Sziasztok! Hát el sem hiszem, hogy ezt is megértük! Hosszú idő után elhoztam az újabb részt. ( Az esetleges helyesírási hibákért elnézéseteket kérem.)
Nem is húzom tovább az időtöket.
                Jó olvasást nektek! ♥ 

Draco's PoV:

Ahogy hazaértem, úgy éreztem szükségem van még néhány percre, hogy rendezhessem a gondolataimat. Így tettem egy sétát a birtokon. A hűvös levegő segített rendezni magam. A bejárat felé lépkedve azon gondolkodtam nem lenne-e jobb, ha egyszerűen csak felhopponálnék a szobába? Aztán jobban végig gondolva ezt azért elég gyáva húzásnak tartottam ezért végül az ajtón át léptem a házban. Egyenesen a szobám felé igyekeztem minden kitérő nélkül amikor...

- Draco! – szólt egy rideg, üres hang a nappali irányából.

Azt hiszem, nektek sem kell kétszer tippelni ki volt az. A helyiségbe lépve apámat pillantottam meg a kandalló melletti karosszékben ült egy pohár lángnyelv whisky társaságában. Rám emelte a tekintetét majd ismét megszólalt.

- Hol voltál? – meg sem próbált úgy tenni, mint akit tényleg érdekel. Hangja ezúttal is érzelemmentes volt.

- Nem emlékszem mikor érdekelt utoljára, hogy mi van velem? - Ha belegondolok, tényleg nem tudom és az azért bántott legbelül. – De ha nagyon tudni szeretnéd az udvaron voltam. – válaszoltam ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mint az övé.

- Mondd csak te tényleg ennyire ostobának nézel? – tette le a poharat a karosszék melletti kisasztalra. Erre én csak felhúztam az egyik szemöldökömet mintha azt kérdezném: „Erre most tényleg válaszoljak?" De mintha ráérzett volna, mire gondolok felpattant a helyéről és felém indult. Akkor lehet, hogy ez egy nem – folytattam előző gondolatomat.

- Ha úgy is tudod hol jártam, akkor minek kérdezed? – kérdeztem széttárt karokkal mielőtt még bármit is tehetett volna.

- Költői kérdésnek szántam. –lépett elém végül. Már közel egymagasak vagyunk, most mégis úgy tornyosult fölém, mint ragadozó a sebesült préda fölé. Egy pillanatra megdermedtem, ahogy a hideg végigfutott a hátamon. Ő mély levegőt vett majd ismét megszólalt.

- Nagyon jól figyelj, mert csak egyetlen egyszer mondom el. Verd ki a fejedből még a gondolatát is, hogy valaha is lehet bármi komoly közted meg a Granger lány között! – emelte fel mutatóujját nyomatékosítás gyanánt.

- Nem te fogod eldönteni, hogy kit sze... –de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- De igen! Nagyon is én döntök róla! – emelte fel eddig „nyugodt" hangját. - Ugyan már! Csak nem gondolod komolyan ezt az egészet? – méltatlankodott, mire én csak a szememet forgattam és már akartam is megfordulni, hogy elmenjek, mikor a kezem után nyúlt. – Komolyan beszélek Draco! Ha még egyszer a közeledben látom, esküszöm azt is megbánja, hogy a világra jött.

Ez a mondat annyira felbőszített, hogy egy kanál vízben meg tudtam volna folyatni. Kirántottam a karomat a szorításából és dühösen vetem célba a szobámat. Nem éppen halkan sikerült becsuknom magam után az ajtót, de cseppet sem érdekelt. Hangos sóhajjal dőltem végig az ágyamon miközben a gondolatok a cikesznél is gyorsabban cikáztak a fejemben. A tehetetlenség feldühített. Nem magamat féltettem, de ha apám betartja, amit ígért már pedig ebben nem kételkedem, akkor Hermione hátán csattan az ostor. Szóval nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit.

Órák is eltelhettek mióta feljöttem, de értelmes megoldással nem tudtam előállni. Bármit is találtam ki, a vége mindig ugyan az lett. Valaki megsérült. Ekkor elviselhetetlen fájdalommal hasított belém a gondolat. El kell hagynom a lányt, akit a legjobban szeretek. Ha nem is örökre... Nem, nem arról szó sem lehet. De egy időre muszáj. Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon. Már most gyűlöltem magam, amiért ismét fájdalmat okozok Hermionénak. Ekkor halk kopogás után anyám arca tűnt fel az ajtó mögül, hogy vacsorához hívjon. Ólomnehéznek éreztem a lábaimat, ahogy elindultam a szobám ajtaja felé. A lépcsőn ilyen nehezen még soha nem értem le. Minden lépcsőfokot egy örökkévalóságnak éltem meg. Lassan helyet foglaltam az asztalnál és igyekeztem magamba erőszakolni néhány falatot, annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt étágyam. Egyszer-egyszer elkaptam anyám aggódó tekintetét. Válaszul csak halványan elmosolyodtam, remélve, hogy megelégszik ennyivel.

Az első voltam, aki távozott az asztaltól, mert sikerült elérnem azt az állapotot, hogy az étel puszta látványától is rosszul lettem. Vettem egy zuhanyt azt gondolva majd ez segít, de csak rontott a helyzeten. Szabadutat törtek maguknak a könnyeim. Zokogtam. Hangosan, teljes bensőmből, egész testem remegett belé, egészen addig a pontig, míg már nem maradtak könnyeim. Ott térdeltem a zuhany alatt és csak bámultam ki magam el, hagyva, hogy végigfollyon rajtam a víz. Végül összemertem magam. Felöltöztem és megpróbáltam valamennyit aludni. Na, hát abból nem sok minden lett. Alig néhány szemhunyásnyit aludtam. Megállás nélkül kattogott az agyam. Más megoldást akartam találni, ám mikor a felkelő nap első sugarai besütöttek a félig behúzott ablakon, be kellett látnom, hogy nincs más megoldás. Beszélnem kell Hermionéval. ha jól emlékszem csak jövő héten megy Weasley-ékhez látogatóba, úgyhogy elvileg most otthon lesz. Legbelül viszont reméltem, hogy nem így lesz. Mindenképpen személyesen akartam vele beszélni. Ez nem olyan dolog, amit levélben normálisan le lehet írni és azt is, hogy így sokkal jobban fog fájni. Mindkettőnknek.

Rávettem magam az indulásra. De határozottságom abban a pillanatan elszállt, ahogy kiléptem az ajtón. Vissza már nem fordulhatok. Meg kell tennem mindkettőnk érdekében. A folyosó végén anyám tűnt fel. Odajött hozzám, mintha tudta volna, mire készülök. Persze, hogy tudja. Nyilván az arcomra van írva.

- Nem muszáj ezt tenned. –simított végig az arcomon.

- Tudod, hogy nincs más választásom. Nem akarom, hogy bármi baja essen. – válaszoltam halkan majd elindultam.

Éreztem a tekintetét a hátamon egészen addig, míg végül eltűntem a lépcső alján. Egyetlen szót sem szólt. Megértette, hogy Hermione biztonságáért bármit képes lennék megtenni. Még akkor is, ha ez a saját boldogságomba kerül.

Hermionéék háza elött állok. A járdától a bejáratig vezető úton majdnem visszafordultam. Végül mégis elértem az ajtóig. Megnyomtam a csengőt. Már tényleg nincs visszaút.

Nem sokkal később Mione nyitott ajtó. Arcán meglepettség és öröm keveredett, de amint jobban végignézett rajtam ezt azonnal aggodalom váltotta fel. Beljebb invitált.

- Draco, mi a baj? Mi történt? – fogta meg mindkét kezem.

- Én... - azt sem tudtam hirtelen, hogy hol kezdjem. - Hermione én... Na jó az lesz a legjobb, ha inkább előröl kezdek.

Ő csak aggódó szemekkel nézett rám és bátorítóan megszorította a kezemet. A szülei nem voltak itthon, úgyhogy a kanapéra ülve kezdtem ismét a mondandómba.

- Nagy baj van. Nagyon nagy!

- Mi? Nem értem, milyen baj? – vágott közbe.

- Engedd végig mondanom. Apámról van szó. Ki másról? – ő csak forgatta a szemeit és ismét szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni. – Ez most tényleg komoly! Megfenyegetett, hogy megöl, ha még egyszer a közelemben talál. És ezúttal nem viccel, nagyon is komolyan beszélt. Láttam rajta, hogy megtenné. Nem akarom, hogy így legyen, de nem hagyott más választást. Nézd az lesz a legjobb, ha most egy ideig nem találkozunk... és levelet sem írhatunk. – folytattam kis szünet után.

- Draco! Te most szakítani akarsz?

- Nem! Nem szerelmem. Eszem ágában sincs. – töröltem le egy könnycseppet az arcáról. –Egyáltalán nem ezt szeretném, de nem engedhetem, hogy bajod essen. Eleget szenvedtél már miattam.

- Óh mert úgy gondolod, hogy így majdnem szenvedek?!

- Tudod, hogy nem így értettem.

- Figyelj! Eddig is mindent megoldottunk együtt, ezután is menni fog. Vannak barátaink, akikre számíthatunk, ők majd segítenek!

- Hát tényleg nem érted? Ez teljesen más! – emeltem a hangomat magasabbra a kelleténél. Ezt Mio rezzenése tudatta velem, így azonnal visszavettem a hangerőből és úgy folytattam. – Apám sokkal veszélyesebb, mint gondolnád. És habár Potterék nem a szívem csücskei, az én sem akarom, hogy miattam essen bajuk. Meg kell próbálnom ezt egyedül elintézni.

- Nem! Látod, most te vagy az, aki nem érti. Nem kell egyedül végigcsinálnod.

- Ne kérd, hogy kockáztassam az életed, kérlek! – itt már én is kezdtem a könnyeimmel küzdeni.

- Akkor? Mi a terved? Várunk? Szerinted mi fog változni mondjuk egy hónap múlva? Mert én nem hiszem, hogy csak úgy meggondolná magát. Lásd be Draco ezzel a döntéssel a szerelmünket ítéled halálra. – szemeiből már szinte patakzottak a könnynek. Közben észre sem vettük, hogy ismét az előszobában álltunk.

- Ki fogok találni valamit csak kérlek, higgy bennem. – könyörögtem.

- Draco, ha kimész azon az ajtón, többé nem láthatjuk egymást.

- Ott az iskola. – jött a hirtelen ötlet.

- Ugyan már szeptember még rettentően messze van. És különben is, hogy lennél képes megint hazugságban élni?

- Hazugság az az élet, amiben te nem vagy mellettem. – majd magamhoz húztam és megcsókoltam. Erőt kellett vennem magamon, hogy képes legyek eltolni magamtól. – Indulnom kell!

- Kérlek, ne tedd ezt! Maradj itt. – könyörgött. Hangja alig volt hallható. Elengedtem a kezét mellyel, görcsösen próbált visszatartani, majd kiléptem a házból és azonnal hopponáltam.

Már bántam, hogy nem egyből a szobámat céloztam, de ez hirtelen eszembe se jutott. Így most sétálhattam végig a házon. Reménykedtem benne, hogy ezúttal senkivel sem találkozom majd, de sajnos most sem volt szerencsém. Miért is lett volna. – korholtam magam. – A szüleim éppen akkor jöttek ki a könyvtárból. Csak némán feléjük néztem, majd tovább mentem.

- Remélem, most örülsz. – hallottam anyám hangját lentről.

- De még mennyire. –jött az elégedett válasz.

Apám hangja volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt eltűntem a szobám ajtaja mögött. Nem tudom, mondtak-e még mást, de már nem is számított. A lány, aki a világon mindennél fontosabb számomra valószínűleg utál és ezzel meg kell barátkoznom. igaza volt. Semmi nem fog változni. Apám soha nem hagyná, hogy őt szeressem, hiszen ő már elkönyvelte, hogy egy napon Astoria lesz a feleségem és esze ágában sincs másítani az elképzelésein. Én pedig gondolni sem akartam erre.

Még dél sem volt én mégis hihetetlenül fáradtnak éreztem magam tekintve, hogy az éjjel semmit nem aludtam és mivel a reggelit is kihagytam mostanra a gyomrom a bálnákéhoz hasonló hangot adott ki. Végül a fáradtság győzött és elnyomott az álom. Csak néhány órát sikerült aludnom és az sem sokat segített. A gyomrom ismét jelezte, hogy most már azért tényleg jó lenne, ha ennék valamit. Megindultam hát az ebédlő felé.

Az asztalnál csak anyám ült. Kicsit megkönnyebbültem.

- Szervusz, anyám. – köszöntem neki, majd leültem én is.

- Szia Draco!

Evés közben néha rám nézett, mint aki mondani szeretne valamit, de nem tudja, hogy tegye. Végül egy sót sem szólt. Hálás voltam neki ezért. Nem lettem volna képes beszélni a történtekről. Még a gondolatra is összeszorult a gyomrom és így hirtelen már nem is voltam annyira éhes. Mikor anyám látta, hogy alig nyúltam az ételhez megszólalt.

- Draco! – kezdte halk, kedves hangon. Enned kell, legalább egy kicsit. – Néhány falatot még erőltettem magamba. Az ebédet követően visszamentem a szobámba és megpróbáltam úgy tenni, mint aki nem is létezik. Bárhogy próbálkoztam, gondolataim minduntalan Hermionéhoz tértek vissza. Nem tudtam mihez kezdhetnék. Szeptember még tényleg egy örökkévalóság. Magamhoz vettem az egyik könyvemet azt remélve az majd segít lekötni a figyelmemet. Hatalmas tévedés. Újra és újra azon kaptam magam, hogy üres tekintettel bámulom a könyv lapjait. Félretettem hát a könyvet hogy arcomat két tenyerembe temetve próbáljak eltűnni erről a világról.