⚠️SPOILER! SEASON 7 !⚠️

" Im sorry that you see galaxies in mine eyes and I can't find a single star in your. "

El sem hiszem, hogy itthon vagyok. Már azt hittem sose jutok haza...
A Kerberos küldetés óta éreztem, hogy valami nincs rendjén de most minden a helyére került.
Otthon vagyunk.
Most itt álltunk a Garison bázis előtt.
Mintha csak pár napja lett volna, pedig ez a hely hatalmas változáson esett át, ahogy minden más az egész univerzumban...

Boldogan figyeltem a többieket.
Pidge az anyukája karjában zokogott a boldogságtól. Hihetetlen milyen erős Mrs. Holt, elvesztette az egész családját, szegény nőn látszottak a kemény évek. Kész csoda, hogy túlélte mindezt.
Lance népes famíliája is jelen volt, sok-sok manóarcú gyerkőc akár csak a testvérük. A Mclain család egy hatalmas ölelkező gombócot alkotott, közepén Lancel. A hangulat a szüleimre terelte a gondolataimat, anyára és apára...
Anya finom holdsütijére, a mentás szörpre, apával eltöltött délutánokra mikor sakkoztunk, az aprócska de imádott lakásunkra...
Ez mind lehet már nem is létezik... és felhagytam vele mikor jelentkeztem a Garison űrkutatás programjára.
Azóta sok minden megváltozott. Lett új családom és barátaim a mondhatjuk "kalandos" életem során.
Az egész a Kerberosszal kezdődött. Rengeteg dolgot áldoztam fel érte, sok mindent hagytam magam mögött...
Sok mindent... még őt is...
Coran kissé sipákoló hangja térített magamhoz az álmodozásból.
-Hé, minden oké ? - tette a vállamra a kezét Keith. Megráztam a fejemet, hogy helyre tegyem magamat, majd rámosolyogtam jelezvén, hogy jól vagyok. Inkább Coran és a parancsnok beszélgetését hallgattam.
Még őt is képes voltam itt hagyni ? Hogy lehettem ilyen ?
Nem nyugodtam meg de ezen sem lepődőm meg, sőt nincs már semmi az ég egy adta világon ami megdöbbentene. Már mindent láttam.
Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Csak kicsit stresszesek a mindennapjaim...
Teljesen kikészített a tudat, minden, kissé belefáradtam már a saját életembe...
Próbáltam nyugodt maradni, komoly hiszen mégis csak a Garisonon vagyunk.
Az idegességemet nehezen zártam magamba és ezt Keith figyelemmel kísérte mert néha aggódva rám pislantott.
Inkább becsatlakoztam a beszélgetésbe, mert a végén még Keith vallatni kezdene. Testileg ott voltam de lélekben teljesen máshol jártam.

Végig arra gondoltam, hogy mi lett volna ha...

•○●○•

- Kész ! Itt van az akta amit kértél. Legközelebb nem leszek postagalamb ! - dobta a pultra az említett dossziét Kyle.
- Neked is szia ! - néztem fel rá a szemüvegem alól.
Kyle fáradtan levágódott a mellettem lévő bárszékre és az asztalra roskadt.
- Na mi van csak nem elfáradtál ebben a nagy feladatban ? - kérdeztem csipetnyi gúnnyal a hangomban.
Kyle csak egy felettébb kulturált morgással ajándékozott meg.
Ezen egy jót kuncogtam és inkább a könyvemre és a nyelvem kivégzésére koncentráltam, túl forró volt az a tea na...
Kyle felhagyott a pillanatnyi remete életével és némaságával, nyúzott arccal rám nézett.
- Nekem te nem pimaszkodj ! Tudod te milyen nehéz volt !? Elmentem Mr. Hamilton irodájához, nem volt ott senki. Átslattyogtam a B szárnyba a "fészekhez" tudod a főtiszti irodához, ott elküldtek Mr. Hamilton irodájához erre én közöltem, hogy ő nem volt ott, ezért jöttem ide... - Kyle mély levegőt vett, mert eddig ezt nem tette meg a monológja során. - Ott a drága felettes asszonynak eszébe jutott, hogy menjek a 2-es csarnokba, mert az új sugárhajtású gépeket tesztelik és őt tették meg felügyelőnek. Gondoltam remek akkor sétáljunk ! Ekkor összefutottam Staycievel... -nagy levegő és folytatta. - Tudod Theo húga aki szilveszter óta fel akar szedni... - Kyle olyan elkínzott fejet vágott, már majd nem megsajnáltam de sajnos túl vicces volt nézni ahogy szenved. -
- Igen, tudom Staycie... ahm... várjál... ja meg van !! Aki magasabb nálad. - vigyorodtam el.
- Nem !!! Most nem adom meg az alkalmat a szekálásomra ! Hol is tartottam ? - puffogta. - Na ! A maradék életkedvemet már Mr. Hamilton irodájánál hagytam erre megjelent ez a kis anticrush. Megkérdezte merre tartok, mert szívesen elkísér úgyis ráér. Na, már csak ez kellett nekem !? Persze nem akartam bunkó lenni, ami nagy hiba volt... Már ne érts félre de most nincs kedvem beleásnom magam az etikett eme részébe...- hadarta teljes átéléssel és gesztikulálva. Igen ez van ha Kyle SZTORIZIK, igen, nagy betűvel, mert ő aztán tud. Kétméteres körzetben mindent elpusztít úgy hadonászik.
- Már megbocsáts, hogy félbeszakítalak ennek a... komoly cselekmény szál kibontásában de... megtudhatnám, hogy már ha van  ennek a történetnek vége ? - kérdeztem két szürcsölés között.
- Ha nem szakítanál folyton meg akkor már eljutottunk volna oda is ! Hol is... ja igen az anticrushom ! Mondtam neki, rendben elkísérhet. A séta közben elmondtam hova és miért megyünk de őt valahogy a velem való flörtölés jobban érdekelte...
Nos, odaérünk a szektorba, Kyle barátod már agyhalott volt a fruskától, erre nem engedtek be, közölték várjuk meg őt itt kint.
Staycie persze nem lépett le... tovább csicsergett miközben én azon agyaltam, hogy az azonosító kártyám elég éles e ahhoz, hogy felvágjam vele az ereimet !!!
Egy kínzó félóra múlva (végre valahára) megjelent az admirális. Nagy nehezen elmondtam neki a lényeget, kell az akta... Tudod mit mondott ?! Azt, hogy : Mr. Hogins fogalmam sincs miféle aktát keres a barátja rajtam de nem ártana ha összeszedné magát eléggé szét esettnek tűnik !
Adam... én szerintem tízévet biztos öregedtem... - tépte a szőke haját a fiú.
Szörnyen nehéz sajnálatot mutatni olyasmi iránt amitől belül mardos a röhögés.
- Ekkor az admirális visszainvitált a "fészekhez" , lincs hangulatom volt de vissza mentem. Igen, Staycivel...
Ott voltunk. Rákérdeztem az aktára. És kiderült, hogy végig ott volt !!! Mert ugye én először csak Hamiltont kerestem az aktát meg sem említettem. A nőci pedig rám csapta az ajtót, hogy várjak. Öt perc vagy három óra én nem tudom de ennyi ideig tartott ezt a szart elő túrnia. - mutatott a "démoni" mappára.  - Staycie ezután mondott valami olyasmit, hogy egyébként az egész Garisonon áll a bál, mert itt vannak a Voltron lovagok és értük küldenek egy osztagot... vagy valami ilyesmi... de túlságosan le voltam fárasztva, igazából szelektív a hallásom vele szemben... - a végét már nem halottam, mert teljesen lesokkoltam.
Voltron, lovagok, Kerberos, Mr. Holt... Shiro !!
A bögrém egy hatalmas csattanással tört szilánkokra a padlón beborítva mindent a jázminos teámmal.
Kyle döbbenten nézett rám.
-Haver ez meg mi volt ?! -
Remegő kézzel a hajamba túrtam, majd megragadtam Kyle vállait úgy rántva közelebb magamhoz.
- Ide figyelj ! Azt Staycie megemlítette hol vannak most a lovagok ? -
- Ahm... a tisztek lakrésze mellett van a szállásuk... de... haver ne nézz már ilyen eszelősen ! Mi volt abban a teában ? És ez jött le neked az egész sztoriból ?!- ráncolta a homlokát a szöszi. Bunkó módjára nem válaszoltam és az ajtón kicsörtetve távoztam a szobámból. Nem akartam megbántani de sajnos nem értem rá, megvitatni, hogy mi volt a teámban, ugyanis halaszthatatlan dolgom volt.
Várt rám egy több éve bennem érlelődő beszélgetés...

•○●○•

Egy teljesen ismeretlen fiú nézett vissza rám.
Ha nem én lennék a fényképen meg se mondanám, hogy én vagyok rajta...
A régi szobámat kaptam amit az eltünésem óta átadtak másnak de most épp üresedés volt.
Az itt hagyott személyes holmijaimat szerencsére megtartották, egy kartondoboz formájában vissza is kaptam mindent.
A régi fényképeimet nézegettem, az első nap, a labor előtt készült képek ahol mindenki fehér köpenyben feszít, a barátaimról képek, Keith és én a házuk előtt... és még sorolhatnánk.
Döbbenet mennyit változtam, feketéből fehér, heg az orromon, mínusz egy végtag és az a Shiro aki a Garisonra járt nincs többé.
Túl sok minden történt, megváltoztam...
Már pakoltam volna vissza a képeket amikor megakadt valamin a szemem.
Rajtunk.
Még mindig be volt keretezve, bár az üveg kissé megrepedt és poros de azért ép volt.
Én és Adam szkafanderben vállvetve álltunk egymás mellett.
Szomorúan vettem a kezembe a fényképet, milyen rég is volt ez.
... nem számíts arra ha visszajössz én itt leszek !
Kirázott a hideg, remegő kezekkel elpakoltam mindent és inkább átöltöztem.
Talán ma megkeresem őt. Beszélnem kell vele. Azt mondta nem akar látni de talán... Biztos jár valakivel, lehet családja is van már. Nem ! Adam és én megállapodtunk, hogy az utaink a Kerberos küldetés után különválnak.
Nem ezt akartam de Adam makacs és sértődékeny típus és kötötte az ebet a karóhoz. Gondoltam ha visszatérek akkor kibékülünk és boldogan éljük tovább a mindennapjainkat. Még teát is csináltam volna neki de szerinte sose lett finom, igen a kis maximalista....
Keserű mosollyal a számon fogadtam az egyre csak előtörő emlékeket, nem akartam elűzni őket hisz fájó de kellemesek voltak.
Mikor elkészültem ledőltem az ágyamra és csak bámultam a plafont.
Milyen régen is voltak azok a diák évek ?
Ja... vén róka vagyok, egy félkarú fehér róka.
Ezen nevetnem kellett.
Olyan nosztalgikus volt a helyzet, a szoba, az illatok, az egyenruha, a még mindig vaskos matracok...
Igen a Garison vezetői nem szerették volna, hogy a diákok jól aludjanak.
Emlékszem Adam teljesen kibukott ezen, azt mondta, hogy ez a fejlődő szervezetünk rovására megy és inkább memória habos matracokat kéne beszerezniük. Adam olyan volt mint egy rossz nagymama, folyton rám szólt, hogy egyek, meg vigyázzak magamra. Túl aggódott mindent, a Kerberos küldetést is... de az nem úgy sült el ahogy vártuk.

Emlékszem az első napomra itt, mikor először láttam meg.
Kicsik voltunk, az osztálytermünkben ültünk várva az oktatót.
Adam a legelső padban ült előkészítve a tancuccait, akkor is borzas haja és szemüvege volt, magasabb volt nálam az is biztos, Adam mindig is vékony, nyurga alkatú volt.
Rezzenéstelen arccal olvasta a tankönyvét míg mindenki más beszélgetett, ismerkedett.
Nem értettem ő miért nem teszi ezt, mivel az én társaságomat nem kereste senki meg az övét se akkor keressük egymásét, gondoltam.
Felálltam a helyemről, és átsétáltam a terem túloldalára hozzá.
Megálltam mellette és köszöntem.
- Szia ! Takashi Shirogane vagyok. - nyújtottam felé a kezem.
Az akkor még idegen fiú a szemüvege alól rám sandított és végig mért, talán azt elemezte elég méltó vagyok e ahhoz a társasága legyek.
Végül megtisztelt a figyelmével és felém fordult.
- Adam Warchol, örvendek. - rázta meg a kezem és már fordult is volna vissza könyvéhez.
- Warhol ? Mint a művész ?- mosolyodtam el.
- Hasonló csak az én nevem ch-val írandó. Kiejtésileg igen, írottan nem. - tolta feljebb a szemüvegét az orrán.
Bólintottam, kissé feszengve éreztem magam nem tudtam mit mondjak és ahogy feltűnt nem igazán óhajtott társalogni a srác, végül nem hagytam annyiban és folytattam. - Mit olvasol ?- Gratulálok Shiro igazán kreatív vagy. Adam kihúzta magát és  beletörődve abba, hogy nem rázhat le inkább becsukta az említett tárgyat.
Nagyot sóhajtott, majd közömbös tekintettel rám nézett.
- A biológia tankönyvünket olvastam, tanultam. -felelte kissé vádlóan.
- Értem... -vakargattam a fejemet zavartan, végkép kifogytam az ötletektől, lesokkoltam.
- Te japán vagy, mármint japán származású ? -
Váratlanul ért a kérdés, elkerekedett szemekkel néztem rá, nem tudtam, hogy vannak e hátsó szándékai, bár az egész srác egyenlőre egy hatalmas kérdőjel volt számomra.
- I-igen. Én Japánból jöttem... -
- Gondoltam, látszik a szemformádon és az akcentusodon. - Zavartan a szememhez kaptam. Oké, ez a fiú nagyon okos, nem mintha én nem lennék az csak most izgalmamban kissé szerencsétlen vagyok.
- És te honnan jöttél ?-
- New Jerseyből. Figyelj jól vagy ? Nagyon kipirultál... - méregetett aggódva.
Ez a beszélgetés az elejétől fogva halott volt, így inkább motyogtam valamit és vissza osontam a helyemre.
Aznap a továbbiakban rá se mertem nézni.
Később úgy kerültünk ismét egymás mellé mikor a laborgyakorlaton párnak osztottak be minket.
Mint kiderült Adam nem akart bunkó lenni csak ilyen a természete, zárkózott az idegenekkel szemben.
Egyre jobban megismertük egymást és egész jól összebarátkoztunk.
Adamről kiderült, hogy amilyen nagy az agya akkora a szíve is...
Voltak más barátaim is de igazából akire mindig számíthattam az Adam volt... Nagyon jó barátok voltunk, túlságosan is... sülve főve együtt voltunk, közös tanulás, programok, az osztályban.
Elválaszthatatlanok voltunk, mint a süti és a tea. Adam imádta a teát, mindig azt ivott, azt mondta nyugtató hatással van az idegrendszerre.
De egy évvel az érettségink előtt, tizenegyedikben valami megváltozott.

Adam meghívott a családjához karácsonyozni, New Jerseybe.
A családjával már rég megismerkedtem akkor, Nadinenal - a hatéves kishúgával - hamar összehaverkodtam, puszi pajtások voltunk.
A korai vacsora elhúzódott és hamar este lett a nappalból, mivel a hangulat remek volt, sokat ettünk, ittunk, nevettünk. Szerettem Adam családját, szinte a sajátom volt, szerettem a lakásukat olyan otthonos volt, a szüleit is.
Mrs. Warchol egy angyal és kiköpött Adam volt. Magas, vékony, barna hajú, szeplős volt és folyton mosolygott, csak úgy ontotta magából az önzetlen szeretetett. A férje kissé komolyabb egyén volt, magas erősebb alkatú professzor úr ki folyton viccelődni próbált de sose jött össze egy poénja sem...
Jaj, és ott volt Nadiene is a kis szeplős tündérhercegnő aki lila tütüben és Nerf puskával harcolt az plüssei ellen, volt fantáziája a leányzónak...
És Adam. Adamet is imádtam...
Egy szó mint száz nagyon szívleltem a Warchol családot, főleg a vacsora partijaikat.
Már éjfél volt mikor elpakoltuk a tányérokat a mosogatóba. Nadine persze már rég aludt, alig lehetett az ágyba könyörögni. Mrs. Warchol, mintha csak így tervezte volna, megkért vagy inkább rám parancsolt, hogy aludjak náluk, mert késő éjjel és karácsonykor nem mászkálunk a városban. Ő is túl aggódott mindent mint a fia...
Nem álltam ellent máskor is aludtam már náluk, Adammal szerettünk film maratonokat tartani amik legtöbbször hajnalig nyúltak el.
Az én törzs helyem Adam szobájában a vendég matrac volt, Gazpacho a matrac aki csakis Shiroé volt.
De Gazpacho sajnos elhalálozott mivel Nadine cicája, az Adam által emlegetett " Sátánka " komoly összetűzésbe került vele, így Adam kihajthatós ágyára kényszerültem (nem hajtottuk ki sose mert lusták voltunk és amúgy is ott volt Gazpacho).
Kissé feszengve éreztem magam de hamar túl tettem magam rajta, mert győzött az álmosság és az a pár pohár bor.
Tisztázzuk. Adam soha nem szokott álmodni éjszaka az az én reszortom, a vad álmok és magamban beszélés.
De kivételesen mégis történhetett valami, mikor felébredtem én és Adam összegabalyodva feküdtünk.
Adam úgy ölelgetett mint valami plüssmacit. Ezen meglepődtem, azon mondjuk nem, hogy én is viszonzom.
Nekem... egy ideje tetszett Adam de nem akartam ez kinyilvánítani, nem tudtam, hogy reagált volna rá. A barátságunkat pedig nem akartam tönkre tenni, így továbbra is a legjobb barát státuszában díszelegtem.
Én árulóként csak kiélveztem a pillanatot, hogy a mellkasomon szuszog a fiú akit titokban szeretek. Azt kívántam sose érjen vége ennek a pillanatnak.
Adam valószínűleg arra ébredt fel, hogy a haját cirógatom, sajnos nem tudtam megállni...
Azt a fejet amit vágott... sose felejtem el.
Először is az alvó Adam Warcholnál a szemét dörzsölgető és ásító Adam Warchol a cukibb.
Másodszor az mimika mikor realizálta a helyzetet... Először mosolygott mintha csak álmodna, aztán ledöbbent az összes szín kifutott az arcából, majd mérges lett, aztán meg elpirult... a dühtől vagy a zavartól azt nem akartam tudni.
Adam nagyon kiakadt azon, hogy egy "Jó éjt, haver !" - ből összebújás lett. Nagyon kiakadt...
Aznap reggel anyukája nem is értette mi baja a fiának.
Persze ezután várható volt, hogy elkerül. Sokáig nem állt szóba velem, én próbáltam de csak közömbös tekintetet és elutasítást kaptam.
Mikor megelégeltem ezt a fajta magatartását kiterveltem, hogyan tisztázzuk a helyzetet.
Megkértem Agathet és Markust, hogy kissé itassák le, mert akkor mindig megered a nyelve és nem lesz annyira karót nyelt...
Mindketten benne voltak, már nekik is elegük volt a szenvedésünket nézni.
A küldetésük sikerrel járt és szó szerint bezárták a szobámba az áldozatot. Mivel egy légtérben voltunk  kénytelen volt megszólalnia.
Elmondtam neki az igazat, hogy, igazából az első beszélgetésünk óta szerelmes voltam belé csak akkor ezt még nem tudtam.
Ez egyszerre volt felemelő és ijesztő.
Nem tudtam, hogy fog reagálni, persze a legrosszabbra gondoltam.
Adam síri csendben hallgatta végig a monológomat és azt tette amire legkevésbé számítottam, elsírta magát.
Sírásra nem voltam felkészülve, veszekedésre annál inkább.
Hagytam, hogy kisírja magát, attól féltem csak jobban összetörném...
Mikor megnyugodott nagy nehezen ő is kifakadt.
Mint kiderült, velem ellentétben Adam szörnyen nehezen élte meg azt, hogy egy fiúba lett szerelmes.
Addig a bizonyos karácsonyi reggelig csak azt hitte képzelődik, vagy valami serdülő kori marhaságban szenved.
Ott esett le neki a tantusz.
Megijedt. Nagyon. Félt tőlem, az érzéseitől, a szüleitől és a barátainktól. Dühös volt magára.
Elmondta, hogy otthon elment egy nightclubba, hogy felszedjen egy lányt, ezzel megcáfolva az érzelmeit de képtelen volt rá, végig csak én jártam az eszében.
Döbbenten hallgattam az események másik szemszögét, mikor ő is a története végére ért nem mert rám nézni.
Odamentem hozzá és leguggoltam mellé, mert a kanapén ült. Levettem a szemüvegét, megtöröltem az arcát és megcsókoltam.
Azt könnyes de boldog szemeket, zavart mosolyt sose felejtem el mikor szétváltunk.
Sose voltam olyan boldog mint akkor.
Még most is kiráz tőle a hideg.
Sajnos a fekete leves csak ezután jött...
A barátaink egy fáradt sóhajjal és egy kisebb fejmosással fogadták a hírt.
Kicsit megviselte őket a szappanoperánk, egyébként nagyon örültek ők is, ellentétben Adam családjával...
Hét hónapnyi járás és bíztatásom után összeszedte minden bátorságát és elmondta a szüleinek.
Adam anyukája számára ismeretlen volt a melegség fogalma így kissé nehezen fogadta, az apukája viszont annál jobban kibukott.
A fiú elmagyarázta a szüleinek a helyzetet, hogy ő így boldog és önmaga és nálam jobbat nem is találhatott volna hisz az egész család kedvel. Emlékszem Adam sokáig szomorú volt, mert a szülei vagy vele vagy egymással veszekedtek.
Viszont Adam nem adta fel, igyekezett szétoszlatni a Warchol családot behálózó homofóbiát, elhívott engem is hozzájuk, sokat mesélt az érzéseiről, az érzéseinkről és a kemény munkának meg lett a gyümölcse ugyanis a szülei nem beletörődtek hanem elfogadták és támogatták a kapcsolatunkat. Nadine kicsit nehezebb diónak tűnt, mert ő kicsi volt és a testvére rettegett, hogy mit fog hozzá szólni, ugyanis a gyerekek kegyetlenül őszinték...
Nadineban nem csalódtam. Mikor elmondtuk neki csak értetlenül nézett ránk, hogy mi mégis miért beszélünk így vele, mert semmi furcsa nincs abban, hogy szeretjük egymást. 
Adam majdnem lefordult a húga ágyáról úgy megdöbbent én csak egy jót nevettem rajtuk.
Ezek után minden a helyére került, boldogok voltunk, azt hittük miénk a világ. De tévedtünk...
Szóba jött a Kerberos küldetés és borult minden.
Adam nem akart elengedni, már a betegségem is nagyon megviselte őt, nem akart elveszíteni. Egy teszt repülésem során ugyanis majdnem meghaltam, azóta pedig egy repülő közelébe nem akart engedni.
De én hajthatatlan voltam, részese akartam lenni egy történelmi pillanatnak, azt akartam, hogy a világ megtudja ki is az a Takashi Shirogane.
Adam szerint nincs szükség világhírnévre és rajongásra, hiszen ő rajong értem és szeret a legjobban a világon. Engem viszont elvakított az új jövő és a kutatás iránti rajongásom és nem láttam meg, hogy Adamet egyre messzebb lökőm magamtól.
A küldetés előtt két héttel összevesztünk, Adam könyörgött, hogy ne menjek, én viszont hajthatatlan voltam, mert milyen balga tett lenne visszalépni, hiszen már olyan közel voltam a célomhoz.
Adam rájött, hogy vesztett. Szakított velem és azt mondta nem fog tárt karokkal várni ha visszatérek.
Adam Warchol és Takashi Shirogane útjai ezután külön váltak.
Adam még csak el sem búcsúzott tőlem, valószínűleg nem volt rá képes.
Az űrhajó kilőtt, magával vitt engem és magam mögött hagytam mindent.
Magam mögött hagytam mindent egy tömb jégért és egy fájdalommal telibb életért.
A történetem végén pedig itt fekszem az ágyamon, sajgó fejjel és szívvel.
Hát nem ironikus ? Visszatértünk mind az öten ahol minden kezdődött...
Felültem az ágyon és megdörzsöltem az arcomat, így szétkenve azt a pár könnycseppet ami előbuggyant a szememből.
Tovább merengtem volna ha nem zökkent ki véglegesen a csöndbe hasító kopogás. Felálltam, hogy megnyomjam az automata ajtót nyitó kapcsolót.

•○●○•

Egész testemben remegtem, csak a jó istennek hála, hogy talpon voltam.
A tüdőm égett a futástól, a szívem majd kiugrott a helyéről.
Gyerünk Adam ! Erős vagy, nem fogsz sírni ! Felkészültél, nem sírunk ! Itt az alkalom, erre vártál évek óta ! Megtervezted az összes eshetőséget, nem hiába tanultál valószínűség számítást ! Most jól megmondod neki a magadét !!
Az ajtó kitárult és a levegő a torkomon akadt.
Itt van.
Ott állt előttem akiért mindent megadtam volna, hogy újra láthassam.
- Shiro...- suttogtam reszketeg hangon.
Az említett döbbenten nézett rám, ő is hasonlóan érezhette magát mint én.
Itt állt előttem.
Élt.
Nem csak egy mondat volt a számítógépben.
PILOT ERROR
Nem egy szó volt.
Halott.
Itt van és él.

Hiába terveztem meg az összes eshetőséget végül magam tettem mássá azokat. Hagytam a francba terveimet, minden rossz tettel, emlékkel, szóval, ígérettel együtt ! Túl sokat szenvedtünk mindketten, miért bántsam magunkat ?!
A dühös és elhagyott fiú szerepét elhajítva ráugrottam Shirora.
Úgy öleltem mintha az életem múlna rajta, még a lábaimmal is átkulcsoltam a derekát. A vállába fúrtam az arcomat, magamba szívtam az illatát és ekkor kitört belőlem a zokogás.
Shiro szegényem, miattam és az egy karjával nehezen maradt egyensúlyban és tartott engem is egyszerre.
Végül, percekkel később lemásztam róla de nem mentem távolabb, féltem ha elengedem köddé válik.
-Adam...- simogatta meg a könnyes arcomat. Levettem a szemüvegemet és megtöröltem a szememet. Szipogva néztem végig rajta.
- Úgy hiányoztál... -
- Te is nekem. Nézd... én sajnálom. Sajnálom, hogy elhagytalak. - nézett rám szomorúan.
- Ahkora ehegy idióta vagy ! - jött rám egy újabb síró roham.
Shiro nem szólt inkább lehajolt hozzám és megcsókolt, minden bocsánat kérése benne volt ebben a csókban.
Percekig csak álltunk ott, csókolva, egymást keresve. Nem érdekelt, hogy heges az arca, fehér a haja, a karja hiányzik, ő az én Shirom maradt aki tele van szebbnél szebb hibákkal.
Mikor ismét szétváltunk körbenéztem, mert a találkozás nagy hevében a szemüvegem a padlóra került. Felvettem és jobban szemügyre vettem, a tekintetem ösztönösen a hiányzó rész felé siklott és kérdőn néztem rá.
- Ez egy hosszú és egy fájdalmas sztori... Elmondom de akkor ahhoz kell pop-corn. - vakargatta zavartan a tarkóját.
- Én megmondtam, hogy ez egy rossz ötlet de ki vagyok én, hogy Takashi Shirogane útjába álljak ? -forgattam a szememet.
- A legfontosabb ember a világon. Szeretlek Adam. Túl sok hibát követtem el... és nincs annyi tett amivel jóvá tehetném...- hunyta le szomorúan a szemét.
- Én is szeretlek te buta. És mindketten követtünk el hibákat. Szörnyen dühös voltam rád, ugye tudod, míg fel nem szállt az űrhajótok azon a napon ! Onnantól fogva kétségbeesetten vártalak vissza, az egészet utáltam, a szakítást, a küldetést, téged, magamat, én csak viszont akartalak látni.
De te nem jöttél haza...
Teljes letargiába zuhantam. Mikor halottnak nyilvánítottak én összetörtem...
Apró kis darabokra...
Utáltam magamat, hogy nem búcsúztam el tőled !
És mikor kiderült, hogy élsz én elájultam az örömtől. Mr. Holt a megváltást hozta el nekem és az egész Földnek.
Utáltam az életemet ! Hiányoztál, hiányzott a nevetésed, az illatod, a pocsék teáid... - nevettem el magam a végére. Düh, boldogság, szomorúság és remény kavargott bennem.
Shiro nevetve magához szorított és puszit nyomott a fejem búbjára. - Jaj... Adam. Csináljak neked megint teát ? -
Nevetve bólogattam. - Már esküszöm megkedveltem az ízét... Sose értettem, hogy lehet egy teát elrontani. -
- Az a titka, hogy én készítem. - suttogta bele a hajamba.
Shirot ölelve halgttam a szívdobogását, megnyugtatott, élt, velem volt és csak ez számított.
Az élet sok szenvedés után végre újra egymás mellé sodort minket, és a hibáinktól lyukas csónakjainkat közösen fogjuk befoltozni. Soha többé nem engedem meg magunknak ezt, soha többé nem akarom újra ezt. Össze is fogom szögelni azokat a csónakokat vagy inkább kiszállunk a parton és hagyjuk a francba azt a retkes folyót ! Úgy éljük az életünket ahogy szeretnénk, vagyis megpróbáljuk úgy... de egy biztos, nem hagyjuk el egymást többé az egy életre elég volt.
- Megígéred nekem, hogy örökké együtt leszünk ? - suttogtam a mellkasába.
- Ígérem. - az ígéretünket pedig egy megtörhetetlen csókkal pecsételtük meg.

~Vége~