Sziasztok! Meg is érkeztem a kövivel. Azt hiszem ez az eddigi leghosszabb fejezet. Most hirtelen nagy ihletroham kapott el. Jó olvasást!! ♥♥♥

*Draco szemszöge* 

Ez a két hét hihetetlen gyorsasággal szállt el felettünk. Eljött hát a nagy nap. Mindenki az esti előadásra készülődött. A nagyterem ad majd otthont az eseménynek, erre a célra már el is készítették a helyszínt. Felsétáltam a színpadra. Így, hogy egyedül voltam rajta elképesztően hatalmasnak tűnt. Lenéztem az üresen sorakozó székekre, és ahogy elképzeltem, hogy ezek este gazdára lelnek, végigfutott rajtam a hideg. Általában nem vagyok az a lámpalázas típus, most valahogy mégis megkörnyékezett. Hiába tudtam a szerepem, egy daltól a rengeteg gyakorlás ellenére is a szó szoros értelmében rettegtem. Kifújtam a levegőt, ami már Merlin tudja mennyi ideje volt a tüdőmben, majd lesétáltam a színpadról, egyenesen a nagyterem ajtaja felé.

Még bő két óra van az előadásig. Ezt azt hiszem, a két idióta haveromra fordítom, nehogy elhanyagolva érezzék magukat. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy megtaláljam őket. A klub helységben voltak, mint mindig.

- Hé Draco! Nem izgulsz a színdarab miatt? – kérdezte Monstro mikor beléptem a helyiségbe.

- Nem! –hazudta – Miért kellene izgulnom? Ez csak egy színdarab. – vontam meg a vállam.
- Igen. De... Téged nem idegesít, hogy a Granger lánnyal kell szerelmest játszanod. – húzta fel a szemöldökét.
- Egyszerűen csak próbálok nem tudomást venni róla. – hazudtam tovább.
- De hát az a lány egy mocskos sárvérű. – csatlakozott a beszélgetésbe Crack is.

Erre a mondatra egyszerre feszült meg minden izmom. Rosszul esett ezt hallani. De nem ellenkezhettem. Még a végén ideje korán elárulom magam. Ezt pedig a legkevésbé sem szerettem volna.
- Tisztában vagyok vele. De Dumbledore már az elején megmondta, hogy nem hajlandó változtatni a szereposztáson. Tehát kénytelen voltam beletörődni és megbarátkozni a gondolattal, hogy nem szabadulok Grangertől. – mondtam a hangomban tettetett dühvel. – Nem válthatnánk témát? – vetettem fel az ötletet.

Az igazság az, hogy egyáltalán nem akartam megszabadulni Grangertől. Eszem ágában sincs. Hiszen szeretem, teljes szívemből. Persze ezt rajtunk kívül senki nem tudja. Ja, de igen. Ginny. Ő mindig mindenről tud. Nem is ő lenne, ha nem. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz, ha Potter és Weasly megtudják. nem hagyhatom, hogy ennek Hermione igya meg a levét. De Potterék voltak a kisebbik problémám. Anya még hagyján, ő még megértene, na de az apám. Bele se merek gondolni. Kész rémálom.

- Draco! – lökött oldalba Crack. – mostanában sokat kalandozik, el a figyelmed nem gondolod?
- Csak nem Pansy-ről fantáziálsz? – húzta vigyorra a száját Monstro és szinkronban kezdtek el röhögni. Erre inkább nem mondtam semmit. Had higgyék, hogy igazuk van. De mikor hosszabb idő után sem akarták abbahagyni megszólaltam.
- Abba hagynátok végre. – emeltem meg a hangom, hogy felfigyeljenek rám. Egy pillanat alatt elhallgattak. Visszadőltem a kanapéra és vártam, hogy teljen az idő.

Egy órával kezdés előtt indultam, hogy én is csatlakozzak, a most már nagy lázban égő készülődők csapatához. Felvettem a ruhát, amit az első jelenetemnél viselek majd. Még néhány simítást végeztek a hajamon a lányok, és kész is voltam. A baj csak az volt ezzel, hogy csak fél óra ment el ezzel. És fél órán keresztül rághattam még a körmöm. Ez egyre rosszabb lesz. Most már nem tudok megülni egyhelyben. Fel-le mászkálok a színpad mögött. A szülők és a diákok többsége már elfoglalta a helyét. Kinéztem a függöny mögött és észrevettem, hogy az én szüleim is köztük vannak. Ez csak rontott az állapotomon. Itt most már nem a szerep eljátszása a lényeg. Nekem ez az este sokkal többről szól. A kezdéssel valami olyan is kezdetét veszi, ami nem csak az én életemre lesz hatással.

Hát itt az idő. Kezdődik. Neville kilépett a színpadra, a függöny fellebben. A tömegjelenet után McLaggen is színre lépett, mint Verona hercege. Meg kell hagyni, nagyon illett rá ez a szerep. Mintha nem is kellene igazán megjátszania magát. Ismét végignéztem a szülők sorain és csupa ámuló szemmel találtam szembe magam. Váltás következik. Most Hermione foglalta el helyét a színpadon Hanna Abbott és az egyik Patil lány társaságában. Egy kis ideig néztem még, hogy adja elő élesben, azt, amit m ár oly sokszor kallottam tőle. Aztán észrevettem. hogy már csak őt figyelem, így kicsit megráztam a fejem. Majd, mivel még sokára lesz jelenésem, visszamentem a háttérbe és csatlakoztam a többiekhez, akik azok köré gyűltek, akik az imént jöttek le a színpadról. Késrések hadával árasztották el őket. Milyen volt? Mit éreztél? Hogy ment?....

Vártam a pillanatot mikor indulnom kell. De mielőtt ez megtörténhetett volna Hermione bíztató pillantásával találkozott a tekintetem. Ez kellő képpen megnyugtatott. Még egy gyors mosolyt megejtettem mielőtt és is kiléptem a színpadra. Zambini jelenléte kicsit megnyugtatott, így magabiztosabban kezdtem bele a szövegembe. Majd eljött az első éneklés ideje is ekkor Mione visszatért a színpadra, elűzve ezzel a bizonytalanságom legkisebb morzsáját is. Éneklés közben nem igazán törődtem a szülőkkel. Csak énekeltem. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megélem. A nagy Draco Malfoy egy szerelmes musicalben énekel. Hát meg kell mondjam, elég röhejesen hangzik.

Észre sem vettem és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amitől eddig úgy rettegtem. De sajnálatos módon innen már nincs kiút, hát marad az éneklés. Minden létező érzést, amit eddig magamban kellett, hogy tartsak, most végre szabadon engedhettem. Éreztem, ahogy áramlik belőlem. A szerelem, amit Hermione iránt érzek, a vágy, hogy örökre vele maradhassak. Minden. Kinéztem a szüleimre, hiszen ezt most nekik énekeltem. Senki másnak. Csak nekik. Apámnak valószínűleg átment az üzenet, mert az arcán sorakozó érzelmeket leginkább egy vegyes salátához tudnám hasonlítani. Volt ott Elégedettség, értetlenség, de volt ott düh, és csalódottság is. Anyám azonban merőben más volt. Ő megértette, hogy mi miért történik és miért így.

A dalnak vége lett és én nagy tapssal a hátam mögött hagytam el a színpadot. Most én kerültem a középpontba.

- Haver hatalmasat énekeltél. – jött a hátam mögött Blaise. Annyi minden volt ebben..... – de nem tudta tovább folytatni, mert kifogyott a szavakból.
„Elképesztő volt" – mondták többen is én pedig nem tudtam mit feleljek erre. Csak egy félmosolyt mutattam feléjük, majd leültem az egyik padra. Blaise jött utánam és helyet foglalt mellettem.

- Mia gáz Draco? – kérdezte, látva az enyhén gondterhelt arcomat. – Hatalmas voltál mégsem igazán látszol boldognak. Sőt.
- Blaise! – mondtam halkan, és úgy döntöttem, hogy elmondok neki mindent. – Idefigyelj, amit most hallani fogsz az életed legnagyobb titka lesz, értve vagyok? – ő csak bólintott, hogy folytassam. Szeretem őt. Hermionét. Szeretem. És nem úgy, mint bárki mást nem csak színdarab szinten. Hanem őszintén Tényleg szeretem. – itt meg kellett álmom egy pillanatra, hogy fújjak egyet.
- Haver! Én ezt már rég tudom. – itt megdermedtem egy pillanatra. – Draco nem vagyok ostoba. Látom a nyilvánvalót. Ahogy viselkedsz velem, ahogy ránézel. És nem csak a próbákon. Mindig. Nem akarta szólni. Megvártam, hogy te mondd el, mert nem akartam, hogy úgy érezd, számon kérlek. Ne feledd, én nem a többiek vagyok. – Ez után a mondat után megszorította a vállamat, amit én egy apró mosollyal és egy „Köszönöm"-mel nyugt áztam. – Szóval akkor elmondod d mi a gebasz?
- Az apám. – zártam rövidre, ám de lényegre törőre a választ.
- Oh..! – csak ennyit mondott és mindent értett.
- Láttam az arcát. Ebből nagy baj lesz. Érzem. És nem magamat féltem.
- Tudom. – mondta együtt érzően. – Ne törődj vele. Csak játssz tovább! Játssz kettőtökért. A szerelmetekért.
- Köszönöm! – mondtam majd mind a ketten felpattantunk, mert a következő jelenetbe mind a ketten színpadon vagyunk.

***

Vége az első felvonásnak. Itt egy kicsivel nagyobb szünetünk volt. Ezt kihasználva félrevontam egy kicsit Mionét. A kezdés óta ez volt az első olyan lehetőség ahol kicsit közelebb voltunk egymáshoz. Ekkor elmondta, hogy a fiúk tudnak rólunk.

Ennél a hírnél kicsit megállt bennem a vér. De szerencsére megnyugtatott. hogy Weasly múló dühén kívül semmi baj nincs. Bárcsak én is elmondhatnám ugyan ezt. Azonban én nem szóltam neki apámról. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon. Az majd rá ér később.

És ezzel vége is a szünetnek. Vissza a színpadra. Egy újabb olyan dallal, aminek szintén fontos mondanivalója van. Közben azt vettem észre, hogy nem is igazán kell koncentrálnom, hogy jól énekeljem. Most jöttem rá, hogy ez a történet a mi történetünk. Teljes egészben. Csak éppen a nevek mások benne. Így hát megfogadtam Zambini tanácsát és játszottam.

A vége felé már érezhetően fáradt volt mindenki, de hála Merlinnek, ezt nem érezték a nézők. Mikor az egyik sarokban pihentem, egyszer csak Dumbledore és McGalagony elismerő pillantásával találtam szemben magam. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudták, mi volt a tervem ezzel az egésszel. Ez a támogatás olyasmit adott nekem, amiről álmodni sem mertem. Kiléptem a színpadra. Elérkezett az utolsó jelenetem. Nincs más dolgom, csak meghalni. Meghalni valami olyanért, amiről tudom, hogy igazából is megtenném.

Vége. Hirtelen egy kicsit üresnek érzem most magam... mintha valami hiányozna. Mindenkin boldog fáradtság látszódott... Én is boldog voltam. Hiszen véghezvittem, amit elterveztem, és sikerre jártam. Legalábbis egy részével. Persze maradtak néhányan, akik kitartottak régi nézeteik mellett, de őket leszámítva mindenki elfogadta a tényt, miszerint Hermione és én egy pár vagyunk. Pansy kisebb hiszti rohamán kívül semmi egyéb nem történt. De majd megnyugszik. Zambininek már úgy is régóta tetszik, majd ő megvigasztalja. Másrészről viszont kicsit tartottam ettől, mert apámmal még nem rendeztük le ezt a témát és van egy olyan erős megérzésem, hogy nem megy majd egy könnyen. Mindezek után Hermionéval kézen fogva távoztunk a nagyteremből, magunk mögött hagyva a jókedvű társaságot.