Lucy csak félig volt magánál, mikor a méregzöld ruhájára felvette a fekete talárját. Üres szemekkel nézte az előtte álló tükörképét, de fejben egészen máshol járt. Nem gondolta volna, hogy a férfi fel fogja hozni az esetet, még akkor sem, ha emlékszik rá, és mégis ez történt. Égett az arca és zavarta, hogy a férfi látszólag mekkora nyugalommal kezelte a fennálló helyzetet. Rosszul indult számára a tanév és magában szitkozódott, amiért nem hallgatott az ösztöneire.

Minden csont a testében ellenkezett az ellen, hogy visszatérjen a varázslók és boszorkányok közé. Tudta, hogy nem lett volna szabad és ha lett volna más választása, biztos azon az úton indult volna el, de nem volt. Meg kellett ragadnia azt a lehetőséget, ami a legközelebb vitte a céljához és úgy is tett. Maga mögött hagyott mindent és mindenkit, aki valaha fontos volt neki és ezzel minden visszautat is elvágott, egyedül maradt. Az édesanyja, édesapja, de még Julian is képes volt...

Nagyot sóhajtott és igyekezett más irányba terelni a gondolatait. Nem akart falfehéren, kétségbeesetten megjelenni az első eseményen, mindenképpen azt szerette volna, hogy lássák, fiatal kora ellenére igenis alkalmas betölteni a neki szánt posztot. Az, hogy megfelelő képzettség és nagy tudás állt a háta mögött semmit nem jelentett, azt kellett bebizonyítania, hogy határozott és stabil, tehát minden olyasmit, ami egyébként nem feltétlenül volt rá jellemző.

Volt egy lehetősége, hogy újrakezdje. Lehetősége. Jobban mondva kapott egy tiszta lapot, nem igazán volt más választása, és nem akarta ismét a baja jutott hercegnő, a szótlan marionettbábú szerepét játszani. Tudta, hogy ügyesen kell forgatnia a lapjait ahhoz, hogy ne derüljön ki a hátsó szándéka legalább addig, amíg célba nem ér. Attól nem félt, hogy a viselkedésével gyanút kelt, viszont a szája elég sokszor keverte már bajba. Alapvetően csendes és visszahúzódó volt az idegenekkel szemben, de sokszor nem tudott különbséget tenni a barátságos, közömbös beszélgetések és a személyeskedés között. Illetve sokszor, egy-egy beszélgetés hevében úgy járt a szája, hogy közben köszönőviszonyban sem volt az agyával.

Kihúzta magát, és a tükör előtt állva elmosolyodott. Egészen meggyőzőre sikerült, így amíg érezte magában az elhatározottságot, elindult lefele, a Nagyterem felé. A számára ismeretlen terepen óvatosan lépkedett, egészen addig, amíg valaki egy hangos puffanással neki nem ütközött.

- Elnézést, nem látt... Ó, heló - mosolygott rá a boszorka. Emlékezett rá, hogy ő is ott volt a délelőtti értekezleten, de ezen túl nem tudta hová tenni a barátságos arcot.

- Russell professzor, ha minden igaz, ugye? - kérdezte, mire Lucy szótlanul bólintott. - Euphemia Harlow, de szólíts csak Miának.

Lucy készségesen, ezúttal egy őszinte mosollyal rázta meg a felé kinyújtott kezet.

- Lucy.

A nő viszonozta a mosolyt, majd együtt folytatták tovább az utukat.

- Nektek, amerikaiaknak mindig olyan rövid, unalmas nevetek van. Már elnézést - csevegett. - Nem mintha ez probléma lenne, csak számomra érdekes, hogy a Lucy-t például nem lehet rövidíteni vagy becézgetni...

Lucy már nem igazán figyelt rá, mire beléptek a nagyterem ajtaján. Elképesztő látvány tárult elé: a felsőbb évesek már megérkeztek, a terem délelőtti, egyszerű berendezése mintha semmissé lett volna, a hosszú asztalok gondosan megterítve, a mennyezet pedig az éjszakai égbolt tökéletes másaként ragyogott a feje fölött. Az Ilvermorny-ra sem lehetett soha egy rossz szava sem, de amit a Roxfortban látott, eddig minden elképesztette. Közbefordult, hogy mindent jól lásson, közben néha hümmögött válaszképpen a még mindig beszélő Miának. A végtelennek tűnő teremben egyszerre kicsinek érezte magát.

Óvatos léptekkel indult meg az asztal felé, a lábaira koncentrálva. Érezte, hogy néhány szem figyelemmel kíséri és nem csodálkozott, még néhány diáknál is fiatalabbnak tűnt. A tanári asztaltól már csak ők ketten hiányoztak, illetve a Griffendél ház új feje, Rubeus Hagrid. Mikor helyet foglalt, izgatottan nézett körbe, hátha még a ceremónia előtt rá tud jönni, itt hogy zajlik a beosztás.

Az asztal előtt csak egy széket látott, mellette egy gondosan elhelyezett, ütött-kopott süveget. Sehol azokat a nagy szobrokat, amik annak idejét őt választották ki. Egy pillanatra elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy a négy házból három is akart őt, és az elismerő pillantások, amit ezért kapott a tanáraitól. Néha elgondolkodott, hogy jó házat választott-e. Ha annak idején máshogy dönt, lehet, máshogy állt volna a mágikus világhoz, mint most, de ezeket a gondolatokat általában el is hessegette. Nem volt értelme a múlton rágódni, történt ahogy történt. 

Az általános zaj elcsendesült, ahogy egy nagy dörrenéssel kinyílt a terem ajtaja. A még mindig fecsegő Mia is elhallgatott, ahogy az óriás mögött eltörpülő elsősök szedték a lábukat az asztalok között.

A ceremónia lenyűgözte. Sokkal barátságosabb és melegebb volt, mint az Államokban és a gyerekek is izgatottabbnak tűntek, nem annyira rémültnek. Hagrid - méretének ellenére - kedves és óvatos volt a gyerekekkel, büszkén állt a gyerekek előtt és az arcán játszó mosolyt vésővel sem lehetett volna eltüntetni. A beosztás viszonylag gyorsan lezajlott, minden egyes új diákot tapsviharral üdvözölt az aktuális ház. Lucy kicsit elszomorodott, hozzá tudott volna szokni ahhoz, hogy minden év elején része lehessen ennek, de nem tervezett annyi ideig maradni.

A lakoma közben arra lett figyelmes, hogy gyengéden bökdösik a vállát.

- Nos, mit gondolsz? - kérdezte Mia.

Lucy megvonta a vállát, miközben a villájával céltalanul rendezgette a zöldborsókat a tányérján.

- Nagyon tetszik az egész - válaszolt végül. - Kíváncsi vagyok, milyen lesz majd őket tanítani.

- Igen, a nyár alatt kicsit én is mindig elszokom a tanítástól - bólintott, - meg ugye az egész előző év ment a kukába gyakorlatilag. De szerintem simán visszarázódsz.

Lucy egy pillanatra kellemetlenül érezte magát, de aztán őszintén válaszolt. 

- Nem nagyon van mibe visszarázódnom - nevetett fel, de kínos mosolya nem ért el a szeméig. - Még soha nem tanítottam.

Mia összezavarodottan nézett rá.

- Két éve végeztél, nem? - kérdezte, mire Lucy hezitálva bólintott. - Akkor abban a két évben mit csináltál? Kutattál?

Lucy nagyot sóhajtott és ismét a tányérjának szentelte a figyelmét. Nem tudta, hogy válaszoljon, legyen őszinte és vállalja a lehetséges kérdéseket vagy hazudjon, és imádkozzon, hogy ne bukjon le. Végül az előbbit választotta. 

- Háztartásbeli voltam - magyarázta reménykedve, hogy nem feszegetik tovább a témát. Ugyan a teljes igazság az volt, hogy elvonult a varázsvilágtól és semmi másra nem volt alkalmas, csak arra, hogy otthon üljön, ezt mégse mondta volna szívesen ki.

- Háztartásbeli? Tehát házas vagy? 

Lucy beharapta alsó ajkát, mielőtt válaszolt volna.

- Nem.

Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, tekintetét a tányérjára szegezte és kicsit elfordult az ellenkező irányba.

Perselus ugyan nem ült Lucy és Mia közvetlen közelébe és a zaj is elég nagy volt, mégis annyira hegyezte a fülét, hogy sikerült elkapni egy-két szófoszlányt. Amikor kiderült, hogy a lány nincs férjnél kissé megkönnyebbült, bár maga sem értette, miért. Nem mintha bármi köze is lenne hozzá, most vagy a jövőben bármikor. Még az is, hogy felmerült benne ilyesmi egyenesen elborzasztotta. Ennek ellenére nem tudta elfordítani a figyelmét a beszélgetésről és azt is megengedte magának, hogy időnként fel-felpillantson.

Látta Russell professzoron, hogy kellemetlenül érezte magát Piton sosem kedvelte különösebben Harlow professzort, de alapjába véve senkit nem kedvelt, aki nem tudta, mikor kéne befognia a száját. Most azonban nem bánta, hogy ilyen személyeskedő kérdéseket tett fel a lánynak, és nem neki kellett kipuhatolóznia. Na nem mintha amúgy érdekelte volna a lány. De a szívén viselte az iskolát, és soha nem árt tudni, kikre vannak rábízva a még fejlődésben lévő, könnyen befolyásolható diákok. Például, hogy a tanárnő házas-e. 

Ha nem lett volna mérges magára és az idióta gondolataira, biztos felnevetett volna a gyenge kifogáson. Egyértelműen azért érdekelte a lány, mert Lilyre emlékeztette, de ettől még Lucy nem változott át élete szerelmévé, és ha nem is számítana, hogy akár a lánya is lehetne, akkor is kollégák, együtt tanítanak. Perselus pedig már rég nem él ilyesmikkel.

Amikor a lány felállt, hogy visszavonuljon, ő is hasonlóképpen tett. Bár nagyon jól tudta, hogy nem egy irányba mennek, mégis követte a folyosóra, ahol a lány visszapillantott rá és kedvesen rámosolygott. Piton látta rajta, hogy ideges, de kicsit jólesett neki, hogy palástolni próbálja.

- Elég volt mára a szórakozásból? - kérdezte, miközben elindult a lépcsők felé. 

- Mondhatjuk - motyogta válaszképp.

- Nekem is. Időben a hálómba kell érnem, hogy kialudhassam magam holnapra, de nem bízom ezekben a lépcsőkben - nevetett fel.

- Felkísérjem? - ajánlotta azonnal Perselus.

A lány láthatóan meglepődött, valószínűleg nem az volt a célja, hogy társaságot találjon a rövid útra. 

- Nem szükséges. Elég, ha én tudom, hányszor tévedek el, nem akarom mással is megosztani.

Piton kurtán bólintott, nem akart erősködni. Mikor eljutottak a pontig, ahol elvált útjuk, Lucy illedelmesen elköszönt.

- Óvatosan Harlow professzorral - morogta, de aztán egy félmosollyal az arcán folytatta. - Ha sokszor elviseli a hablatyolását, a végén még úgy fogja gondolni, szívesen végighallgatja.

Lucy láthatólag zavarba jött, és mentegetőzni kezdett.

- Én szívesen ha...

- Jó éjszakát, professzor. Azt javaslom, reggel is induljon kicsit előbb. Tudja, a lépcsők néha a saját akaratukat követik, nem az utasét.

Ezzel hagyta maga mögött a megszeppent lányt, és bár szívesen a visszanézett volna, hogy lássa, ott van-e még, mégsem engedte meg magának. 

Leérve a pincébe rögtön a mostanában sokat nyitogatott szekrényéhez lépett. Bár most nem érzett fájdalmat, mégis kivett egy fiolát a szekrényből, közben pedig felmérte a maradék készletét. Alig egy hónapnyi adagja van, feltéve ha képes spórolni vele, és a hétvégi napokon nem használja a szert. Felsóhajtott, majd becsukta a szekrényajtót és a fiolát az asztalára helyezte.

Tudta, hogy most magának kell elkészítenie a bájitalt. Már hetek óta abba kellett volna hagynia a szedését, de annyira jó volt nem érezni semmit a hatása alatt, hogy egyszerűen képtelen volt. Nem volt oka rá, és nem látott semmi károsat abban, hogy nyugodtan alszik el minden este, hogy reggel kipihenten tudjon a diákjaival foglalkozni. Ugyan a nyár alatt történtekre ezt nem tudta ráhúzni, de ha most lebukna, ez egy elég helytálló magyarázat lenne. 

Ha még Bimba lenne, nem lenne ilyen nehéz dolga. Ő sosem kérdezősködött és nem is volt valami erős bájitaltanból, tőle bármit kért volna, azt szó nélkül megkapta volna. Lucyról azonban nem tudott semmit. Sem azt, hogy mennyire diszkrét, sem azt, hogy mennyire vág az esze, ha egy kirakós két darabját kellett összerakni. Ezt-azt ugyan képes lett volna megvásárolni, de egy ilyen bonyolult bájitalhoz olyan hozzávalók is kellettek, amit nem lehet csak úgy, bárhonnan összeszedni. 

Hosszas gondolkodás után felkapta a fiolát és a szekrényhez indult, hogy visszarakja, de előtte mégis meggondolta magát, és egy korttyal kiitta az egészet.

A reggel hamarabb jött a vártnál, Perselusnak szüksége lett volna még pár órára, hogy kitisztuljon a feje és teljes figyelemmel tudjon összpontosítani. Miután felöltözött, morcosan hagyta el a pincét és indult a Nagyterem felé. Semmi másra nem vágyott jobban, mint egy erős kávéra és készen állt mindenkit puszta kézzel elpusztítani, aki addig az útjába kerül. Minden akadály nélkül vette kezébe az első gőzölgő bögrét és foglalt helyet a szokásos helyénél az asztalnál. Tekintete majdnem automatikusan az asztal azon részéhez vándorolt, ahol tegnap Lucy ült, de meglepetésére a lány helye nem csak üres volt, de érintetlennek tűnt. Rosszallóan ráncolta a szemöldökeit, nem tetszett neki a gondolat, hogy a boszorka kihagyja a nap legfontosabb étkezését. 

- Minden rendben, professzor? - hallott egy hangot a háta mögül.

Összerezzen, mikor a nő megérintette a vállát, veszélyesen közel a sebhelyekhez, amit most a magas gallér jól eltakart.

- Természetesen, Harlow professzor. Soha jobban - emelte meg bögréjét, miután elhúzódott a kéretlen érintés elől.

- Olyan aggodalmas képet vágott az előbb. Esetleg segíthetek valamiben?

Mielőtt válaszolni tudott volna, Minerva megszakította őket.

- Perselus, ha a mai nap folyamán ráér, kérem látogasson meg az irodámban. Fontos megbeszélnivalónk van.

Piton kurtán bólintott.

- Valaki bajban van - nevetgélt Mia, és bár nem volt oka arra, hogy emiatt aggódjon, az igazgató asszony hangneméből ő is erre következtetett volna. 

- A lelkiismeretem tiszta - motyogta, de még maga sem hitte el.

- Akkor nem is élsz igazán - nevetett.

Piton nem akarta ezt felróni neki, de gyűlölte, amikor abban mérték, mennyire éli az ember az életét, hogy mennyi hülyeséget csinált, vagy mennyi megbánni valója van. Nála jobban senki nem tudhatta, milyen valójában megbánni valamit, és azt egész életét úgy leélni, hogy nem telik el nap, hogy ne gondolna rá.

Nem akarta utálni a tanárnőt, de volt benne valami, amit ki nem állhatott. Tudta, hogy jóindulatú és még a folyton járó szája sem zavarta volna, de mégis a falra mászott a stílusától. Pedig egészen csinos volt, fekete haja általában kiengedve, telt ajkai mindig vörösre festve és jó tíz évvel fiatalabb nála. És mégse tudta elviselni.

Piton úgy döntött, nem vár az órák közötti szabadidejére, felpattant és szó nélkül maga mögött hagyta Miát. 

- Minerva! - kiáltott az igazgató után, aki azonnal megfordult. - Most éppen ráérek.

Minerva elmosolyodott és intett a férfinek, hogy kövesse.