— Nem, nem akarsz meghalni Wonwoo. — Nyugodt, majdnem parancsoló hangja megérint, de nem elég még ahhoz sem, hogy fontolóra vegyem az ötletet.

— Már nem azért, de csak, mert egy srác azt mondja a vonal túloldalán, hogy nem akarok meghalni, az nem azt jelenti, hogy automatikusan nem akarok majd meghalni — válaszolom gúnyosan. A hangommal nem tudom, hogy mi történt, valahogy emberien hallatszik a számból.

— Tudom, Wonwoo, de gondolj csak bele — mondja csendesen, én pedig csak fülelek. — Sok ember van, akik szeretnek, akiknek szükségük van rád. Ők nem akarják, sosem akarták, hogy meghalj.

— Senkinek sincs szüksége rám — vágom rá egyből. A nyelvemre harapok, nehogy veszekedni kezdjek az idegennel. — Én nagyon érdektelen, felesleges vagyok ebben a kegyetlen világban. Semmi sem fair, szinte minden igazságtalan. Nagyon nem tetszik nekem ez a hely, ez a világ.

— Biztos vagyok benne, hogy valakinek szüksége van rád — győzköd halkan. Behunyom a szemeimet, és jókorát szippantok az éjszakából.

— A szüleim tíz éve elváltak. Apámat sosem érdekeltem, anyám pedig éli a saját életét. Valószínűleg az öcsém is utál engem. Valamint az összes barátomról tudom, nem akarják, hogy köztük legyek — sorolom ingerülten. Az agyam pörög, szörnyülködöm, amiért ennyire magamra maradtam.

Nem sok tart vissza, hogy a kezemben levő dolgot hasznosítsam.

— Mit tudsz te? Én a barátod vagyok, és nekem szükségem van rád. — Szívem talán kihagy egy ütemet, ahogy meghallom ezt a mondatot. Tekintetemet a csillagos égre vezetem.

Olyan jó az égitesteknek, ők mindig ott vannak egymás mellett, egymásnak...

— Nem kell ezt tenned... mi csak most beszéltünk egymással először, Mingyu. Nem tudsz rólam semmit. — Hangom gyengén szólal meg, alig van benne valami, ami élővé teszi. A mondanivalóm mégis több, mint amennyit ki tudnék magamból hozni.

De meg sem próbálom.

— Szóval? — szól bele kérdőn, azután, hogy néhány percig némán meredek magam elé a sötétségben.

— Én tényleg nem akarok tovább élni, Mingyu — válaszolom fojtott hangon. Fogaimat összeszorítom, a vérző nyelvem kesernyés ízét érezve gondolkodom azon, hogy mégis mire jó ez a telefonhívás.

— Miért? — teszi fel a legegyszerűbb kérdést. Mégis ez az egyetlen kérdés, amire nem tudom egyből azt a berögzült választ adni.

— A világ nagyon kegyetlen. Nem szeretem ugyanazokat a napokat átélni, minden egyes nap fáj — nyögöm ki végül a legösszeszedettebbnek tűnő válaszomat. — Ha egyszer mind meghalunk, mit számít, hogyha megölöm magam?

— Nekem számít! — mondja egy fokkal hangosabban, hogy eljusson az agyamhoz, gondolom. — Emlékezz arra, hogy a barátod vagyok. Nekem szükségem van rád, Wonwoo.

Nagyot sóhajtok, miközben a csillagokat kezdem el számolgatni.

A szavai visszhangzanak a fejemben.

Még mindig, iszonyúan félek.

— Jogos — egyezem meg vele egy szóban. Leteszek arról, hogy ma meghalok.

Majd holnap talán elég leszek hozzá.

2:14
hívás vége