzem magam, így maradtam utánad és nem tudtam rendbe jönni. Veled mi van? Neked fáj a hiányom, vagy ilyesmi meg sem fordult a fejedben? Biztosan az utóbbi, mert nehéz azt képzelni, hogy bármit is számított neked, amit csináltunk, azonkívül, hogy kudarcot vallottam az egyetlen feladattal, amit vártál tőlem, és képtelen voltam teherbe esni. Nem igazán számított, mert nem akartam, te pedig mindent megtettél érte; téged érdekelt még egyáltalán vagy csak élvezted, hogy lefekhetsz velem, amikor a kedved tartja?

És még azt mondtad, ne nevezzem magamat kurvának, amikor te kényszerítettél ilyen szerepbe! Lett volna választásom, de érted vagy miattad soha nem akartam volna meghalni. Most már nem vagyok biztos ebben: nem eszem, nem alszom, nem érdekel semmi, amióta nem láttalak, csak te, egyedül te maradtál meg bennem, és nem tudok tőled elszakadni.

Nem tudom, mit érzek, Sousuke, és azt sem, mikor és miért kezdtelek el Sousukének nevezni, mintha legalábbis elfogadtalak volna. Te mindig bensőségesen a nevemen hívtál, de nekem még az Aizen is olyan nehezen jött a számra. Nem szerettelek megszólítani, de most már sikoltani is tudnám a neved, hátha meghallod és felelsz rá: szükségem van a válaszodra, tudni akarom, mit miért tettél és miért kellett végül magamra hagyni.

Úgy tűnik, mintha feladtad volna. A férfi, akit ismertem, legyőzhetetlen volt, nem végezte volna abban a börtönben. Mondd meg, mi változott? Fogalmam sincs, mi zajlott abban az utolsó ütközetben. Ha ott lettem volna, valószínűleg másképp történik, de miattad tétlenül rostokoltam Las Nochesben és végignéztem, hogy halnak meg sorra az espadáid, akiket egyébként megmenthettem volna. Engem vagy a tervedet védted, amikor nem engedtél kilépni a szobádból? Semmilyen magzatot nem kellett megóvnom, nem tudom, mit képzeltél, én pedig tudtam volna vigyázni magamra néhány shinigamival szemben. Az, hogy veled szemben végül nem sikerült, egy százéves történet végkimenetele, egyetlen nap nem tudott volna megtörni. De kénytelen voltam azt tenni, amit megértettél velem; annyira megtörted az akaratomat, hogy nem tiltakoztam, csak Ulquiorra elvesztése után.

Jó döntést hoztam, hogy nem maradtam melletted? Jónak kell neveznem, de csak csitítom magamat vele, mint a kabátodba temetett arcommal, az illatod utolsó nyomait keresve. Valaha rosszul voltam tőle, de mostanra megnyugtatóvá változott. Kapaszkodom mindabba, ami megmaradt belőled, holott sosem voltál az enyém, és közben átkozom magamat, amiért téged nem tudlak őszintén a pokolba kívánni.

Amikor azt mondtam, megráználak és addig cibálnám a ruhád, amíg le nem szakad, nem jutott eszedbe, hogy a testedet is ugyanígy széttépjem. Ha előttem lennél, talán csak állnék és néznélek, magamba szívva minden vonásod, utána behunynám a szemem és magamhoz szorítanálak. A fejem ott nyugodna a mellkasodon, a karmaim okozta régi sebek felett és belélegezném az illatodat, ami egyet jelentene a megnyugvással. Soha nem kellett volna ilyesmit éreznem irántad.

Tönkretetted az életemet, Sousuke, mégis hogy érted el, hogy ne viszolyogjak tőled? Elképzelhetetlen hatalmad lehet, aminek felettem ez volt a hatása. Bárhogy igyekszem, nem tudlak gyűlölni, bárhogy szeretném, nem tudlak elfelejteni és bárhogy kívánom, nem foglak visszakapni, pedig, ahogy szánalmasan sírok a kabátod alatt, nyilvánvaló, mennyire vágyom rád.